Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-03-25 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. miénk volt és kezdettől fogva mai napig egyházunk é- pitésén, megerősítésén munkálkodott. Egyházunk történetének lapjai megörökítik annak az odaadó munkálkodásnak, a sok gyűjtésnek és lelkes fáradozásnak emlékét, — mit Nt. Harsányi S. lelkész ur 19 év hosz- szu ideje alatt közöttünk kifejtett. Társadalmi téren is sokat tett távozo lelkészünk a magyarság johirnevének, becsülésének emelésén és a magyar testvérek közötti megértés erősítésén. Ezért sajnálják az ő távozását körünkből még azok is, kik kivül állanak a mi egyházunk körén. Ezért lettem én felkérve egyházi előj ároságunk és az egyház tagjai által is arra, hogy ne engedjem feledésbe menni annak a férfiúnak emlékét, ki mint az Urnák küldötte körünkben oly maradandó értékű szent szol gálatot végzett majdnem két évtizeden keresztül. Midőn azért minden kérésünk sikertelen maradt hogy Nt. Harsányi Sándor lelkipásztor urat körünkben megtarthassuk, és mikor kénytelenek voltunk az ő u- todját, Nt. Horváth Sámuel lelkész ur személyében meg választani, — nem tehetjük, hogy itt a nyilvánosság színe előtt is meg ne köszönjük a mi forrón szeretett távozo lelkészünknek és az ő kedves nejének az ő hozzánk való mnden jóságát, odaado hűségét és egyházunk érdekében kifejtett áldásos tevékenységét. Egész gyülekezetünknek imádsága kiséri őket életük hátralevő idejére. B. NAGY ISTVÁN, a homesteadi ref. egyház jegyzője. Hogyan hallgassuk a prédikációt. A legelső az, hogy a híveknek is készülni kell a prédikációra, nemcsak a papnak. Ehhez a készülethez tartozik, hogy idejében ott legyünk a templomban, élvén bennünk annak a tiszta tudata, hogy az Isten dicsőségére és testvéreinkkel gyülekeztünk össze, mint a családfő meghívott vendégei. De készülnünk kell már sokkal előbb is, gondolván arra, hogy lesz egy kiváltságos óránk, amelyre méltóknak kell lenünk. A szomjazó hiába ér el a kúthoz, ha nincs mivel merítenie. Minden prédikáció egy-egy kút, amelyből csak az tud meríteni, akinek korsója van. Hiába megyünk el a templomba, ha hiúsággal, haraggal, üres lélekkel indultunk el hazulról Keresőknek kell lennünk, amikor oda megyünk. Aki valami nagyon becses holmiját elvesztette, nem nyugzik, nem vigasztalódik, mig azt meg nem találja. így keresi a lélek azt, ami előtte a legbecsesebb: örökkévaló, jobbik énjét, mely az élet gond- ja-baja közt elveszett, de amely nélkül nem tud élni. Aki bűnt követ el, attól ez a jobbik énje elmenekül; ha meg akarja találni, Istennél keresse. De nemcsak mi keressük Istent, hanem ő is keres bennünket. A két keresés megindul és összetalálkozik; nevünkön szólítanak bennünket. Az örökkévalónak szüksége van reánk, szegény szánandó emberekre; nem teljes az ö- röme, amig nem talál bennünket! Hogyan viselkedjünk a prédikáció alatt? Kétféle figyelem van. Az egyik úgy ül a templomban, mint egy figyelő kőszent s mégsem hatolt a leikéig egyetlen szó sem. Az igazi figyelő egész lelkét adja az ige hirdetőjének. Micsoda különös és szomorú olvasmány lenne az, ha egy láthatatlan kéz fölirná a falra, hogy mi mindenre szoktak gondolni az istentisztelet alatt! A lélek egy nagy szövőszék: a vetélőt a prédikáló pap dobja, az omló szálakat a hallgatók tartják, — tőlük függ, hogy a szövés felséges alakja kijöjjön. Az a kép, amit ki kell dolgoznunk, a Jézus Krisztus képe; ennek kell a lelkűnkbe rajzolódni, mint a Veronika kendőjére, s lészen ez bánatunkban vigaszunk és örömünk teljessége. Hogyan viselkedjünk a prédikáció után? Ne menjünk a paphoz, őt dicsérni; az igazi papot bántja ez, mert ő nem gyönyörködtetésre, hanem épülésre beszél. Egy lelkész, mikor egyszer azt mondtta neki valaki: ‘De szépen beszélt ma a tisztelendő úr” — igy felelt: “Majd meglátjuk a jövő héten az ön életéből.” Spuk- geont egyszer egy külvárosi szatócs hallgatta, kinek élete nem volt tiszta. Prédikáció után megkérdezték tőle: “Miről beszélt ma a tiszteletes úr?” — “Nem tudom elmondani — felelt a szatócs — csak azt tudom, hogy a hamis fontokat a Themsébe dobtam.” Nálunk is sok a hamis font, amely sokat mutat, ha magunkat mérjük, de nagyon keveset, ha másokat. A prédikációban az a fontos, hogy reánk találjon. Minden prédikáció egy tükör; némelyikről talán lekopott a foncsor, mely a tükör mélységét adja, de két arcot mindig meg- láthasz benne: a Jézus Krisztus orcáját és a saját orcádat. Az egyik azt mondja: ilyenek legyetek! — a másik: igy ne élj tovább, próbálj mássá lenni! Isten szeretné, ha szived szép és életed tiszta lenne. Hányszor álmodja a szegény, hogy gazdag; a didergő, hogy meleg szobája van; az özvegy, hogy férje él. Isten igéje nem ilyen álom, — hanem valóság. Az az álom, hogy én megtépett, nyomorult, szegény ember vagyok, — s az igazság az, hogy gazdag, erős, jó, örvendező, bővelkedő vagyok. Ébredjetek fel erre az igazságra! A prédikáció hatásának el kell tartani a jövő hétig. Az igazi gyémántot arról ismerjük meg, hogy ha a napra tesszük, teleszivja magát fénynyel és azután sötét helyen órákig eltart a ragyogása. így kell tele- szivni magunkat a fénnyel, hogy megőrizhessük azt. A világ szegényei, az árvák, az özvegyek ha eljönnének a templom elé, mennyire vádoló volna az a temp- lombajárók ellen! Hányán panaszolnák, hogy senkisem kereste fel őket bajukban, senkisem segített rajtuk, holott egy sincs, aki valamivel ne tudna segíteni. Franklin Benjámin, aki arról volt nevezetes, hogy soha egy felesleges fillért nem adott ki, meghallgatta egyszer Wietefieldet, a nagy methodista prédikátort. Előre elhatározta, hogy nem fog adakozni. De mikor a szónok a szivek egyre fokozódó megindultsága mellett beszélt, beszélt a rabszolgák sorsáról, Franklin lassacskán odajutott, hogy előbb egy shillinget, majd minden ezüst és aranylöénzét odaszánta. Végül, mikor már mindenki sirt körülöltte, felkiáltott :“Odaadom az életemet a rabszolgák felszabadításáért!” Bűnben, bánatban élő emberek, mit adtok ti oda, hogy felszabadítsátok a bűnnek rabszolgáit ? Dr. Ravasz László budapesti ref. püspök.
