Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1922-02-11 / 6. szám

2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

Egy kis diagnózis.

Ha az orvos gyógyítani akr, legelső dolga, hogy megállapítja a betegség eredetét és kórtüneteit. Ha nem ismeri a betegség keletkezését, nem csinálhat jó diagnózist és igy nem is lehet sikeres a gyógymódja.

Amerikai magyar ref. egyházi életünkön most kettős betegség is rágódik. Az episzkopálizmus és az

u. n. “függetlenség.” Az erős, egészséges természet önmagától is kiválasztja ugyan a kór-anyagokat és megszünteti, amint mondani szokták, magától is kiheveri a betegséget, de azért az ember mégis oda áll a beteg kórágya mellé s a természetnek segítségére siet az orvosi tudománynyal. A mi kálvinista népünknek is elég erős természete, egyénisége van ahhoz, hogy önmagától kiheverje mindkét betegséget, de azért oktalanságot követnénk el, ha a magunk részéről is nem sietnénk a beteg gyógyítására. Nekünk ott kell kezünket tartanunk a beteg ütőerén és figyelnünk a betegség jelenségeit.

Amint ezek a jelek mutatják, ez a két betegség a legszorosabb összefüggésben áll egymással. Tervszerűen előkészített, okozati összefüggés van a kettő között.

Az episkopálizmus kezdeményezője és vezér har- czosa Dr. Nánássy. Mint* ilyen, egészen váratlanul lépett előtérbe. Soha, még csak álmodni sem mertünk arról, hogy a mi népünk között episzkopalizmusról beszélni lehessen. Amikor egyházi ügyeink rendezése aktuálissá vált: talán mindenre gondoltunk, de episzkopálizmusra nem. Látszólag nem gondolt reá Dr. Nánássy sem és ma már egyedül ebben látja az idvességet.

Az ilyen lelki átváltozások sohasem történnek máról-holnapra. Ennek az eszmének a Dr. Nánássy lelkében már ott kellett régen élnie. Ezt igazolják a következmények s csak igy lehet megmagyarázni pl. azt a tényt, hogy Dr. Nánássy ezekben a felettébb nagy fontosságú kérdésekben egy év alatt talán négy Ízben változtatta az álláspontját. Beszélt és tárgyalt mindenről, de meggyőződése csak egy volt: az episkopálizmus és bensejében már eleitől fogva ennek a szolgálatában állott.

A másik betegségnek, a csillogó jelszavakkal dolgozó “függetlenségnek’’ legnagyobb képviselője Sebestyén Endre, duquesnei lelkész. Igaz, hogy most már könyü “legnagyobbnak” lenni, mert hiszen ma már egyedül áll ezen a téren. Ámde az idvességet tulajdonképen Sebestyén Endre is az episzkopálizmusban látja, ő róla a mi vidékünkön mindenki tudja ezt. Nemcsak mindenki, hanem én magam is, személyesen tudom. Sebestyén lelkésztársam az episzkopálizmus egyedül helyes voltáról engemet is többször akart meggyőzni. Sok szór órákon keresztül beszélt előttem, kapacitálva, hogy tegyem magamévá az episzkopális elveket. Bizonyosan és a legelső forrásból tudom tehát, hogy ő alapjában

véve nem független, hanem episzkopális. Tőle magától tudom, hogy még prédikált is erről és az episzkopális. propagandától csak akkor vonult vissza, amikor látta, hogy Duquesneben erről beszélni sem lehet. Éppen úgy, amint kezdetben nem lehetett róla beszélni keleten.

Állapítsuk meg tehat először azt a tényt, hogy Dr. Nánássy nem máról-holnapra lett episzkopális, hanem lelkében már régen az volt. És állapítsuk meg azt a másik tényt, hogy a magyar református nép előtt rendes és nyugodt körülmények között még csak beszélni sem lehetett az episzkopálizmusról.

Ámde Dr. Nánássy beszélni akart róla. Ezt pedig csak úgy tehette meg, ha előzőleg tervszerűen előkészíti a talajt. Halászni csak a zavarosban lehet, tehát ha halászni akart, először zavarost kellett csinálnia.

Erre a czélra a legjobb eszköznek kínálkozott a függetlenség csillogó jelszava, amelyben pedig Dr. Nánássy, merem állítani, soha, egy perczig sem hitt. Nem volt ez előtte egyéb, mint egy olyan eszköz, amelynek segítségével eljuthat az episzkopálisokhoz.

Állítom, hogy Dr. Nánássy a függetlenségben sohasem hitt. Okosabb ember annál, semhogy ne tudná, hogy a törvény nélküli szabadosság előfob-utóbb a pusztulásba vezet. A múlt évi Junius 16-án hozzám intézett levelében maga beismeri és megállapítja, hogy az egyházak rendet és fegyelmet ismerni nem akarnak s arról sem akarnak még csak tudni sem, hogy a kisebbek részére segélyt adjanak. Ezt neki tudnia kellett s bizonyá ra tudta is előre éppen úgy, amint tudtuk mi, mindnyájan. Azt is jól tudhatta, hogy ezt a nemzetiségi szervezkedést az amerikaiak nem nézik jól szemmel, pedig mi végre is, Amerikában élünk. És mégis oda állott ennek a képtelen gondolatnak szolgálatába.

Miért?

Bizony nem egyébért, mint hogy zavarost csináljon és a zavarosban az episzkopálisok részre halászhasson.

A terv, persze csak igy, utólag, egészen tiszta és világos. A függetlenség tetszetős jelszó. Nagyon alkalmas arra, hogy fölrázza a könyen lelkesülő magyart. Az episzkopális farkas tehát a függetlenség báránybőrét vette magára. És megindult a czikkek özöne és a szóvirágok halmaza. A “Népszava” hasábjai csak úgy ontották a hangzatos czikkeket, amelyeknek kettős czélja volt. Az egyik az, hogy könyen lelkesülő s bizony, gyakorta kevéssbbé gondolkodó népünket belelovalják egy lehetetlen vállalkozásba a másik az, hogy ugyancsak a néppel meggyülöltessek az amerikai hittestvéreinket. A frázisok mellett és azok között mindig ött volt, hol nyíltan, hol burkoltan a gyanú és a rágalom is, amely- lyel hol a Ref. Churchör, hol a Presb. egyházat illették. Mesterségesen és tudatosan hintették a konkolyt, hogy majd, amikor kiderül a független vállalkozás lehetetlensége : a népnek ne legyen más választása, mint hogy oda vesse magát az episzkopálisok karjai közé.

Függetlenség és episzkopálizmus: igy áll szoros összefüggésben egymással.

A ezélzatosan kieszelt és keresztül vitt terv majdnem egészen sikerült. Népünk az egész vonalon esküdött a függetlenségi zászlóra mindaddig, amig csakugyan ki nem derült, hogy az e vállalkozás képtelenség. És amikor már jó zavaros volt az egyházi közélet vize,