Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-06-16 / 24. szám
AMERIKAI MAGTAR REFORMÁTUSOK LAPJA. lomkor éltek a szent jegyekkel is náluk a kedvező alkalom nem hatszor, hanem sokkal többször volt. Mai nap nagy lelki sanyargattatásba kerül többször, mint kétszer, megbánni az embernek bűneit és e miatt elmaradnak ! De vájjon mert van az a nagy visszatartózkodás, mért van az, hogy midőn felhívja a tiszteletes ur figyelmüket az Ur asztalára, lelkök gondozására, sokan felállanak és kimenvén, hátat fordítanak a szent asztalnak, avagy benn maradván csöndes, mozdulatlan szemlélői maradnak mások közösségének a Jézus testével és vérével, amely egyedül képes elmosni a világ bűneit? Mindezt a nemtörődömség a elki élettel szemben szüli. Az ilyen nemtörődöm keresztyének szerintem, vagy nemérezik magukban a bűnt, vagy örömmel viselik leikükön a Sátán látható bélyegeit és terheit. Ha nem érezik magukban a bűnt, nem itt alant, e gyarló világban hanem az angyalok seregében kellene mun- kálkodniok, és onnan felülről mosolyogni le a bűnös emberi nemzetre, kik érzik és megbánják bűneiket. Ha pedig örömmel viseli valaki a Sátán bélyegeit és nem kíván magába szállani, ne kisértse az Istent, sem az embert szomorú példájával, amely azt kívánja velünk elhitetni, hogy az ember, ember is lehet, keresztyén is lehet jó ember is lehet, szent is lehet, mindanélkül hogy megbánná bűneit és a Jézus teste és vére által megtisztulna. Egyházunk tagjait a régi szokásokhoz való ragaszkodás is messze tartja az Ur asztalától. Például ha teljes egy hétig nem készülhet valaki, semmi kincsért sem járul az ur asztalához. Esetleg ha a hét közepén valami különös szóváltásra vagy egyébfo cselekedetre, kényszeríti híveinket nem j árainak az ur asztí hoz. Persze a titkos cselekedetek, gondolatok, amely« ocsmányabbak lehetnek mint a nyilván kimondott szf- vak, nem számítanak, mert azokat senki sem tu< csak az Isten, ö pedig nem árulja el senkinek. Nemie különös? Hisz magunkat ámítjuk el és senki má| Igen, távol tartják magukát, mintha Jézus nem is ai nyira a bűnösöket, hanem a szenteket hívogatná szélit asztalához. Én úgy hiszem távol vagyunk már attól a kortl midőn a külsőség jobban hódit, mint a benső élet. KÄ1 hogy távol legyünk attól a gondolattól is, amely j avagy 7 napot mér ki vezeklésül és szenteskedésül előtt avagy azután pedig bármit cselekedhetünk, az 1^ ten úgy is megbocsátja bűneinket, feltéve ha hét na pót úrvacsorája előtt leszenteskedünk. Ha valaki a hélj nek minden napját a sors okozta körülmények közt át bünhödte, áthágta Isten törvényét, vétkezett az UJ ellen, de megbánta bűneit Isten nem tartja vissza, inj kább örvend és azt mondja, Jöjj! Isten nem szabott k] időt, amelyen vezekelnünk kell, hanem minden percer kész bűneinket, megbocsátani. Azért ha akad valaki,] aki megvallja és megbánja bűneit az utolsó percben, az urasztalánal éppen olyan megigazulást talál, mintl aki kép mutatóskodva talán, de hűen “készült” az ur| vacsorára. Mindazonáltal nem kell, nem szabad az utol-; só percre hagyni a készülést, hisz mindennapon készülni kellene arra, _hanem ne gondolja senki, hogy az Isten országa és lelkünk üdvössége külsőségekhez van kötve. Többen elmaradnak az ur asztalától, mert nem akarják magukat sem kissé sem nagyon megerőltetni az