Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1920-11-13 / 46. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

ott ült a legmélyebb megindúltság. Azután jöttek a város szegényei, hogy elbúcsúzzanak legjobb barátjuktól. És mikor ráborultak a koporsóra, sokak szeméből peregtek a könnyek. Végre jöttek emberek. Mindenik kezében egy—egy fehér rózsa. Egyenként tették le az elismerés rózsaadóját a halott koporsójára, mígnem a rózsák teljesen elfödtéka koporsót. Gyönyörű látvány ! Emiékhalom rózsákból egy olyan ember emlékezeté- neK, aki valamikí-r öt esztendőt ült börtönben. Ifjabb éveiben ugyanis a legelvetemültebb gonosztevő volt. Tisztátalan és bíinös életet élt. Egyszer zord téli időben egy éjszaka elhagyatottan, nyomrorúltan barangolt a város mellék utcáin. Találkozott egy misszionáriussal, aki egy vallásos füzetet adott neki. Darabokra tépte s káromkodva szórta szét a darabokat mondván: “Ha segíteni akarsz rajtam, add ide kabátodat! Láthatod, hogy csaknem megfagyok!” A Krisztus szolgája, aki maga is csak könnyen volt öltözve, nyomban levetette és oda adta neki a saját kabátját. Ez a jó cselekedet annyira meghatotta ezt a gonosztevő, Istentől eltávolodott embert, hogy a szive majd meghasadt. De ez a cselekedet meg is mentette őt. Megtért. Az Ur Jézus Krisztusnak legharcosabb katonája lett. Ezer és ezer bűnben elmerült lélek hallotta őt játszani azon a fennséges hangszeren: az emberi életen. És sokan mondogatták: “Ez a Mester játékára emlékeztett.” Oh az Ur Jézus képes megmenteni és Istenhez vezetni még azokat is, akiket a társadalom, mint undok szemetet, már kivetett magából. Oh az ő evangyélioma “Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére.”

Egy vallásos összejövetelen arra kérték az egyik missziói munkának felügyelőjét, hogy tartson beszédet. Felált és elmondotta a felügyelete alatt levő munkának keletkezését és fejlődését. Beszédét e szavakkal fejezte be: “Azt kérdezték tőlem, mikor ma ebbe a templomba beléptem, hogy láttam-e én már olyan rossz embert, aki megjavúlt? Igen, testvéreim, láttam. Tizenhat évvel ezelőt e város egyik bűzös korcsmájában egy üres sörös hordóhoz támaszkodva állott egy ember. Ruhája darabokban csüngött róla. Lábán a cipő szétmálva. Egy cent nem sok, de annyi sem volt a zsebében. Nem volt a világon egyetlen barátja sem. Gonosz életével édes anyja szivét megrepesztette. Feleségét elhagyta. Gyermekeivel nem törődött, Zárva volt előtte minden ajtó. Még a nyilvános kórház ajtaja is. Hiszen nem volt beteg. Zárva még a halottas kamra is, mert hiszen nem volt halott.”

“Valaki a korcsmában azt mondotta neki, hogy menjen a közelben levő vallásos misszió felügyelőségéhez. Ott legalább éjjeli szállást kap s majd másnap ledolgozza. Az ember meghallgatta a tanácsot. Elment. Félig—meddig részegen bebotlott az említett helyre. Huszonnégy órával később, mielőtt elhagyta volna ezt a helyet, megragadott egy láthatatlan kezet, mely őt talpra állította, hogy azután soha többé el ne bukjék. Hallotta a biztatás, az erő, a reménység szavait. Annak szavait, aki jött nem az igazak, de a bűnösök keresésére és megmentésére. E napon levetette az ó embert és újat vett magára. Szivet cserélt. Uj életet kezdett s lassan, de biztosan mind magasabbra tort. Isten segítette. És segíti ma is. Mindez tizenhat esztendővel ezelőtt történt. A jelenlevők közül sokan ismerik ezt az embert és mindanyian hallották beszélni.”

