Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1921 (22. évfolyam, 1-51. szám)
1921-09-03 / 36. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 5 Családi Kör. FAMILY ALTAR. ROVATVEZETŐ: Nt. Tóth Mihály alphai ref. lelkész. NÉKI GONDJA VAN REÁNK. Élőének: 90 Zsoltár 1. 6. 7. (Újénekes) Bibliai rész: Zsoltár 90:1-17. Utóének: 87 dics. 1. 3. 4. 5. (Újénekes) ELŐIMA. Úristen, ki hajléka és menedéke vagy a hazátlan és bujdosó embernek! Hozzád száll hő imánk. Vedd kedvesen tőlünk, engedetlen gyermekeidtől. Álnokságainkat ismered. Titkos bűneinket nyilván tartod. Nem mentegetjük magunkat. Haragodra rászolgáltunk. Búsúlásra gerjesztettünk téged, mert meggyaláztuk önmagunkban a te szentséges nevedet. De azért mégis, kérünk, óh irgalmas Isten, könyörülj meg rajtunk! Tekints le reánk magas egeidből és lásd meg, hogy porban fetrengünk. Azután szánj meg minket és emelj fel magadhoz a magasba. “Tanits meg minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussuk.” Fordúlj ismét hozzánk, a te szolgáidhoz. Te pedig, Úr Jézus, vedd vállaidra súlyos terhein- ket. Gondolj ránk midőn már-már leroskadunk az élet keresztjei alatt. Küldd el a vigasztalás szent lelkét mi- hozzánk nyomorúságaink idején és vezess minket az élet göröngyös utain ama szebb haza felé. Ámen! TANÍTÁS. 1. Péter 5:7. A világ mohón törekszik arra, hogy gondjait elvesse. Innen van az, hogy sokan bele akarják fullasz- tani gondjaikat a vad örömökbe. Mások ismét ideges üzleti tevékenységükkel akarják méregfogait kiütni. De vannak olyanok is, akik nagyravágyásuk, hiúságuk kielégítésével akarják a gondterhes felhőket elűzni. De az ilyen módon elvetett gondok rendesen visszatérnek még pedig sokszorosan megszaporodva. Az ige azt mondja, hogy minden gondjainkat Ő reá vessük, óh a gond: gond. És sokszor nagyon is fájdalmas valóság. Gondot kell viselnünk családunkra. Gondot kell viselnünk a ránk bízottakra és gondolnunk kell anyagi helyzetünkre. A szent Írásnak nincs egyetlen jó szava sem a henye, lusta néphez, de bővölködik vigasztalásban azok számára, akik nehéz küzdelmek árán szerzik be mindennapi kenyerüket. A szent Írás szerint tehát nem az a helyes eljárás, hogy egyszerűen eldobjuk magunktól a gondokat, hanem az, hogy bízzuk ezeket az Istenre, akinek gondja van mireánk. Ez a legbiztosabb gond, baj és fájdalom űző. Nem hiszed? Hallgasd meg annak a jó lelkű vallásos asszonynak történetét, aki egyik esztendőben elveszítette élete párját, a másikban pedig egymásután kisérte ki öt gyermekét a temetőbe! Azt hitte mindenki, hogy meghasad a szive szerettei után. De ő csudálatos békességgel és rendületlen nyugalommal viselte ezt a rettenetes csapást. Egyszer meglátogatta őt egy régi barátnője, ki, csudálkozva nagy lelki ereje fölött, mondá: “Márta, én nem tudom megérteni, hogy mi tesz téged képessé arra, hogy bírod hordozni ezt a tenger fájdalmat és szomorúságot?” “Nem én hordozom azt,” — hangzott a felelet — ‘‘hanem az úr hordozza érettem.” “óh igen,” — felelt a látogató — “ez helyes felfogás. Bajainkat az úrhoz kell vinnünk.” “Még többet kell tennünk,” — felelt a szomorú szivű Márta. “Nemcsak az úrhoz kell vinnünk bajainkat, de ott is kell azokat hagynunk. A legtöbben úgy tesznek, hogy elviszik terheiket ő hozzá, de vissza is hozzák magukkal és felettük továbbra is csak épp oly gondterhes felhők lebegnek és épp oly boldogtalanok, mint azelőtt. Én azonban ott hagyom a magam gond- ját-baját az úr lábai mellett és elfelejtem azokat. És ha mégis vissza lopódznának hozzám, ismét csak elviszem őket az úrhoz. Megteszem ezt ismételten mindaddig, mig teljesen elfelejtem, hogy nekem bajaim is voltak. Végre megtalálom azt, amire vágyom: a vigasz talást, a békességet és a teljes nyugalmat. Ezért nem tör engem össze az a tenger fájdalom.” így kell nekünk is cselekednünk. Ha az élet súlyos és látszólag elviselhetetlen kereszteket rak vállainkra: vigyük azokat az úr Jézus Krisztushoz. Hagyjuk ő nála, mert ő elég erős arra, hogy viselje azokat érettünk. Egy katona tiszt beszéli: “Az egyik véres ütközet alkalmával engem bízott meg a vezénylő tábornok azzal, hogy rendeletet vigyek a tűzvonalban levő seregnek. Keresztül kellett mennem a legveszedelmesebb helyeken és Isten segedelmével sikerűit is. Mikor vissza fele jöttem, megláttam egy zászlóst vérében fet- rengve. ölembe kaptam és hoztam magammal, ó tiltakozott és egyre csak azt hajtotta, hogy ő nekem nehéz s hagyjam őt magára, vagy engedjem a saját lábán menni. Végre egy védett helyen, egy nagy kőoszlop mögött letettem s kénytelen voltam ráparancsolni, hogy ne nyugtalankodjék, mert könnyen ott veszhetünk mind a ketten. Nagy nehezen sikerült őt nyugalomra intenem s elvihettem oda, hol veszély többé nem fenyegette. Másnap meglátogattam a kórnázban és említettem neki, hogy mily nagy nehézségbe került nekem, mig elhozhattam őt ide, csupán csak azért, mert, bár sérülései miatt teljesen béna volt, mégis minden áron a saját erejéből akart magán segíteni.” “Oh,” — felelt ő mosolyogva — “nem gondoltam, hogy ön olyan erős.” Most már a bűnös ember ilyen halálra sebzett, önmagával tehetetlen béna. És mégis igen sok ember a saját erejéből, a saját munkájával, a saját lábán akar ismét talpra állani. Pedig a bűn már teljesen leverte. Hát hiszen szépnek szép ez a törekvés. De mily sokszor hátráltatjuk mi ezzel ami édes Szabaditónk közbelépésének eredményét és megváltói munkásságát.
