Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-12-16 / 50. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. vonakodás nélkül mennek a Megváltó útját előkészíteni s a 17-ik versből kitetszőleg eredménnyel jártak, mivel megfogadták a Megváltó utasításait. Mindnyájan bel- missionáriusok voltak s kettesével mentek, hogy lelkesítsék egymást s igy nagyobb eredményt érjenek el. Minket is mindnyájunkat hiv a Jézus az üdvösségünkért és az Isten országa terjesztéséért való munkára s meg kell hallanunk a hivó szót már a gyermek és az ifjúkorban. Nincs hivebb védője a gyeimeknek s az ifjúnak az élet kisértései között, mint a hit. Ez erőt ad a küzdelmekben. Bárha vágynának ifjaink foglala- tosak lenni mindenkor az Ur dolgaiban. Dwight L. Moody 1898-ban evangélizáló összejöveteleket tartott a Colorádó állambeli Denver városban. Nemcsak a Coliseum óriási teime volt tömve, hanem rengetegen álltak kívül is, úgy hogy Moody maga alig tudott már csak a terem bejáratához is eljutni. A mint odaért, egy tizenkét éves fiúcskát látott, ki keservesen sirt, hogy nem tudott bejutni. Moody igy szólott hozzá: Fogódz a kabátomba és tartsd erősen. A fiú egy is tett és csakugyan bejutott a szónok után, kinek mindenki utat nyitott. Moody nem is gondolta akkor, hogy a kis fiú minő szolgálatokat fog később tenni a Krisztus ügyének. A kis fiú ugyanis nem volt más, mint Rader Pál, jelenleg Chicago egyik legnagyobb egyházának lelkésze, mely egyház — bár nem nagyon gazdag — évenként csak külmissióra áldoz 35 ezer dollárt. Tegyük meg mi is mindnyájan, a mit megtehetünk s minden gyermeknek az legyen a legnagyobb öröme, ha még legalább egyet tud maával vinni a Vasárnapi iskolába. Buffalo, N. Y. Urbán Endre, ref. lelkész. Mag*yarokról=Magyaroknak. Ide s tova több mint két hónapja már, hogy Amerika szabad levegőjét szívom s elnyomhatlan lelki szükségek kényszerítenek arra, hogy én is jelt adjak magamról az amerikai refoimátusság egyetlen sajtó, — orgánumának, az “Amerikai Magyar Reformátusok Lapjának” hasábjain, új világnak, új környezetnek lettem parányi alkatrészévé. Messze keletről, a millió problémával vívódó Csonka törzs izzó öléből hivott el a sors a boldog, szabad és nyugodtan fejlődő Amerika földjére. Érzelmek, gondolatok, melyek napvilágért kiáltanak s a kifejezésre jután által megteljesülésért esedeznek; — ezek azok, mik jelen cikkemnek tartalmává kell, hogy érlelődjenek. A sors pazar, bár gyakorta sújtókeze háromféle magyarral engedte meg, hogy fiatalkorom daczára is, megismerkedhessem. Három különböző környezet, sajnos, úgy kell mondanom: állam magyarjainak a gondolatvilágával. Az egyik ezek közzül a jelenlegi Csonka- Magyarország magyarjának végletekig megfeszített idegekkel küzdő, lerongyolódott, meghúrczolt s minden nyomorúságában is önmagát tépő szegény vérzőmiaga. A másik: az erdélyi magyar lélek, ott az oláh uralom rabigája alatt. Szenvedő, rajongó, titok ban, de akkor is dacczal siró erdélyi magyar honfi lélek. A harmadik: te vagy, amerikai magyar testvérem, legboldogabb a három közzül, de sajnos, nem mindig a legmagyarabb is. Távol áll tőlem, hogy Csonka ó-hazánk vívódó problémáinak ezreit és ezreit itt most betűkbe öntsem, de igenis, érdemesnek tartom betűkbe Írni azoknak a derék magyaroknak sorsát, a kik a vad ellen igája alatt nyögnek s aztán összevetni az ő rabsorsukkal a te boldog, szabad helyzetedet, amerikai magyar testvérem! Mert csak igy lesz a kép igazán hatásos és bizonyára tanulságos is! Ez év Október havának 29 én a daytoni ‘'Kér. Ifj. Törekvő Társaságának” estelyén a következőket mondottam ide vonatkozólag: — “Oly szomorú, ámde gyümölcsöző cselekedet párhuzamot vonni az amerikai magyarság és azok között a magyarok között, a kik szintén idegen államban élnek, nem magyar állam polgárok, sőt még szavuk sincsen, mert tiltja a szót is az állam lakatja, — azok között a magyarok között, a kik csonka ó hazánknak elszakított tagjain vergődnek, félve-rettegve attól, hogy mikor fog végleg megszakadni köztük és az anyatörzs között lévő édes vérkeringés, félve-rettegve attól, mikor lesznek kénytelenek szivszaggatóan ki múlni, csak azért, mert magyarok! Szomorú, oly szomorú cselekedet párhuzamot vonni közöttük és köztünk, de most megteszem. Egy felől itt vagy te, magyar testvérem, Amerikában élő, magyar ivadék; távol ó-hazádtól fészket rakott fecske, kinek gyermekei már csak a mesékből s talán a könyvekből ismerik a Nagy Magyar Alföldet Idegen államnak boldog polgára vagy, körűlted a népek tarka sokasága, anélkül, hogy valamelyik is öntudatosan elnyeléssel, beolvasztással fenyegetne. Meg van a szükséges mindennapi kenyered; dolgozol, mert talán az élet is kényszerít reá s talán néha-néha még az ó hazába is visszaröppen magyar képzeleted. S veled szemben? ime a másik kép csak meg kell, hogy lássad, észre kell, hogy vegyed: véredből való vérek, húsodból való húsok, magyar testvéreid, ott az ó-hazának elszakított csonka tagjain. Idegenbe szakadt, idegenbe ragadt, “téli varjak száraz jegenyén.” Élő fakeresztek egy ország sirhalmán, élő tilalomfák idegen vadonban, a mely nem oly rég még boldog magyar föld volt és e tilalomfák magyar jövendők. Igen! lásd meg ezt a képet, amerikai magyar testvérem s hasonlítsd össze a magad életével, idegenbe, magad által választott idegenbe szakadt életeddel és akkor megérted az új hazába reád váró kötelességeket is. Azokat a kötelességeket, melyeket fajod, nemzeted, ó hazád, új hazád és mindenekelőtt maga az Isten elvár tetőled! Ady Endrének, a sokat meghúrczolt, s méltán avagy méltatlanéi ó csárólt legújabb magyar poéta-látnoknak, költő-Herkulesnek van egy költteménye. Már a czime is tűszúrásként hat minden igaz magyar ember szivére. “Nekünk Mohács kell” ezt mondja a czim. Mohács a magyarnak, vereség, pusztulás, örök-átok,
