Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1920-10-02 / 40. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 14 És ha meg nem tértek, mi lesz akkor? Hallgassátok meg, hogy mit üzen az Ur az efézusi gyülekezetnek: “Térj meg, és az előbbeni cselekedeteket cselekedő; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz!” A meg nem térés terméketlenséget szül, a terméketlenség pedig könyörtelen levetést. Vess egy tekintetet az ős efézusi gyülekezetre, melyet Apollós a- lapitott, Pál apostol három évig szolgált és levelet irt hozzá! Vess egy tekintetet rá és lásd meg, miként omlott össze! Térjetek hát meg, hogy meg ne semmisüljetek, hogy bírjatok igazsággal és értékkel, mert különben repül helyéről a ti gyertyatartótok! 3 Mondjuk mi is, miként a Krisztussal megfeszített, bűnös lator: “Uram, emlékezzél meg én rólam!” Ez volt ennek a latornak utolsó alkalma és ő megragadta. Az Ur Jézus meghallotta szavát és megmentette bűnös lelkét az örök kárhozattól. Meghallja a mi szavunkat is és megtart bennünket is. Lám, a vak Bartimeus- nak is meghallotta szavát, mikor kiáltott: “Dávidnak Fia, könyörülj rajtam;” Imája nem volt pusztába hangzó szó. Jézus vissza adta szeme világát. Jézus ma is megnyitja fülét a szívből jövő, őszinte könyörgés előtt s nem veti el magától az igaz bünbánatot. Zord téli estén megszólal az imára hívogató kis harang szava. Az ájtatos hívek seregestől tódúlnak az imaházba. Betéved oda egy kopott külsejű, idegen ember is és elmondja élettörténetét: Volt jó lelkű, szerető édes anyja, aki imádkozott érte, vad és fékezetlen tékozló fiáért. Kevéssel édes anyja halála után lelkiismerete furdalni kezdte. Gondolta tehát, hogy új társaságot keres magának és felhagy régi, gonosz barátaival. Felvéteti magát valami titkos társaságba. Bejelentette hát beállási szándékát az úgyneyezett “ódd Fellows” titkos szövetségbe. Itt senki sem ismerte. Kutattak hát múltja után és felfedezték, hogy azelőtt egy elvetemedett, korhely tengerész volt, Nyomban kigolyózták. Nem vették föl. Azután a Szabadkőművesekhez ment. Itt se volt, aki ajánlja. Midőn megismerték nem dicsőséges múltját, innen is kigolyózták. Itt se volt rá szükség. Céltalan bolyongott hát a városban s igy került az imaházba. Itt végig hallgatta az istenitiszteletet és megtudta belőle, hogy a Krisztus a bűnösök barátja és azok megmentésére jött. Szavainál fogta a lelkipásztort. Bejelentette megtérését és a Krisztus híveihez való őszinte csatlakozásának szándékát. És itt befogadták. Ma közbecsülésnek örvendő, jó módú polgár. Életének legnagyobb dicsekedése az, hogy jellemtelen, gonosz és bűnnel teli életet vitt a Krisztushoz és a Krisztus nem golyózta ki. Emberek! Ez a Krisztus! Ilyen a Krisztus! Van-e közietek jellemsilány ember, aki mellett ezen a világon senki sem hajlandó egyetln jó szót adni? Ha van, hirdetek neki nagy örömet. Jöjjön az Istennek szentséges Fiához és nála meghallgatásra talál! De ne késsen, jöjjön még ma! 4 Nincs ember ezen a világon, akinek szüksége ne volna a megtérésre. Nincs ember, akinek előbb, avagy utóbb el ne kellene fordúlnia ettől a földhöz kötött, állati élettől egy magasabb menyei élethez. És jaj annak, aki látja a jeleket és nem tér meg! Nem tud az édes érzelmet, boldogító szeretetet költeni maga iránt még testéből szakadt testben, véréből fakadt vérben sem. Még teológus