Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1921 (22. évfolyam, 1-51. szám)
1921-11-26 / 48. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. *******************************************•) Válasz az önigazolásra. ******************************************** Miután abban az önigazolásban, amely egy pár keleti lelkésztársamnak az aláírásával jelent meg, személyem meg van említve, sőt mindenütt vastag betűvel szedve egy olyan állítással kapcsolatban, amely a mostani viszonyok között egy általában nem állhatja meg a helyét s amelyet illőképen módosítanom, illetve meg változtatnom kell: kérem ennek a pár sornak a közlését. 1. Az kétségtelen, hogy ha azok az egyházak, a- melyekkel a mi felettes egyházi hatóságunk már 1920 julius havában egyezményt kötött, nem haboztak volna az egyezménynek az elfogadására nézve, ha nem mondták volna, hogy az aláírók nem voltak meghatalmazva: nem támadtak volna köztünk azok a nagy köz- bevettetések, amelyeknek a súlyát sok helyen sokáig fogják érezni. Én azt, amivel Nánássy Lajos pellengérre kíván állítani, amelyre jellemző, hogy magán levélben nekem előre bejelentette, elmondtam azok előtt is, akikkel a Lancasteri Egyezményt épen Nánássy Lajos kötötte meg. De a helyzet a konventi állás foglalás után és a konventi kiküldöttek megérkezése után teljesen megváltozott s hangsúlyoznom kell, hogy a tiffini gyűlésen mindenki úgy érzette, hogy ott van a tárgyaló felek között Istennek lelke a szeretet. És ez a szeretet nyilvánul meg abban a Egyezményben, a melyet a konventi kiküldöttek kötöttek meg a Pittsburgh Synod és az Eastern Synodnak erre felhatalmazott bizottságával. Midőn tehát most kell a helyzetet megbírálnunk, nem arra kell tekintenünk, hogy mi volt Januárban, hanem arra, hogy mi van most. Hangsúlyoznom kell, hogy a lancasteri egyezményt a mi részünkről Dr. Nánássy csinálta s ha annak meg voltak a kétségtelen fogyatkozásai, azért egyedül ő neki kell a felelősséget hordoznia. Én a magam részéről a pittsburghi gyűlésen is azt hangsúlyoztam, hogy ezt az egyezményt nem is kell letenni a gyülekezetekhez, mert az nem egyébb, mint válasz a budapesti egyezményre, s igy első sorban a konvent külügyi bizottságának kell megbírálnia, hogy mennyiben fedi az eredeti egyezmények a pontjait. Mikor az egyetemes konvent külügyi bizottsága megadta erre az egyezményre a választ, azonnal tisztult a helyzet. A baj csak az volt, hogy a helyzetnek ezt a tisztulást nem várták be az önigazolás aláírói, hanem a saját felelősségükre kezdették meg azt a mozgalmat, a mely most vita tárgyát képezi. 2. Az önigazolásból engem személyesen csak ez a pont érdekel, de általános református és kálvinista szempontból érdekel az egész kérdés. Végtelenül sajnálom, de az én egyháztörténelmi tanulmányaim egészen más eredményhez jutattnak el ennek a kérdésnek az elbírálásánál, mint ahová az önigazolás aláírói eljutottak. Meg kell állapítanunk azt a tényt, hogy református vagyok addig, amíg bent vagyok a református egyházban. Ha egyszer kilépek ebből a református egyházból, annak az egyháznak vagyok a tagja, amelyikbe belépek. Ha episkopálitsa ez az egyház episkopálista vagyok, ha baptista, hát baptista vagyok. Azt állítani, hogy református maradok az episkopálista egyházban is: önámitás és népünkkel szemben a tényeknek egyszerű elhallgatása. Hát azok, akik az episkopálista egyházhoz mennek nem lesznek többé reformátusok. E felett nem lehet vitatkozni. Nem pedig azért, mert a szerint az egyezmény szerint, amelyet princetonban kötöttek meg, egyenesen elfogadták az episkopális egyháznak azt a lényeges követelményét, amely megkülönbözteti minden más protestáns egyháztól, hogy a püspöki hivataluk apostoli eredetű s igy csak a püspöknek a joga a konfirmálás s a papok épenugy, mint a romai kathóli- kus egyházban közbenjárói az egyén és az Isten között. Ha egyszer ezeket a pontokat elfogadták: olyan messze eltávoztak a kálvini felfogástól, hogy többé nem kálvinisták. (Ez a való igazság. Szerk) Azt mondják az én testvéreim, hogy a hittani a- lap ugyanaz az episkopálistáknál és reformátusoknál. Teljesen igaz, De ez az állítás áll minden keresztyén vallás felekezefre, amelyik a Szentirásnak az alapján áll. A főigazságok minden keresztyén felekezetnél ugyanazok. De vannak olyan elválasztó falak, amelyek nagy közbevettetéseket teremtenek az emberek között. Ilyen az episkopális egyházban az apostoli suocessio. Ha ennek az apostoli successiónak a tanát megtagadom a romai kathólikus egyházzal szemben: úgy tagadnom kell az episkopálista egyházzal szemben is. Ha elismerem az episkopálista egyházzal szemben: el kell ismernem a romai kathólikus egyházzal szemben is, Ha pedig ezt el ismerem: úgy el kell ismernem a pápaságot is mint olyat, a melyet csakugyan maga Jézus Krisztus szerzett. íme ide vezet a mi “történelmi” tanulmányunk.! (T. i. a magyar episcopalis káté! Szerk.) 3. És ezen a ponton különbözik a magyar református egyház püspöki szerve az episkopálista egyház püspöki rendszerétől. Előttünk nem kell hivatkozni arra, hogy' Geleji Katona István püspök volt, s hogy Erdélyben, ahol a református egyház volt az uralkodók vallása, régtől fogva püspökség van: de azt soha nem merték volna hirdetni a mi püspökeink, hogy ők az apostolok egyenes leszármazottai, hogy a konfirmálást csak nekik szabad végezniük, hogy csak az lehet pap, csak az szolgáltathatja ki az úrvacsorát, akiket ők saját maguk a kezüknek rátevésével felszenteltek. Nálunk a püspökség egészen más, mint az episko- páüstáknál. Ezt nyilván tudják az önigazolás aláírói is, de ők most semmi mást nem látnak, semmi másra nem gondolnak, csak arra a gondolatra, amivel önmagukat álltatják és népünket megtévesztik. Én arra a pontra, amelyben azt állítják, hogy visszatérnek a magyar református egyház 16-17-ik szá zadbeli álláspontjára, egyenesen azt állítom, hogy
