Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1922-09-30 / 39. szám

2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. öntudatossá vált azonban ez a törekvés Január 8-án. (1921), amikor az erőszakolt akaratnak a tör­vényesség látszatát igyekeztek megadni, nem nézve semmibe, sőt lehurrogva azokat a felszólalásokat, amelyek a szavazás törvényességének és a szavazati joggal bírók megállapításának érdekében hangzottak el. És egész meztelenségében mutatkozott ez a terro­rizmus később, amikor, mint látni fogjuk, a csatlako­zás híveit egyszerűen szóhoz sem engedték jutni, vagy amikor saját czéljaik érdekében “embervérrel” fenye­getőztek, vagy amikor a csatlakozás híveit uton-utfé- len bántalmazták úgy, hogy azoknak lépten-nyomon a békebirók előtt kellett menedéket keresniük stb. És mindez nemcsak a levegőből kapott állítás, hanem szó- ról-szóra megtörtént valóság, amelyet ha igy utólag olvasunk, csudálkozva kell kérdeznünk, hogy magyar emberek miként feledkezhettek meg ennyire maguk­ról? A tudatosságra nézve pedig nagyon jellemző egy kis epizód. A csatlakozás egyik hive kérdezte egy vi­haros gyűlésen: miért kiabáltok ennyire, hiszen meg tudjuk talán egymást érteni szép szóval is? — “Ne­künk muszáj kiabálni, hangzott az egész nyugodtan megadott válasz, mert másként nem győzhetünk.” Föltétien meggyőződésem az, hogy a magyar em­bernek meg van az alkotmányos érzéke. A magyar nem zet alkotmánya szerintem nem az aranybullával kez­dődik, mert niár a pusztaszeri vérszerződés is alkot­mány volt. A mohácsi vésztől kezdődőleg pedig a ma­gyar nemzet történelme nem volt egyéb, mint az al­kotmányért vívott szakadatlan küzdelem. Kétségtelen bizonyosság tehát, hogy mi bennünk meg van az al­kotmány iránti érzék. Alkotmányosság és terrorizmus pedig kizárják egymást. És hogyha a mi testvéreinknek leikéhez mégis hozzáférkőzött ez a csúnya szó, amelynek a ma­gyar nyelvben mégcsak fordítása sincs: annak okát egyedül és kizárólag csakis a mesterséges izgatásban találhatjuk meg. Hogyan folyt az izgatás? Azon kellene kezdenem, hogy nemcsak az izgatás, hanem egyéb is “folyt.” Az ellenzék vezetőinek és némely közkatonáinak állandó gyülekező és tanácskozó helye volt egy ice-cream, candy, soda és miegyéb üzlet. Well, beigazolást talált, hogy ebben az üzletben nem­csak “limonádét” mértek ki. És nekünk csaknem min­den esetben tapasztalnunk kellett azt, hogy eme tény és az események között szoros okozati összefüggés van. Tisztelet, becsület azoknak, akikre nem tartozik, de az igazáág az, hogy ebben a harczban a “moon- shine”-nak jelentékeny része van. Ennél azonban van a világon részegitőbb ital is, csak ügyes ‘‘mixer” kell hozzá, aki elkészítse. És ebben a nerrfben már kitűnő mesternek bizonyult az én Se­bestyén lelkésztársam. Első helyet foglalt el ezek között Szabadság, Függetlenség! tetszetős és szépen hangzó jelszava. Szabadság, függetlenség: Óh Istenem, mily sok vért hullattak már, és mily sok — visszaélést követtek már el a te neved alatt! A mi nemzetünk történelme tele van ezzel a szóval s annak minden lapját a sza­badságért hullatott vér festi pirosra. Nem csuda, ha ez a szent szó átment a magyar ember vérének utolsó- eseppjébe is. Az én mckeesporti testvéreim csupán egyről fe­ledkeztek meg, hogy a magyar nemzet sokat küzdött ugyan a szabadságért, de küzdelmének czélja mindig az alkotmányos szabadság volt. Már pedig az a szabad­ság, amelyet a mi esetünkben az independentizmus je­lent, nem szabadság, hanem: szabadosság. Mert ahol a szabadságnak nincs meg az összeség által garantált és reális alapokon nyugvó alkotmánya, ahol az alkotó tényezők szétszakadoznak és ahol végeredményében az egyedüli és legfőbb törvény az egyesek akarata, tet­szése és szeszélye: ott nincs többé szabadság, hanem csak szabadosság. Láttuk, hogy ennek az alkotmánynak a megterem­tése már a legelső lépésnél kudarczot vallott. Láttuk, hogy a mi gyülekezetünk legnagyobb részét ez a kö­rülmény fordította el az üres jelszótól, amely azonban az ügyes “mixer” kezében mégis megmaradt a legfőbb izgató szernek. Le kell azonban szegeznem azt a tényt is, hogy voltak olyanok is, akik előtt a felettes hatóság nélküli állapot, vagyis az independentizmus, a legfőbb jó gya­nánt lebegett. Egy alkalommal ki is fejezték ezt nyíl­tan előttem ezekkel a szavakkal: “nem akarunk ma­gunk felett felsőbb hatóságot ismerni.” Én nem ha­boztam akkor sem, nem habozom most sem megálla­pítani azt, hogy ez a felfogás nem egyéb, mint bolshe- viznius. Tudom, hogy sokaknak fájt ez akkor, és f&jni fog most, amikor ezt újból megállapítom. Én azonban az én papi tisztemet olyannak tartom, amely elkötelez engem az igazság szólására még akkor is, amikor tu­dom, hogy azzal fájdalmat okozok és a saját fejemre is eleven szenet gyűjtök. És ennél a pontnál tovább kívánok egy kissé időzni. Én meglehetősen ismerem egyházam tagjait. Is­merem a gondolkodás módjukat, ismerem lelki világu­kat, egész valójukat. Tudom, hogy vannak közöttük olyanok, akik ebben a harczban fegyverbe öltöztek és indultak a jelszók után, pedig a szivök is fáj, amikor az egyházat szenvedni látják. Jól tudják, hogy a fel­sőbbség nélküli állapot romlásba vezet és nem is gon­dolták azt, hogy mi egyházi felsőbbség nélkül legyünk. Éppen azért, ha van is egy pár ember, aki szíve­sen látná az ilyen állapotot, jól tudom azt is, hogy az ellenzéknek túlnyomóan nagy része még csak nem is gondolt arra. ők úgy képzelték, hogy az egyházak majd ös­szeállnak és saját maguk alkotják meg azt az egyházi hatóságot, amely nélkül egészséges fejlődésről az egy­házi életben beszélni sem lehet. A tévedésük ott van, hogy a csalóka délibábot valóságnak fogadták el. Sok egyéb mellett elfeledkeztek arról, hogy “Ábrándozás az élet megrontója, Mely kanosaiul festett egekbe néz.” Sokat, nagyon sokat tudhatnék erről beszélni, de hát én most nem vitairatot, hanem történelmet irok.

Next

/
Thumbnails
Contents