koromban történt. Lázas izgatottsággal. készülődtünk a karácsonyi rövid szünidőre. Egyik osztálytársammal beszélgetve megjegyeztem, hogy édes atyja bizonyára kellemes karácsonyi meglepetésekkel várja hazaérkeztét. “Az édes atyám?” — felelt ő. “Nekem nincs édes atyám. Mohait. Elveszítettem őt még nyolc éves koromban. És én ezért nem tudok elég hálát adni az Istennek.” Hálát adni az Istennek, azért, hogy elveszítette édes atyját?! Megütköztem, csaknem felháborodtam, ő észre vette és folytatta: “Igen. Emlékszem rá. Nagyon szerettem öt. ő is szeretett engem. Mikor iskolába kellett mennem, elkísért. Mikor haza kellett jönnöm, előmbe jött. Minden féle játékokkal, csecsebecsékkel kedveskedett nekem. Gyakran még a színházba is elvitt. De nem vitt el a templomba. Nem tanított meg imádkozni. És ha jó anyám az Úri Imádságra akart tanítani, ő nem engedte. Ó istentagadó volt. És ha ő él, én ma nem vagyok itt, ebben az iskolában. Lehet, hogy adott volna nekem úgynevezett jó nevelést. De megölte volna lelkemet. Kiölte volna szivemből a hitet. És kiölte volna két kis testvérem szivéből is. Ezért nem tudok én elég hálát adni az istennek, hogy elveszítettem édes atyámat még gyermekkoromban.” íme, a meg nem tért élet gyümölcse! Nem csak az Isten, nem csak az ember fordúl el tőle, de ami borzalomkeltő: saját vére örvend pusztulásán. Életében bánat, szenvedés és fájdalom osztályrésze azoknak, akiket a sors tőle tett függőkké. Csoda-e hát, ha halála e- zekre nézve igaz megváltás számba megy? Pedig csak meg kellene bűnét bánni az embernek. Csak Istenhez kellene fordúlnia és lábainak nyomán szeretet, békesség és boldog elégedettség fakadna. I- gen. Mert a bűn fölött való bánkódás már igaz jele a megtérésnek. Különös értékkel bir ez a bánkódás akkor, ha a bűn következtében éppen azok élnek át mérhetetlen szenvedéseket, akiknek jólétét munkálnia első és szent kötelessége volna az embernek. Hallottam egy jó hírnek örvendő ügyvéd szomorú sorsáról. Mindenki lángésznek tartott. De a szeszes ital túlságos élvezete következtében vad, durva és kegyetlen természetűvé lett. Áldott, öó lelkű feleségét s apró gyermekeit ütötte, verte, csakhogy meg nem gyilkolta. Egy napon kis fia lélekszakadva szalad a család lelkipásztorához és szól: “Tiszteletes úr! Tessék jönni azonnal! Apa megint részeg.” A lekipásztor rohan a kis fiúval utcán végig, utcán keresztül s mikor beront a feldúlt lakásba: ott találja az asszonyt szétszórt hajával, véres homlokával, háláló san sápadt arcával a fal mellett állva. Kezével egy élettelen tömegre mutatva alig hallhatóan mondja: “Már meghalt.” És a kis fiú oda fut anyjához. Megöleli, megcsókolja szerencsétlen anyját és igy szól: “Anyám, édes jó anyám, hát te nem örülsz?” Mikor egy hírneves amerikai lelkész gyülekezete előtt ezt a történetet elmondotta az istenitisztelet után oda ment hozzá egy jó megjelenésű fiatal ember és azt mondotta neki: “Az a történet, amit az iménf Hallottam, nem képzeletbeli. Nem is egyedül álló a maga nemében. Az én atyám törvényszéki biró a szomszéd városban. És ha ebben a pillanatban halála hírét hallanám, venném a legelső és leggyorsabb vonatot és rohannék abba a pokolba, melyet mások a mi otthonunknak neveznek. Karjaimba zárnám őszbe borúit édes anyámat és szólnék: “Anyám! ő meghalt. Nincs többé szivfáj dalom: Nincs többé ütés. Nincs többé verés.
