Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-01-27 / 4. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. Már mikor ezeket a sorokat olvastam, szinte felkiáltottam a Jézus szavaival: “Most az én lelkem há- borog és mit mondjak?” (Ján. 12:27.) De méginkább elborúlt a lelkem akkor, midőn egy keresztyén magyar ember tollából ily ki tételeket olvastam: “Erdélyről könnyű most hangulatosan beszélni.” “A hithű ripa- csoknál kezd is divatos lenni az Erdély nevével való maszlagolás.” “...de azt már mégis csak megmondjuk az ifjú theológusatyafinak, hogy az eféle erdélyi kat- -hólikus református magyar testvérséggel való példá- lózgatással ne komédiázzék.” “...találjanak ki valami jobb komédiázást. Ez régen elkopott errefelé.” Kedves Nt. Ur! Fájt, sajgott a szivem, mikor ezeket a szavakat olvastam. Nem azért fájt, mert azt tetszett írni, hogy a czikkem teljesen tartalmatlan volt, sem nem azért, mert a hitetlen ember csalfa szenti- mentálizmusával való farizeuskodást tetszett rám olvasni. Mind ez csak akkor fájna, ha meg lennék győződve arról, hogy a Nt. által rám olvasott jelzők ép- oly jóindulatból és keresztyéni szeretedből fakadtak, mint mily jóindulat, keresztyéni szeretet és magyar hazafias érzés az én toliamat most is vezeti. Egy azonban még mostan is értelmetlen előttem, anélkül azonban, hogy egyúttal kiváncsi is lennék reá, tehát anélkül, hogy a Nt. Úrtól erre vonatkozólag feleletet kérnék és ez a következő: mi lehet az oka annak, hogy a Nt. úr egy teljesen tartalmatlan czikk felet hasábokat tudott elmélkedni. Csak nem, a czikk tartalmatlansága adta az inspirácziókat a Nt. Urnák czikke megírásához? De tovább megyek. Tehát a Nt. Ur szerint czik- kemnek egyetlen gondolata sem volt, a mi ne lett volna hamis gondolat. Kedves Nt. Ur, szives kedjék mégegy- szer elolvasni czikkemet teljes egészében és azután észre tetszik majd venni, hogy oly ember, a ki az emberiség jobbá, szebbé és tökéletesebbé tételéért fáradozik földi életében, és a ki jó magyar embernek akarja tartani magát, az az én czikkemről, annak gondolatairól jó hiszeműleg ilyesmit meg nem állapíthat. Csak három gondolatomra akarok most újólag rámutatni: azt állítottam, hogy igaz magyarnak lenni itt Amerikában is annyit jelent, mint szoros magyar egységet alkotni és hogy ezt az egységet csakis az óhazából átplántált alapokon felépült egységes egyházi élet segítségével érhetjük el; továbbá állítottam, hogy magyarnak lenni itt Amerikában is annyit jelent, mint művelődni vágyni és végűi, hogy magyarnak lenni itt Amerikában is annyit jelent, mint elfogadni az Isten által szivünkbe Írott erkölcsi törvényeket kormányzó hatalmak gyanánt, hogy ezáltal a magasabb kultúrális és vallási színvonalán álló fajok és népek vonzalmát itt Amerikában is felkelthessük magunk iránt. Kedves Nt. Ur, nem hiszem, nem tudom elképzelni, hogy Nt. Ur, mint öntudatos kereszttyén magyar papi ember “jó hiszeműleg” még egyszer ki merné mondani azt, hogy ezek agondolatok mind hamisak. Szeretném...igazán nem tudom hogy minek tulajdonítani azt, hogy ezt csak egyszer is meg tetszett tudni cselekedni. De megyek tovább. “Hamis hangulatozás” szülötte az egész czikkem. Tehát mindjárt az erdélyi magyarokkal, azok