Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1920-11-13 / 46. szám

12

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

***-x-************************************************************************************** * *

/■in í I a T\ Y T/- Ti Rovatvezető: Nt. Tóth Mihály

( SALADl KOK. Alphai ref. lelkész. |

* 1

J> ;jc-x- * -x- -x- -x- -x- -x- -x- -x- -x- -X- -x- * -x- -x- * * * * * -x- *

* *

;í;

* Házi isíenitisztelet. *

| (FAMILY ALTAR). *

I *

*************#**-X-******v.AZ EVANGYÉLIOM EREJE.

Élőének: 109 dics. 1. 2. 4.

Bibliai rész: 1:8-23.

Utóének: 51 Zsoltár 1. 4. 5.

ELŐIMA.

Könyörülő Isten, minden erőnek és hatalomnak kútforrása/ Megállunk szent színed előtt és buzgó i- mádságra nyílnak meg ajkaink. Kérünk, légy ez órában velünk és jelenléteddel szenteld meg érzéseinket. Erősíted hitünket, hogy szent evangyéliomod mindenható hatalmában megtalálhassuk örök üdvösségünket.

Miképen köszönjük meg neked, gondviselő Atyánk, azt, hogy te nem zártad el az újjászületés útját még a bűnben elmerült, romlott lélek előtt sem? Sőt szent fiad tudományában erős támaszt adtál annak, aki az rök kárhozat mélységéből hozzád kívánkozik.

Szólnánk, de szivünk remeg s ajkunk akadozik. Nem találunk szavakat hálánk kifejezésére. Mert éreztük mi is a veszedelmet. Állottunk az örök kárhozat örvényének szélén. Haragod kibocsátottad eKenünk, mert az igazságot hamissággal akartuk feltartóztatni. Kijelentetted magadat nekünk, mint Istenünket és mi mégis nem dicsőítettünk téged, neked hálákat nem adtunk. Eifordúltunk tőled. Okoskodásainkban hiábavalókká lettünk és balgatag szivünk megsötétedett. Bölcseknek vallottuk magunkat, pedig balgatagok voltunk.

Oh milyen jól esik nekünk igy bevallani előtted bűnös voltunkat. Terhűnk ilyenkor megkönnyebbül és lelkünk szárnyain emelkedünk a magasba: a te szent- séges színed árnyékába, hol megtaláljuk a bűn és tisz tátalánság számára feífakadó örök forrást. Megfürdik benne lelkünk és fehérebb a hónál. Meghintjük vele szivünket és újjá születik. Szemeink megnyilatkoznak és látjuk nagy dicsőségedet. Elménk megvilágosodik és megértjük, örök célodat, ó emberünk meghal és újat öltünk magunkra és a menyei seregekkel egyben szent zsolozsmát zcngedezünk nagy neved dicsőségének.

Ne engedd, örök Isten, hogy vissza essünk előbbeni állapotunkba/ Sőt az evangyéliom erejénél fogva naponként szülj bennünket újra/ A te szent fiad, az Ur Jézus nevében kérünk! Ámen/

TANÍTÁS.

Róm. 1:16.

Volt egyszor egy ősrégi templom. Abban volt egy nagy orgona. De nem tudott rajta senki sem játszani. Pedig mindenki próbált. Hozzá ült egyik is, másik is. Mind hiába! Nem adott szép hangot. Egy napon aztán jött a Mester. Az orgonához ült csak éppen úgy. mint más és elkezdett játszani. Felséges hangokat csalt ki belőle. A nép még csak nem is álmodta, hogy ily isteni, ily égi zenét és összhangot rejt magában ez az ősi nagy orgona. Lélegzetüket vissza folytva hallgatták és

súgva kérdezgették egymástól: “Ez volna az az orgona, melyet oly hosszú ideje bírunk? Hallgasd csak: most sóhajt, majd zokog, azután felbúg, lelkesülten tör ki és szenvedélyes örömtől megremegtet.” Ettől a perctől fogva az volt a népnek legédesebb reménysége, hogy újra érzékelhetővé tegyék azt a fennséges zenét, melyet a Mester mutatott be nekik és amikor közülök a legtehetségesebbek a legszebb hangokat csalták ki az orgonához. Hány túdós, hány bölcs és lélekbúvár lékeztet!”

Az emberi élet bonyolúlt szervezetével, folyton e- lctérbe tolúló hangzavarával és mélyen rejtett összhangjával hasonlatos a legtökéletesebb hangszerhez: az orgonához. Hány túdós, hány bölcs és lélekbúvás próbált már rajta játszani: Ki is csaltak egy pár szép hangot abból a fennséges zenéből, melyet magában rejt. De mind hiába! Nem tudtak rajta tökéletesen játszani. Egy napcn aztán jött az isteni Mester, ő ismerte ezt a bonyolúlt szerkezetű hangszert: az embert. Tudta, hogy mi rejlik benne. Azt is tudta, hogy miképen kell azt kihozni belőle. Fölibe hajlott tehát és elkezdett rajta játszani. És az emberek szent csudálko-. zással teltek meg hallván azt az égi összhangot, melyet mesteri művészetével kicsalt belőle. És ettől a naptol kezdve legédesebb reménysége ennek a világnak az, hogy újra érzékeltesse azt a fennséges zenét, azt az isteni harmóniát, melyet a Mester nyilatkoztatott ki. És mikor az emberiség legjobbjai legjavukal adják, felhangzik az örvendetes kiáltás: “Ez a Mester játékára emlékeztet!”

óh nincs, soha sem is volt és nem is lesz ember ezen a világon, aki szebben tudna játszani az emberi szív húrjain, mint a legnagyobb Mester, a legbölcsebb Tanító, a világ megváltója: az Ur Jézus Krisztus! A gyűlölködő kebelből ki csalja a szeretet hangját. A romlott lélekből az áldást osztogató összhangot. A bűnben elmerült életből a menyei üdvösség zenéjét. A megkövesedett szívből az irgalom zsolozsmáját. És ehez az égi zenéhez tankönyvet is adott nekünk: az ő evangyé- liomát, mely “Istennek hatalma minden hívőnek idves- ségére.”

Egy nagynevű lelkipásztor könnyes szemekkel nézett la a szószékről a nyitott koporsóban elhelyezett halottra s végtisztességet tevő beszédét e szavakkal fejezte ba: “Mindazok között, akik városunkban hűséggel munkálkodtak, ő volt egyike a legnagyobbaknak. Az igaz elismerés szavaival adózom nagy nevének. Meghajtom előtte az emlékezés lobogóját. Mély tartalmú életével áldásteli befolyást gyakorolt városunk Valié serkölcsi hivatásának betöltésére.” Mikor a beszédet befejezte, megindult a nagy tömeg körül a koporsón, hogv még egy utolsó pillantást vessen arra férfiúra, kiről az elismerés ily szép szavakban nyilatkozott meg. Amint búcsútekintetüket rá vetették, mindenik arcán