Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-08-19 / 33. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. A kérdésben a gyülekezet felfogása megoszlott. Hosszú, majdnem egy esztendőn keresztül tartó vita után azonban a gyülekezet többsége végre is úgy döntött, hogy az egyház érdekében el kell fogadni azt a Tiffini Egyezményt, amelyet a hazai egyház kötött az amerikai református egyházzal. Ezt a határozatot a kisebbség pörrel támadta meg. Hónapokon keresztül húzódott a per, amely Ápril 21-én kezdődött meg s csak most ért véget. A közben eső négy hónap a mckeesporti gyülekezetre nézve az idegfeszült izgalomnak és megpróbáltatásnak nehéz ideje volt. Sohasem láttam még a szenvedélyeket annyira fel forrni, mint e néhány hónap alatt. A mesterségesen fölizgatott szenvedélyek aztán fölszinre hozták azt, — amit a fölizgatott szenvedélyek fölszinre hozni szoktak: a salakot. A durva sértegetések, a gyalázkodó kifejezések csak úgy röpködtek a levegőben és számtalan apró tárgyalást eredményeztek a különböző békebirók előtt. Ez azonban csak az egyes emberek ügye volt, amelyet ők elintéztek maguk közt. Meghurczoltatás. Sokkal súlyosabb beszámítás alá esik az az eredmény, amit az egyháznak kellett miatta elviselnie. A mckeesporti egyháznak nem volt rósz neve az amerikai magyar ref. egyházak között. Hiszem, hogy a gondolkodó emberek előtt nincsen roszabb neve most sem. Az átlag-ember előtt azonban egyszerűen eltűnt, megsemmisült az egyház jó neve, erkölcsi értéke. Nem láttak benne mást, mint a veszekedés fészkét, ahol nem az Isten nevének imádására, hanem saját szenvedélyük szolgálatára élnek az emberek. Ez idő alatt számtalan helyen megfordultam és sokat kellett pirulnom az erre czélzó megjegyzések miatt. A szégyen érzete pedig legelső sorban reám, mint az egyház lelkészére nehezedett. Bizony sokat, nagyon sokat szenvedtem. Mint az egyház neve a többi gyülekezet között: úgy az én nevem sem volt utolsó a többi lelkészeké között. Nem dicsekedés képen mondom ezt, de engem, vagy legalább a nevemet, körülbelül mindenütt ismernek Amerikában. És teljes mértékben éreznem kellett az én nevem meghurczolásának súlyát is. Hogy milyen fájdalmas ez, azt csak az tudja megérteni igazán, akinek egyetlen vagyona: a jó neve. Ez a meghurczoltatás döntő, és pedig károsan döntő hatással volt már eddig is, egész életemre s nekem egyetlen vigasztalásom az Isten, aki elég erős a gonoszt is jóra fordítani. Kik csinálták a zavart? És vajon kiknek köszönheti ezt akár az egyház, pkár a lelkész ? Erre a kérdésre egyetlen egy szóval is meg tudnék felelni igy: a demagógiának. A demagógia azonban csak fogalom, ami nem tudhat ártani, ha nem talál képviselőre. Nálunk megvoltak a képviselői, élükön az egész mozgalom aktiv vezérével, Sebestyén Endre duquesnei lelkészszel. Csudálatos psychölögiai^átváltozás az, amit ezen a téren Sebestyén lelkésznél észlelhettünk, ő igen hamar és nagyon közel hozzá férkőzött Amerikához. Régebben nagy tárgyilagossággal ismerte föl az amerikai magyarság és benne a reformátusok elhelyezkedésének helyes irányát, amely azt kívánja, hogy az amerikaiakkal minél szorosabb szervi kapcsolatban legyünk. Emlékszem reá, hogy amidőn egyik e. m. gyűlésünkön egy lelkész társunk ezzel ellenkező irányban beszélt és egyházi téren a teljes külön válás mellett kardoskodott, — Sebestyén Endre, mint az egyház megye ügyésze, fegyelmi vizsgálatot kért ellene és nagyon erős szavakkal Ítélte el. És ma, szemben az egyházmegyében levő összes lelkésztársaival: ő az egyedüli képviselője annak az irányzatnak, amélyet előzőleg ő ítélt el legjobban. Később alkalmat veszek magamnak arra, hogy ezzel bővebben foglalkozzam. Közben azonban legyen szabad egy pár szót szó- lanom a duquesnei gyülekezethez, amely, legalább hallgatólagosan, helyeslő figyelemmel kisérte lelkészének egyházbontó, a mckeesporti egyházat bontogató működését. A duquesnei egyház McKeesportnak köszönheti az ő gyors és tiszteletre méltó megerősödését. Megalakulásától kezdve hosszú éveken át úgyszólván egy cseppet sem érezte az egyházfenntartás terhét, amelyet helyette McKeesport viselt. McKeesport, a fölnevelő édes anya, joggal veheti rósz néven, hogy az ellene intézett támadás éppen Duquesne falai közül indul ki és ott talált és ott talál állandó táplálkozásra. A mindenkit egyformán kötelező hála érzetének legalább is arra kellett volna köteleznie a duquesnei egyházat is, hogy tiltakozzon falainak ilyen fölhasználása ellen. Ámde térjünk vissza eredeti tárgyunkhoz. A mckeesporti egyház ellen indított támadás aktiv vezére tehát, amint mondottam, Sebestyén lelkész volt. Valaki azonban csak akkor lehet vezér, ha van olyan is, akit vezessen. Természetes dolog, hogy a támadásnak meg voltak a helyben lakó vezetői is. Bizony, nem többen 5-6 embernél. Azok, akiket itteni lelkészkedésem ideje alatt az egyházzal szemben tanúsított méltatlan eljárásukért, részegségért vagy egyéb rendetlenségért egyszer vagy másszor megdorgáltam. A lelkésznek bizony, gyakran vannak ilyen kötelességei is. Másokat is dorgáltam, intettem én meg, akik aztán belátták tévedéseiket és elhagyták azt. A gyönge ember azonban nem tud mindig a megtérés magasságára emelkedni. A dorgálás haragot támaszt szivében, amelyet sokszor évekig is eltartogat, hogy a legelső alkalommal bos- szuszomját kielégíthesse. Az ilyesmivel minden lelkész nek számolnia kell. 5-6 ember azonban mégsem tudta volna felfordi- tani a mckeesporti egyházat. Ehhez pártnak kellett lennie, 5-6 ember pedig még nem “párt”. A csatlakozásnak mindig meg volt McKeesporton az ellenzéke. Később fogom elmondani ennek a történetét. Jóhiszemű, józan életii, hűséges egyháztagok, akiknek ez volt az őszinte meggyőződésük. Én legyek qz utolsó, aki ezért a meggyőződésért követ dob reájuk. Sokakat megejtett a szépen hangzó, de alapjában véve üres frázisok, hazugságok tömege, amelyet jobb ügyhöz méltó buzgalommal hintettek közöttük. Másokat a vezetőkhöz fűződő sógorság, komaság,