egységével való példálózgatásom és annak a sok szenvedésnek, meghúrczoltatásnak a leírása, a melyet ők ott elviselnek. Jóhiszemű magyar em bér ilyesmit nem irhát, viszont, azt sem, hogy az erdélyi magyar egységgel, testvériséggel való példáz- gatás már régen elkopott errefelé.” Szabad lesz minderre csak a következőkben válaszolnom: Az erdélyi magyarság szenvedésével, s szenvedésében is egységes összetartásával való példálozás “hamis hangulatozás” kinosváladéka soha nem lehet. Valamelyik sorban” jobb sorsra érdemes theológus atyafinak” tetszik szólítani. Tessék elhinni, kedves Nt. Ur, hogy nem én vagyok jobb sorsra érdemes, sőt még csak nem is a Nt. Ur, avagy ide kinn levő magyar testvéreim, hanem épen azok a szenvedő, de egységét tartó erdélyiek, a kikkel való példálózgatást az egymást maró amerikai magyarok között egyenesen komédiázásnak tetszik minősíteni. Fáj a szivem, kedves Nt. Ur, kimondhatatlanéi! Magyar embernek ilyen gondolkozást sohasem fog lehetni megbocsátani. Nem hamis hangulatozás az én erdélyi példálózgatásom, hanem egy szomorú, átszenvedett, de engem, igaz magyarrá érlelt tapasztalatnak a leírása. És ha Nt. Ur mégis hamis hangulatozásnak minősiti, úgy tessék megengedni, hogy egy ajánlattal állhassak elő. Ajánlatom teljesíthető és bizonyára nagyon gyümölcsöző lesz a Nt. Urra nézve. Az episcopalis egyház nagyon szívesen fog adni úti költséget a Nt. Urnák. Tessék ezzel elmenni tanúlmány útra Erdélybe lakni és azután ott maradni egy jó darab ideig. Később pedig, ha már nagyon jól tetszik ott érezni magát, a honnan én a magam hamis hangulataimat a czikkem részére merítettem, úgy majd tessék megpróbálni egy, csak hasonló hangú czikket Írni a magyar- egység érdekében egy ott megjelenő egyházi lap számára és majd megtetszik látni, mi lesz az eredménye! Az újság, a melynek közölnie kellett volna a Nt. Urnák ezen, a magyar egységről szóló czikkét, el koboztatna, a Nt. Ur pedig valahol a kalodában tanúlná meg, hogy mégsem hamis hangulatozásból származott annak a jobb sorsra érdemes theológus atyafinak az erdélyi szenvedésekkel és az ottani magyarokkal való példálózgatása. És azután, ha majd hosszabbidő múlva kitetszene kerülni a kalodából és vissza tetszene jutni a dicső Amerika föld jére, úgy kiváncsi vagyok, hogy képes volna-e a Nt. Ur még akkor is komédiázásnak minősíteni a szenvedő Erdélyről való beszólást és minden magyar lelkiismeret nélkül csak egy szerűen rámondani erre, hogy az ilyesmi már “régen elkopott errefelé.” De áttérek a Nt. Ur czikkének második felére. Szememre tetszik vetni, hogy a hazafiasság nevében a tiffini egyezmény elfogadására és a szilárd egyházi egység megalkotására merem hívogatni református testvéreimet és hogy ezt oly emberek között merem cselekedni, a kik a múltban alaposan “kibántak” a magyar hazafiasság szent dolgával itt, Amerikában. Azután pedig igy tetszik folytatni: ‘‘ők maguk (v. i. a tiffini egyezményt elfogadott magyar ref. lelkészek) nem is igen merik mostanában megpengetni a hazafiasko- dáslantját... A haza fiaskodással való szélhámoskodás, úgy látszik, az ifjú theológus atyafiak kezébe tétetett le.” És ezt is magyar ember Írja? Kénytelen vagyok ismét Erdélybe futni beszélő példáért, mielőtt minderre
