Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-07-29 / 30. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 5 legmegfelelőbb, ha az a két nagy csoport, amelyet keleti és nyugati egyházmegye név alatt ismerünk, megmaradt volna a maga egységében és azzal az amerikai testvér felekezettel lépett volna kapcsolatba, a- mely ezt a szervezeti egységét megengedte. Ezt a tervet a magyarországi egyház legfőbb kormányzó testületé is elismerte akkor, amikor megegyezést kötött az amerikai testvér felekezetek közül egyrészről a pres- byteriánus egyházzal, másd részről pedig Reformed Church in the U. S. / Miután a két testvér felekezet közül a Reformed Ghurdh volt abban a helyzetben, hogy az egyházmegyei szervezetet törvényesen feltartsa, s miután a Reformed Church volt az, amely az 1919, 1920, 1921-ik évekre eső elmaradt lelkész fizetési kiegészitéseket részint az egyházaknak, részint pedig a lelkészeknek megtérítse; csak természetes, hogy az Egyetemes Konvent tel- hatalmu megbízottai, Dr. Boér Elek ő méltósága és Nt. Takaró Géza, a Reformed Churchcsel kötötték meg a tiffini Egyezményt. Ez az egyezmény minden világosan gondolkodó egyén előtt, ki szem előtt tartja azokat a nagy célokat, amelyeket a megváltozott viszonyok között szolgálnunk kell, olyan alapot képez, amely nemcsak lehetővé teszi azt, hogy a nagy többség egységben munkálkodjék, hanem azt is, hogy azok az egyházak, azok a gyülekezetek, amelyek a tiffini egyezmény alapján a Reformed Churchnek a magyar egyházmegyeivei kerülnek kapcsolatba, olyan fejlődés előtt állanak, a minőre pár esztendővel ezelőtt gondolni sem mertünk volna. Bizonyos dolog, hogy nem elég az, ha célokat tűzünk ki magunk elébe. A célok megvalósítására eszközök is kellenek. Az sem elég, hogyha olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek magukon hordják az önzésnek a bélyegét, hanem fel kellene emelkednünk arra a magasságra, melyen beláthatnék, hogy a keresztyén életnek a hivatása az, hogy a mi testvéreinkkel közösségben éljünk. Vájjon az-e egy egyházközségnek a célja, hogy a maga életére gondoljon és senki mással, semmi mással ne törődjék? Az olyan egyház, amely csak a maga é- letére gondol: magában hordja a pusztulásnak a csiráját. Lehet, hogy most erős, lehet hogy most nagy: de minden ilyen gyülekezetnek szól az, amit János- a- postolnak a laodicei gyülekezet angyalának kellett megírnia! (János Jel. 3:17). Sajnos, hogy nagyon hamar elfekedkeztek egyes gyülekezetek, lelkipásztorok hogy a magyarországi egyházzal szerződéses viszonyban állanak gyülekezeteink s elfeledkeztek arról is, hog a konventi atyák, főként az egyetemes konventnek az elnöksége nagyon jól tudták azt, hogy miért lépnek megegyezésre a fentebb jelzett testvér felekezetekkel. Nagyon jól tudták, hogyha szabadjára eresztik a gyülekezeteket, ha megengedik, hogy mindenik a maga tervei szerint oldja meg a kicsatlakozásnak nagy kérdését, úgy olyan ká- hosz áll elő, amely semmiképen nem szolgálhat Isten országának az építésére. Annak, hogy ezt a nagy kérdést nem sikerült egységesen megoldanunk mindenek felett az az oka, hogy nem voltak gyülekezeteink minden vonalon engedelmesek a konvent és annak teljhatalmú kiküldöttei iránt Ez az oka annak, hogy a helyett, hogy a kicsatlakozás közelebb vitt volna benntineket az egységhez,még jobban eltávolított bennünket egymástól s alig lehet reménység reá, hogy most. amikór már nem kálvinista egyház is részt vesz a magyarok közötti munkában, valaha az egység létre jöjjön. A jelennek a feladata tehát az, hogy abban a viszonylatban, amelyben vagyunk, a hová a magyar református egyház törvényszerű jóváhagyásával és a saját legmagassabb érdekeinket figyelembevéve kerültünk : igyekezzünk úgy munkálkodni, hogy nevünknak, ne csak a keresztyén élet terén, hanem a faji szétta- golságban is elismerést szerezzünk. A mint egyik számunkban jeleztük, a Reformed Churchnak a belmisszió bizottsága a napokban tartott gyűlésében, 53,000, az az ötvenhárom ezer dollárt szavazott meg az 1922-1923 ik esztendőre a magyarok között folytatandó munkának a segítésére. Ötvenhárom ezer dollár nagy összeg! És ennek az összegnek a nagysága mutatja, hogy a mi egyházaink függetlenül, önmagukban élve, semmiképen nem lettek volna képesek arra, hogy mindazt a célt szolgálják, a- melyeket az egyházi élet keretében szolgálnunk kell. Nem szabad felednünk, hogy ez az ötvenhárom e- zer dollár csak eszköz arra, hogy amunkások, akik elhivattak legalább némileg meg legyenek mentve az anyagi gondoktól, hogy igy annál odadóbban, buzgóbban munkálkodjanak Istennek országáért és annak igaz ságáért. Érdemes ennél a számnál megállani és felvetni azt a kérdést, vájjon önmagunkban, függetlenül kezébe tudtuk volna-e adni egyházainknak ezt a nervus rerum gerendarumot? Tudtunk volna-e egyházi segítő munkásokat állítani mindazokra a helyekre, ahol azokra szükség van? Tudtunk volna reménykedni abban, hogy lesz itt magyar felsőbb nevelésünk, ahol nem csak papokat, hanem olyan egyházias érzésű világiakat kell nevelnünk, kik mint Dániel, késő jövőben is megtartói lesznek a mi hitünknek és fajunk szeretetének ? A kik készen lesznek arra, hogy az amerikai közélet fórumán is magyaroknak vallják magukat az ő származásukat illetőleg? Ha valaki komolyan gondolkozik ezekről a dolgokról: be kell vallania, hogy a tiffini egyezmény alapján, a Reformed Churchcsel val kapcsolatunk, a fejlődésnek, a haladásnak a biztos záloga, amely a mi egyházközségeinket is kell, hogy minél buzgóbb, minél intenzivebb munkára buzdítsa! Ne törődjünk azzal, hogy mit cselekesznek mások! Megrágalmaznak: imádkozz értük! Sok gonosz tanúbizonyságot mondanak ellened: imádkozz értük! Bíróság elébe hurcolnak: imádkozz értük! Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért! A mi ügyünkben pedig az igazság: az egységben való megmaradás!
