Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1920-12-11 / 50. szám
€ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. Veronika zsebkendője. (Folytatás a múlt heti számból.) A keserű kétségbeesés e szavaira az öregasszony heves mozdulatot tett s az idegen felé fordult. De a menyecske keményen a szemébe nézve az utasnak, monda: Tiberius tudja, hogy Faustina bármikor visszatér hozzá, ha óhajtja. De előbb meg kell győződnie róla, hogy öreg létére nem kell többé bűnt és fertelmességet látnia az udvarában. E szavakra mind fölemelkedtek. Am a vinczellér meg a felesége odaállt az öregasszony elé mintegy védelemül. Az idegen egy szót s szólt többet, hanem kérdő tekintettel ügyelte az anyót, mintha csak ezt akarta volna mondani: Neked is ez az utolsó szavad? Az öregasszony ajka remegett, de csak nem jött szó a nyelvére. Ha a császár szerette ezt az öreg szolgálóleányát, ne sajnálja tőle a nyugalmat élte alkonyán, — mondta a menyecske. Az idegen csak habozott, de egy szerre csak földerült a komor arcza: Barátaim, — szólt az idegen, — bármit mondjanak is Tiberiusról, mégis van, a mihez jobban ért bárkinél s ez: a lemondás. Még csak egyet kell a lolketekre kotrói. 1: hogy az az öregasszony, :i kiről beszélgettünk, idejönne ebbe a kunyhóba,, lássátok s/ivesen! A császár kegye nyugszik meg azon, a ki pártját fogja. Azzal beburkolózott a köpenyébe s eltávozott azon az ÚTon, a melyen jött. III. A vinczellér meg a felesége azontúl sohse beszélt többet az öregasszonynyal a császárról. Ám egymásközt csodálkoztak rajta, hogy Faustina késő vénségé- •ben le tudott mondani a nagy gazdagságról meg hatalomról, a mikhez hozzászokott. Vájjon nem tér-e majd nemsokára mégis vissza Tiberiushoz? — kérdezgették magukban. Bizonyára még most is szereti a császárt. Abban a reményben hagyta el, hogy távozása majd eszére téríti s rábírja, hogy fölhagyjon gonosz életével. —Olyan öreg ember, mint a császár, sohse kezd többé új életet, — mondta a vinczellér. — Ugyan hogy irthatná ki szivéből az emberek iránti nagy bizalmatlanságot ? Kinek volna kedve odaállani elébe, hogy megtanítsa őt szeretni. A mig pedig ez meg nem történik, addig nem gyógyulhat ki se a gyanakodásból, se a kegyetlenkedésből. —Tudod, hogy van valaki, a ki igazán ki bírná gyógyítani, — mondta a menyecske. — Gyakran az eszembe jut: mi lenne, ha ezek ketten összetalálkoznának? lm, isten útai nem a mi utaink? Az öregasszony, úgy látszott, nem érezte a korábbi jólétének a hiányát. S mikor a fiatalasszonynak röviddel utóbb fia született, dajkálgatta a kis csemetét és oly megelégedettnek látszott, hogy azt hihette volna az ember: elfeledte minden baját. Félévenként egyszer rendesen betakarózott a hosz- szú fakó köpenyébe és legyalogolt Rómába. Ám a városban nem keresett fel senkit, hanem egyenesen a fórumra ment. Ott megállapodott a pompásan föléke- sitett tér egyik felén emelkedő kis templom előtt. Ez a templom voltaképen egy roppant nagy oltár volt. Ott állt a szabad ég alatt, márványlapokkal kikövezett udvaron. Az oltár tetején a szerencse istennője, F ortuna trónolt s lábánál a Tiberius szobra diszlett. Az udvaron körös-körül paplakok, fáskamrák meg istállók az áldozatra szánt barmok számára. Az öreg Faustina sohse ment tovább ennél a templomnál. Ezt szokták fölkeresni a Tiberius boldogságáért könyörögni szándékozók. És ha bepillantva látta, hogy az istennő meg a császár szobra meg van koszorúzva, az áldozati tűz lobog s jámbor hívők serege gyülekezik az oltár előtt, s ha meghallotta, hogy a papok halk himnusza zeng körös körül, sarkon fordult és visz- szatért a hegyek közé. Ebből megtudta, nem kellett tudakozólnia senkitől, hogy Tiberius még él s jól van dolga. Mikor harmadszor tette meg ezt az utat, meglepetés érte. A mint a kis templom felé közeledett, pusztán s üresen találta Nem lobogott tűz a kép előtt, imádkozásnak se hire, se hamva. Egy-két elhervadt koszorú csüngött még az oltár egyik felén, csak ez hirdette régi dicsőségét. Az áldozó papok eltűntek s a császárnak ő- rizetlenül állott szobra megrongálva és beszennyezve. Az öregasszony megszólította az első arra jövő embert: — Mit jelent ez? Tán meghalt Tiberius s más immár a császár? — Nem — felelt a római — még Tiberius a császár, de már nem imádkozunk érte; a könyörgésünk többé nem fog rajta. —Barátom — mondta az öregasszony — én mesz- szire való vagyok, a hegyek közé. Ott mit se hallani a világ folyásáról. Nem mondanád el hát: micsoda szerencsétlenség érte a császárt? —A legirtóztatóbb szerencsétlenség, — felelt a férfi. — Olyan betegségbe esett, a mely Keleten ugyan gyakori, de Itáliában eddig ismeretlen volt. A mióta ez a ragadós nyavalya megtámadta, megváltozott az arcza, a hangja olyan, mint holmi rekedt állaté s rosszseb eszi a lába meg a keze ujjait. S e betegség ellen, úgy mondják, nincs orvosság. Azt hiszik, egy-két hét alatt elpusztul bele; de ha nem hal is meg, le kell tenni a trónról, mert ilyen fekélyekkel borított nyomorék csak nem országolhat. Beláthatod hát, hogy meg van pecsételve a sorsa. Hiábavaló dolog az istenekhez könyörögni érte. De nem is érdemes — tette hozzá könynyedén mosolyogva. — Nincs senki, a ki félne vagy valamit remélhetne tőle. Mért törnénk hát magunkat a javáért ? Azzal köszönt és eltávozott. Ám az öregasszony mintegy kábultan ott maradt a helyén. Most roskadt meg először életében. Úgy tetszett, megtörte az öregség. Meggörnyedt a háta, reszketett a feje s a levegőbbe meredtek erőtlen kezei. Szeretett volna távozni arról a helyről, de csak ügy-bajjal húzta maga után a lábait s vánszorgott előre. Körül nézett, ha nem találna-e valami botot gyá- molul ? Pár pillanat múlva mégis sikerült legyőznie kimerültségét rendkívüli akaraterejével. Fölegyenesedett és nekidurálva magát, kemény léptekkel haladt tova az emberektől nyüzsgő utczákon. (Folytatás a jövő számban).
