Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1921 (22. évfolyam, 1-51. szám)
1921-11-26 / 48. szám
amerikai magyar reformátusok lapja. 3 dom a szót Bogár Lajos lelkésznek, aki magán levelében a lelkekre gyakorolt hatásról a következőképen ir: “A bizonyságtételek estéje felszínre vetette az elhatározásokat, melyek az evangelizáló hét alatt megér lelődtek a lelkekben és mint a tavaszi napsugár a szerény ibolyát, úgy csalta ki a szivekből a kedvesebb- nél-kedvesebb vallomásokat. Ezekben a felszólalásokban kulminálódott az egész hétnek elszórt fénye és melegsége. A templomban 220-an voltunk. A felszólalók száma, férfiak és nők vegyesen, 15 volt. “Eddig külső okok késztettek a biblia olvasására, mondotta az egyik, resteltem, íolytatá, hogy református létemre sohasen vegyem kezembe a bibliát, a- zért néha, nagy immel-ámmal lapozgattam benne. De most kedvvel olvasom és Ígérem, hogy mindennap rendesen fogom olvasni az Isten igéjét.” “Roncs az ember, mig ez Isten kegyelme által újjá nem születik” — szó.t a következő. “Lelkiismeretfurdalás nélkül hanyagoltam el egy házi kötelességeimet eddig. Elmaradoztam a templomból, az Ifjak Társaságából és a vasárnapi iskolából a szórakozások kedvéért. Ha választanom kellett, hogy az Ifjak Társaságba menjek-e vagy a moziba, bizony az utóbbit többre becsültem s odamentem. Fogadom, hogy ezután máskép teszek s az elsőbbséget annak a- dom, amit az Isten és egyházam iránt tartozó kötelességem parancsol.” Vagy: “Már azon a ponton voltam, hogy kimaradok a Lorántffy Zsuzsánna Nőegyletből. Elkeserített, hogy ogyan kevesen vagyunk összejöveteleinken. Minek menjek én, mikor annyi sokan meg se mozdulnak? Minek dolgozzam én, mikor annyian ülnek le a fa árnyékában pihenni? (Citálta Sándort!) így gondolkodtam, de belátom, hogy ez nem helyes. Megkettőzött erővel fogok dolgozni a Lorántffy Egyletben.” A legmeghatóbb jelenet azonban az volt, amikor egy asszony elfogódva, meg-megcsukló hangon panaszolta el lelki gyötrődéseit, melyeket hitének, egyházának elhagyása miatt az elmúlt hat évben átszenvedett. Férj hezmenetelekor, engedve a kényszernak, kiállott róm. katholikusnak. Vissza akar jönni. Kéri, hogy vegyük vissza. A gyülekezetben itt is, ott is zokogni kezdtek a drámai erejű kijelentések hatása a- latt. Én az Urasztala elé szólítottam az asszonyt és formálisan beerősitettem egyházunk tagjai sorába. A feledhetetlen emlékű pillanatok után is szóltak nehányan az evangelizáló hét benyomásairól. Hallottam sok elsimerő magán-nyilatkozatot azóta is. Egyik alapitó tagunk pl. azt mondotta, hogy 17 év óta, mióta csak egyházunkban van, ilyen általános megújulást nem tapasztalt. A bizonyságtételeket megismételtük vasárnap este az Ifjak Társaságában. Alkalmat kellett erre adnunk azoknak, akik szombaton este nem lehettek a templomban. A felszólalók között egy fiatal leányka, vasárnapi iskolánk tanítói karának egyik buzgó tagja, könyekre fakadva jelentette be, hogy ő a missziói szolgálatra szánta el magát e héten s hogy "rövid idő múlva el is megy az iskolába, hogy kiképeztesse magát diakonisszának. Az Ifjak Társaságában szokatlanul nagy számmal voltunk jelen. A kis terem egészen megtelt. Nemcsak ifjakkal telt meg. Valaki megjegyezte, hogy “ma valahogy szebben hangzik az ének, szivhezszólóbb a beszéd és megragadóbb az imádság, mint egyébkor.” Legszívesebben bezárnám ezen a helyen czikke- met, mert a toledoi missziói hetet senki, de senki sem ismertethetné szebben, igazabban, mint a gyülekezeti tagok eme nyilatkozatai, óh, áldottak ti, akik nem szégyéltétek a bizonyságtevést, és boldogok ti, kiket az Ur ennek kiváltásában eszközül választott! Ugyan mondjátok meg: nem lett volna-é vétek ezeket a gyönyöréi nyilatkozatokat elhallgatni a nyilvánosság e- lőtt?.... Mondom, legszívesebben itt fejezném be czikke- met, de egy kissé kénytelen vagyok még igénybe venni az olvasó szives figyelmét. Említettem, hogy a délelőttöket a lelkészek egymás közötti beszélgetése, az esteli programúi megvitatása töltötte ki, mig az estéket az Istentisztelet és az érekezés foglalta le. Nem maradtak azonban fölhasználatlanul a délutánok sem. A délutánokat a gyülekezet tagjainak látogatásaira használták föl. Ez sem ötlet-szeriien történt s nem azokhoz mentek, akiket a lelkészek önmaguk választottak ki. A látogatások mindig külön meghívásra történtek. A gyülekezet vezetősége nyomtatott meghívó lapokat bocsátott az egyháztagok rendelkezésére és aki a Lelkészi Kör bármely tagjának látogatását óhatotta; ezt a meghívó lapot állította ki s juttatta el a lelkészi hivatalba. A meghívó lapon már azt is jelezte, hogy melyik napon, melyik órában óhajtja a látogatást. A meghívón különböző kérdések is voltak feltüntetve s ezek egyikének vagy másikának megjelölésével az illető egyháztag már azt is jelente, hogy miért kéri a látogatást? Ilyen kérdések pl: “Házi Istentisztelet vezetésére kérem”, ‘A bibliának egy részét szeretném megmagyaráztatni,” “Tudni szeretném, hogyan nevelhetünk jó és engedelmes gyermekeket?” vagy “Hogyan lehetek még nagyobb hasznára egyházunknak?” stb. stb. És e meghívások alapján a lelkészek mentek szét az egyes hajlékokba és vitték, vitték magukkal a minden bölcsesség kezdetét, az Urnák félelmét, vitték az Evangeliomot.... És ahova bementek, bizonyára ott volt velők az Ur és annak a háznak népe is ott volt az Istennél.. Befejezésül még: azoknak a lelkészeknek mindegyike szegény ember. Egyiknek sincs módja ahhoz, hogy hónapról-hónapra száz és száz mértföldeket tegyen meg. A gyülekezetek azonban jól tudják ezt s a missziói esték perselypénzét erre a czélra fordítják. A Lelkészi Körnek külön pénztára van s annak kezelője, ha jól emlékszem reá, Bögre Ferencz Cleveland east sidei főgondnok, ez a lelkes, mindeneket megértő, keresztyén ember. És a gyülekezetek jól tudják, hogy az ő áldozatuknak haszna gazdagon tér vissza ő hozzájuk. McKeesport, Pa. Melegh Gyula ref. lelkész.
