Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1920-09-25 / 39. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÄTUSOK LAPJA. kergetnek titeket. (Mát. V:44). E szavakkal Jézus jól átgondolt és finom fokozatban a keresztyéni tökéletesség legmagasabb csúcspontjára vezet. Ha az emberben a szeretet lett az élet hajtóereje, akkor az az ellenség iránti szeretetben, mindenek előtt mint érzület és akarat tűnik ki; azután az kénytelen áldó szavakban is megnyilvánulni s végre j óltevő cselekedetté magasztosulni. De a legnemesebb és legfinomabb tulajdonság az, hogy az ellenségekért is imádkozik. Nincs semmi hatalmasság, ami ebben akadályozná. Az ellenség kétségbe vonhatja a jó akaratot és jó érzületet, fülét bedughatja az áldó szó előtt, eltaszithatja magától a jó tetteket — ánfazt nem titlhatja meg, hogy a szeretet imádkozzék érette. Ebben nem csak erejét és szépségét, hanem mindenek előtt őszinteségét bizonyítja. Mert az imával a keresztyén az Isten színe előtt áll, s ekkor minden üres látszatnak, minden hiúságnak, amely még az áldó sza- vakhoz és a jótételhez is tapadhat, meg kell semmisülnie. Aki az ellenségért imádkozik, az olyan a gonoszt saját szivében kétség kívül gyökerestől kiirtotta. Olyan magaslatra emelkedett, ahol az ellenség kénytelen rá feltekinteni, és nem képes neki ártani. A végső győzelem, az ellenség leteperése, számára bizonyos. Mert aki gyülöltnek érzi magát, mindig azt az első és utolsó kívánságot táplálja, hogy az ellenség eltűnjön. Éhez pedig csak két út vezet; az egyik az ellenség legyőzése, a másik az ellenség meggyőzése. Ama módszert a világ, a test, a természet, a háború, a bolsevizmus követi; emezt Krisztus ajánlja. Ennek czélja és vágya az ellenség meg semmisítése, ellenségből baráttá való átváltoztatása, amikor a gonoszt jóval győzi meg. Amire én nem vagyok képes, elvégzi Isten, azért mondja Jézus: imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Amit Jézus az ő megcsudált, de kevéssé követett szavaival meghagy a tanítványoknak, azt maga is gyakorolja a keresztrefeszittetés legsötétebb órájában. Ha ő Ézsaiás próféta rejtélyes LIII-ik részében az Ur szenvedő szobájában, aki mi helyettünk megáldoztatik, önmagára és saját feladatára ismert, akkor lelkében bizonyára megelevenedett ama látománynak utolsó részlete is: Részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozó, és a bűnösökért imádkozott (Ézs. Lili: 12). E szavak teljesedtek be, midőn igy nyilatkozott: Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek. Am kire célzott imádkozásakor? Vannak, akik ezt úgy magyarázzák, hogy ő csak azokra a katonákra gondolt, akik akkor rosszul bántak vele, hogy imája, valamint annak megokolása se Pilátusra, se a papokra, farizeusokra és Írástudókra nem vonatkozhatik, mert hiszen ezeknek tudniok kellett, mit cselekedtek. S nem volna erkölcsi szeretet, ha az öntudatos bűn kiengesztelés és megbánás nélkül ajánltatnék megbocsátásra. De én azt hiszem, hogy aki ilyen megkülönböztetéseket eszközöl, az nem ismeri se az Idvezitő könyörületét, a- mely minden bűnöst átölel, se az emberi szivet, se az emberi vétkek szomorú összefüggését. Valóban, szűkkeblű korlátoltságra vallana, ha a szent szeretetnek elő akamók Írni, hogy kit vegyen kegyelmében és kit nem; egyszersmind bizonyságául szolgálna ama fogyatkozásnak, amellyel az emberi bűnök elkövetésének egész mély ségébe és nagyságába betekintünk. (Folytatás a jövő számban). 3 Zsuzsi néni prédikál.... “Prófétáinak a ti fijaitok és leányitok”... Zsuzsi néni lassanként rájött arra a titokra, hogy ezek a szavak valam képpen ő reá is vonatkoznak. Vasárnap dél után, mikor legtöbben jártak arra az utón, kitérdepelt az imaház elé s elkezdett hangosan sirui és imádkozni. . “Drága Jézusom! Szerelmes Jézusom! Én már a mennyben vagyok. Csókolj meg engem drága Jézusom. Ezek a reformátusok sötétségben járnak és vakok; én ime világosságban járok és látok. Nekik a papjuk is olyan, mint ők maguk s nincs megtérve. Mi ellenben megtértünk s már a mennyben vagyunk. Ha ők is idejönnének ők is megtérnének, óh jöjjetek ide reformátusok, hiszen ott ti nálatok Isten sincsen; ott nem lehet idvezülni sem a mennybe menni; tinálatok mindenki csak világi, pogány és hitetlen, mi pedig hívők és szentek vagyis megtértek vagyunk. Gyere be draga ide mi- hozzánk. Nézd meg milyen szépen szolgálunk mi az Ur Jézusnak. Tudom ilyent még nem láttál!” Valamikor a Szentnek földön jártakor is, — igy van megírva, — ehez hasonlóan imádkoztak a farizeusok. Úgy látszik, hogy a farizeus nem csak egy történeti tény, hanem sokkal inkább egy ma is létező vallási fogalom. Megvolt az a zsidóságban, de éppen úgy megvan a keresztyénségben is. Zsuzsi néni tényleg követte az Ur Jézust s betartotta a szentirást, még pédig tette ezt mind azokban a tekintetekben, amelyek a farizeusokat jellemezték. Más alkalommal meg ott találjuk Zsuzsi nénit az Írástudókkal és a farizensokkal Jézus háta mögött a tömegben, amint összebúnak s ő ellene terveket eszelnek ki s összeesküsznek. Éppen kereszteltünk egy derék ref. családban, a- melyhez “Zsuzsi nénit” rokoni kötelék fűzte. Ő is ott volt s hátulról és féloldalt nézte e reá nézve csak sajnálkozást s gúnyos lekicsinylést érdemlő szertartást. “Jajj drágám, mondotta azután, de nem igy van minálunk; én ebből semmit sem értettem; hallanád csak, mikor M. testvér prédikál” Egyik vasárnap hosszú kocsi sor vonult el a templom előtti utón. Az egyik kocsin egy nagy dobot vernek; amásikon trombitálnak s sípolnak. Az utszéleken kiváncsi gyermekek s suhancok szaladgálnak. Zsuzsi néni is ott van valahol a tömegben. Az arca hófehér lett az áhitatosságtól s a lelke örült a sok népen, mely mostmár ő utána tódul. Nos, drága, látod-e milyen szép, milyen mennyei ez! A nagy dob, a sok sip, a gyerekek kiváncsi szaladgálása. A templomban alig maradt benn a fele nép, a többi mind itt az utón végig s majd a ' víznél az erdőben szerteszéllyel követik a Jézust. Egy hosszú téli estén bekopogtat Zsuzsi néni egyik régi jóbarátjához és rokonához, hogy ott az éjszakát szokása szerint átprédikálja. Vele volt 29 másik testvér; mind egyfajtából valók. Még egy végső rohamát rendeznek a vár ellen s ha sikerül beveszik ha pedig nem, — felhagynak vele. Úgyis már, régóta ostromel- ják. Legyen már egyszer vége!