adakozásban. Több helyen szokásos jobban megmutatni az adakozó kedvet úrvacsora alkalmával és e miatt sokan hátra maradnák. Én azt hiszem olyan alkalom, mint az úri szent jegyek kiosztása tizszerte jobban fokozhatná adakozó kedvünket, — az az aszerint kellene adakozni amiszerint az isteni kegyelem felkeres és megáld bennünket, már pedig az bőségesen megáld. Ha ilyen alkalmakkor is csak 5 vagy 10 centet juttatunk a perselybe, az azt jelenti hogy 5 vagy 10 centnél többet úgy sem ért ránk való nézve az Isten kegyelme, amelyet a szent jegyekben megunkhoz vettünk. Azt éppen elhiszem, hogy sok embernek életében 5 vagy 10 centnél nagyobb értékű munkát nem tud elvégezni az Isten kegyelme, de ez, nem jelenti azt, hogy az Isten kegyelme csak éppen annyit ér. Némely helyeken, hatalmas egy házakban alig tudják megolvasni a presbiterek a perselyt, amely csupán centekből áll, itt ott egy eltévedt 5 vagy 10 centes, a magasabb nemű pénzek pedig egészen számüzöttek. Tehát azt amit az Isten ad az embernek napról napra oly kevésre becsülik sokan— némelyiknek megér 1 centet némelyiknek ötöt, kevesebbnek 10-et, s még kevesebbnek többet talán. Reméllem eljön az idő midőn nem tart senki visz- sza az úrvacsorától sem magasság sem mélység, sem szegénység, sem gazdagság, sem jóság sem rosszaság, hanem mindnyájan kik az Urban hisznek midőn az Ur házának köszöbet általlépik is hallják hívogató szavát, nem tartóztatják magukat, hanem által adják testüket lelköket a Krisztus kegyelmének. *) Nagyon fontos, actuális és gyülekezeti életvilágunk orvoslásra váró egyik nagy bajára mutat rá fennti, ügyes tollal megirott czikkében, a mannvilei gyülekezet derék ifjú lelki- pásztora. Nem egyszer magunk is gondoltunk már arra, hogy lapunkban szóvá tesszük azt a viszás jelenséget, a mely annyi hü lelkipásztornak a lelkét bántja és minden jó kér. egyén előtt visszatetszést szül, hogy nevezetesen még a legnagyobb ünnepek alkalmával is sokan vannak, kik üres kifogások leple alatt “hátat fordítanak”' az Urasztalának és semmibe veszik a kegyelmes Jézus hivogatását: “Jöjetek el, mert mindenek készen vannak.” Ez egy olyan bántó, és egyenesen menthetetlen jelenség a gyülekezetek életében, a mire okvetlen meg kell találni a gyógyító orvosságot. Mindenesetre a legnyomatékosabban hangsúlyoznunk kell a szent vacsorával minden alkalommal való élésnek fontosságát és szükségeségét. Minél mélyebben és erőteljesebben be kell vésnünk a híveknek öntudatába, hogy az kegyelem és kiváltság számunkra, hogy vendégekül elhivat- tatunk a szent asztalhoz és az ilyen meghívást nem szabad, büntetlenül nem is lehet, semmibe vennünk. Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy élő kér. hitünkhöz szorosan hozzátartozik a nyilvános vallomástétel, minden adandó alkalommal a mi bűneikről, töredelmes bünbánat tanúsítása és ennek nyomán a feljánlott bocsánat elfogadása. Magunk részéről nagyon helyesnek találjuk, hogy Nt. Kosa lelkész ur nyíltan rámutat fennti czikkében gyülekezeti életvilágunkban felmerülő ezen egyik legnagyobb és visszatetszőbb i bűnre és reméljük akadnak a lelkészek között mások is, kik a | felvetett bajra gyógyító orvosságot is tudnak ajánlani. Min- [ denesetre örvendünk annak, ha minél több ILYEN eszméltető í czikkek jelennek meg a Reformátusok Lapjában. Szerk. T T
