Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-09-30 / 39. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. öntudatossá vált azonban ez a törekvés Január 8-án. (1921), amikor az erőszakolt akaratnak a törvényesség látszatát igyekeztek megadni, nem nézve semmibe, sőt lehurrogva azokat a felszólalásokat, amelyek a szavazás törvényességének és a szavazati joggal bírók megállapításának érdekében hangzottak el. És egész meztelenségében mutatkozott ez a terrorizmus később, amikor, mint látni fogjuk, a csatlakozás híveit egyszerűen szóhoz sem engedték jutni, vagy amikor saját czéljaik érdekében “embervérrel” fenyegetőztek, vagy amikor a csatlakozás híveit uton-utfé- len bántalmazták úgy, hogy azoknak lépten-nyomon a békebirók előtt kellett menedéket keresniük stb. És mindez nemcsak a levegőből kapott állítás, hanem szó- ról-szóra megtörtént valóság, amelyet ha igy utólag olvasunk, csudálkozva kell kérdeznünk, hogy magyar emberek miként feledkezhettek meg ennyire magukról? A tudatosságra nézve pedig nagyon jellemző egy kis epizód. A csatlakozás egyik hive kérdezte egy viharos gyűlésen: miért kiabáltok ennyire, hiszen meg tudjuk talán egymást érteni szép szóval is? — “Nekünk muszáj kiabálni, hangzott az egész nyugodtan megadott válasz, mert másként nem győzhetünk.” Föltétien meggyőződésem az, hogy a magyar embernek meg van az alkotmányos érzéke. A magyar nem zet alkotmánya szerintem nem az aranybullával kezdődik, mert niár a pusztaszeri vérszerződés is alkotmány volt. A mohácsi vésztől kezdődőleg pedig a magyar nemzet történelme nem volt egyéb, mint az alkotmányért vívott szakadatlan küzdelem. Kétségtelen bizonyosság tehát, hogy mi bennünk meg van az alkotmány iránti érzék. Alkotmányosság és terrorizmus pedig kizárják egymást. És hogyha a mi testvéreinknek leikéhez mégis hozzáférkőzött ez a csúnya szó, amelynek a magyar nyelvben mégcsak fordítása sincs: annak okát egyedül és kizárólag csakis a mesterséges izgatásban találhatjuk meg. Hogyan folyt az izgatás? Azon kellene kezdenem, hogy nemcsak az izgatás, hanem egyéb is “folyt.” Az ellenzék vezetőinek és némely közkatonáinak állandó gyülekező és tanácskozó helye volt egy ice-cream, candy, soda és miegyéb üzlet. Well, beigazolást talált, hogy ebben az üzletben nemcsak “limonádét” mértek ki. És nekünk csaknem minden esetben tapasztalnunk kellett azt, hogy eme tény és az események között szoros okozati összefüggés van. Tisztelet, becsület azoknak, akikre nem tartozik, de az igazáág az, hogy ebben a harczban a “moon- shine”-nak jelentékeny része van. Ennél azonban van a világon részegitőbb ital is, csak ügyes ‘‘mixer” kell hozzá, aki elkészítse. És ebben a nerrfben már kitűnő mesternek bizonyult az én Sebestyén lelkésztársam. Első helyet foglalt el ezek között Szabadság, Függetlenség! tetszetős és szépen hangzó jelszava. Szabadság, függetlenség: Óh Istenem, mily sok vért hullattak már, és mily sok — visszaélést követtek már el a te neved alatt! A mi nemzetünk történelme tele van ezzel a szóval s annak minden lapját a szabadságért hullatott vér festi pirosra. Nem csuda, ha ez a szent szó átment a magyar ember vérének utolsó- eseppjébe is. Az én mckeesporti testvéreim csupán egyről feledkeztek meg, hogy a magyar nemzet sokat küzdött ugyan a szabadságért, de küzdelmének czélja mindig az alkotmányos szabadság volt. Már pedig az a szabadság, amelyet a mi esetünkben az independentizmus jelent, nem szabadság, hanem: szabadosság. Mert ahol a szabadságnak nincs meg az összeség által garantált és reális alapokon nyugvó alkotmánya, ahol az alkotó tényezők szétszakadoznak és ahol végeredményében az egyedüli és legfőbb törvény az egyesek akarata, tetszése és szeszélye: ott nincs többé szabadság, hanem csak szabadosság. Láttuk, hogy ennek az alkotmánynak a megteremtése már a legelső lépésnél kudarczot vallott. Láttuk, hogy a mi gyülekezetünk legnagyobb részét ez a körülmény fordította el az üres jelszótól, amely azonban az ügyes “mixer” kezében mégis megmaradt a legfőbb izgató szernek. Le kell azonban szegeznem azt a tényt is, hogy voltak olyanok is, akik előtt a felettes hatóság nélküli állapot, vagyis az independentizmus, a legfőbb jó gyanánt lebegett. Egy alkalommal ki is fejezték ezt nyíltan előttem ezekkel a szavakkal: “nem akarunk magunk felett felsőbb hatóságot ismerni.” Én nem haboztam akkor sem, nem habozom most sem megállapítani azt, hogy ez a felfogás nem egyéb, mint bolshe- viznius. Tudom, hogy sokaknak fájt ez akkor, és f&jni fog most, amikor ezt újból megállapítom. Én azonban az én papi tisztemet olyannak tartom, amely elkötelez engem az igazság szólására még akkor is, amikor tudom, hogy azzal fájdalmat okozok és a saját fejemre is eleven szenet gyűjtök. És ennél a pontnál tovább kívánok egy kissé időzni. Én meglehetősen ismerem egyházam tagjait. Ismerem a gondolkodás módjukat, ismerem lelki világukat, egész valójukat. Tudom, hogy vannak közöttük olyanok, akik ebben a harczban fegyverbe öltöztek és indultak a jelszók után, pedig a szivök is fáj, amikor az egyházat szenvedni látják. Jól tudják, hogy a felsőbbség nélküli állapot romlásba vezet és nem is gondolták azt, hogy mi egyházi felsőbbség nélkül legyünk. Éppen azért, ha van is egy pár ember, aki szívesen látná az ilyen állapotot, jól tudom azt is, hogy az ellenzéknek túlnyomóan nagy része még csak nem is gondolt arra. ők úgy képzelték, hogy az egyházak majd összeállnak és saját maguk alkotják meg azt az egyházi hatóságot, amely nélkül egészséges fejlődésről az egyházi életben beszélni sem lehet. A tévedésük ott van, hogy a csalóka délibábot valóságnak fogadták el. Sok egyéb mellett elfeledkeztek arról, hogy “Ábrándozás az élet megrontója, Mely kanosaiul festett egekbe néz.” Sokat, nagyon sokat tudhatnék erről beszélni, de hát én most nem vitairatot, hanem történelmet irok.