Mikor beszédét befejezte és leült a templomot meg töltő nagy sokaság csak akkor tudta meg, hogy ez a

13

tekintélyes és felelőségteljes állást betöltő férfiú önmagáról beszélt és hogy ebben a pillanatban a Krisztus evangyéliomának újjászülő erejéről hallottak meggyőző bizonyságtételt, még pedig egy olyan embernek ajkairól, aki mindent, amivel bir: az örömöt, a boldogságot, a megelégedést és közbecsülést, és mindent, amivel bimi fog: az örök békét, az örök üdvösséget és az örök dicsőség koronáját, a Krisztus evangyéliomának köszönhet. Mert ez az evangyéliom “Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére.”

Egyszer egy művészt arra kért egy király, hogy alkosson neki egy embert. A művész fogta a vésőt és faragott márványból a megszólalásig hü és gyönyörű emberi alakot. A király azt a kifogást tette ellene, hogy hideg. Festett tehát rajzvászonra egy embert. Erről az Ítélet úgy hangzott, hogy élettelen. Végül viaszból öntött a művész embert. De ezt is kigúnyolta a király, mint mozdúlatlan alakot. “Embert, embert alkoss nekem” — kiáltott a szeszélyes uralkodó. A művész szom- rú arccal távozott és találkozott egy koldússal, Megmosdatta, kiöltöztette és elvitte a királyhoz mondván: “Uram, király, embert nem tudtam alkotni, de itt van egy, akit Isten alkotott és én megtaláltam.” A király megelégedett és megjutalmazta a művészt.

Mi azonban érezzük, hogy ez a művész éppenséggel semmi csodát nem müveit. Ha ezt a koldúst jellemben királyi herceggé változtatja, a tudatlant bölcs emberré teszi és az alacsony gondolkozású züllöttet nemesen érző egyénné varázsolja: akkor valóban csodát tett volna, akkor méltán érdemelné meg az alkotó nevet.

Korunk társadalmi nyugtalanságát látva sokan úgy gondolkoznak és talán gyakran még mi magunk is, hogy, ha minden éhezőnek kenyeret adhatnánk, ha minden szükölködöt felruházhatnánk és ha minden nyo- mor."!r helyét kényelemmel tölthetnők be: a világ minden baja és szenvedése egyszerre megszűnnék. Érkölcs- nemesitő tanokra és tanítókra többé nem lenne szükség, mert a baj és szenvedés megszűnésével a faj erkölcsi romlottsága is eltűnnék. Ezért nem kell a szociális- tiknak, meg a bolshevikiknek pap, vallás és Isten. Ők a nyomort akarják eltörölni a föld színéről és ha ez nekik sikerül, hitük szerint, nincs többé erkölcsi romlottság, mert az erkölcsi romlottság a nyomor követkéz ménye. Ha pedig erkölcsi romlottság nincs: minek a pap, minek a vallás és minek az Isten ? Hát ez igy első hallásra szépnek mutatkozik. De kérdem: ki okozza a szenvedést és nyomort a mai társadalomban ? Ugye bár az ember ? És ha az ember megmarad embernek: szivében, lelkében, jellemében változatlanúl csak olyannak, mint ma, mit használt a nyomor megszüntetése? Hiszen aki oka a nyomornak és igy a romlottságnak is: az ember akkor is csak ott lesz és új keretek között ugyan, de ontja magából a baj, a szenvedés és nyomor csiráit. Ezért nem hiszek én a szociálizmusban. Nem hiszek benne, mert csak a koldús rongyot akarja kicserélni hercegi köntössel, de magát a koldúst: az embert meghagyja koldúsnak.

Szivet, új szivet teremtsetek az emberben! Adjatok neki erős lelket! Változtassátok meg életét! Ajándékozzátok meg tökéletes értelemmel! öntsetek belé a- karatot, mely mindig a szépet, a jót, a nemeset, a fenn- séget válassza! Keltsetek benne szent vágyakat, melyek mindenkor csak az igazságban összpontosúlnak! Mikor ezt megtettétek: csodát műveltetek, Mert eltűnt a baj, eltűnt a szenvedés, eltűnt a romlottság és eltűnt a bűn.