Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1920-09-18 / 38. szám

4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. val meghaladd mind az ő előtte valókat.... Vétekbe ejté az Izraelt, haragra indítván az Urat, Izrael Istenét, az ő bálványozásai által (I. Kir. XVI: 25,26). Kérdés, ha vájjon Akháb igazán ismerte-e a Jehova tiszteletét. Mi­dőn ő maga lépett trónra, a Baál istennek templomot és oltárt épített. Elődeinél tovább ment egy lépéssel: nyilvánosan bevezette a Baál — és Astoret — tiszte­letet, amely gyalázatos bűntettekkel volt egybekötve. Mindeme gonosz cselekedetekre. Jézabel nevű gonosz fe­lesége, egy feniciai pogánynő ösztökélte. Szegény, gyen­ge Akháb, akaratlan rabszolgája egy cselszövő asszony­nak! Hogy akkor nem volt igazságosság az országban, nyilvánvaló, mivel Akháb és az ő családja tetszésük szerint bántak a néppel. A királyné különösen az Ur prófétáira, a nép szellemi vezéreire vetette ki a célt. Ezeket kellett előbb rendszeresen kiirtani, mert a bál­ványimádás bevezetését és elismertetését ezek akadá­lyozták meg. Szomorú állapotok lehettek abban az idő­ben! A kegyesek mindenütt féltek és aggódtak, a Je­hova szót nem merték hangosan szájukra venni, titok­ban kellett atyáik élő Istenéhez imádkozniok, a szép dalokat, Dávid zsoltárait nem énekelhették: mindig az a veszély lebegett fejük felett, hogy minden mozdula­tukat kémek figyelik és lesik, akik a királynál feljelen­tik őket, mint olyanokat, akik az ő rendeletéinek ellen­szegülnek, és igy halálos biint követnek el. Izráei népé­nek egy része kemény próbára volt téve hitét illetőleg. Mit tehettek ? Hogyan védekezzenek ? Hiszen ők kisebb­ségben voltak! A nagy tömeg tévútra vezettette ma­gát, a nép zöme nem csinált lelkiismereti kérdést a bál­ványimádásból és az Isten törvénye iránti engedetlen­ségből. A felelősség alólfelmentve érezték magukat, mert a kormány akarta ezt igy; deriire-borura vétkez­hettek, mivel a királyi család és a magas hivatalnokok tanácsát követték. Hogy nem ez az eset forgott fenn,, mivel az igazságos Isten az egész Izráelt felelősségre vonta, kitetszik abból a tényből, hogy az Ur az ő Illés szolgáját Akhábhoz hirtelen ezen üzenettel küldte: Él az Ur, az Izráei Istene, aki előtt állok, hogy ez eszten­dőben sem harmat,, sem eső nem lészen (I.Kir. XVII :1). S eltávozott Thesbites Illés, az Istennek csudálatos em­bere. óh, milyen nagy a különbség Akháb és Illés között, mint az éjjel és nappal, a sötétség és világosság, halál és élet között! Az egyik gyönyörélvezettel és becsvág­gyal csillapította szomjúságát, a másik az élet rejtett forrásainál. Félelem nélküli és hü, ez volt az egyszerű és hatalmas elméjű Illés próféta jellemvonása. Bátor­ságot érzett ahoz, hogy Akháb király márványpalotá-, jába belépjen és vele Isten ítéletét, a három és fél évig tartó ínséget, tudomására hozza. Még mielőtt magához tért volna a gyenge uralkodó, már eltűnt a tolakodó. Akháb jutalmat Ígért annak, aki az ő ellenségét kezébe adja, de hasztalanul. Az Ur elrejté az ő hü szolgáját előbb a Kérith patakja mellett, majd a sareptai özvegy­nél. Közben a drágaság és éhínség súlyos teherként nyomta Izráei népét, amely eltávozott az Istentől. Ép­pen mert azt a próféta előra megjövendölte, az embe­reknek nem véletlenségnek, hanem Isten látogatásá­nak, elpártolásuk és büniik következményének kellett volna azt tekinteniük. Mennyire zúgolódhattak és átko- zódhattak az istentelenek, midőn a szárazság egyre nagyobb mérveket öltött és se eső, se harmat nem e- sett. Mennyire sóhajtozhattak és imádkozhattak az or­szág kevés számú kegyesei enyhületért és szabadulá­sért. Mennél tovább tartott ez, annál nehezebbnek bi­zonyult helyzetük. A patakok és források egymás után kiszáradtak. A nap perzselő sugarai minden napon a felhőtlen égről tűztek alá a nedvességet epedő, szom­jazó földre. Az éhínséget— mellék jelenségek gyanánt— mindenféle betegségek kisérték nyomon. S mindez a biin miatt szakadt nyakukba. Isten fenyitő vesszeje alatt egyiknek — másiknak kinyílt a szeme, s itt-ott némelyek megtanulták kezüket imára kulcsolni és tér­düket meghajtani az igaz Isten előtt, akivel éveken át semmit se törődtek. A kisértés, a szomorúság észrevé- teti Isten igéjét, s Istennek időről — időre gondoskod­nia kell arról, hogy a fák ne nőj jenek az égig. Egy olyan ember, mint Akháb, és egy olyan asszony, mint Jézabel persze, semmit se tanulnak, s a szerencsétlenségben nem is hajolnak meg Isten hatalmas keze alatt, mert ők ön­magukat csalják és ámítják. Midőn a nyomorúság tető­fokra hágott, akkor Illés újra megjelent a színen és beüzent a királyhoz: Imé, itt van Illés. (I Kir. XVIII: 11) Elképzelhetjük Akháb haragját és dühét, amely vérét forralta, midőn Illéssel találkozott, s mérge ezen szavak­ban tör magának szabad folyást: Te vagy-é az Izráei megháboritója? Te vagy-é az az ember, aki ezt a sok bajt hozod reánk? Te vagy-é az az ember, aki mind e szerencsétlenséget okozod ? A próféta nem hagyja magán száradni e mél­tatlan és jogosulatlan szemrehányást, hanem visszau tasitja azt, önérzetesen felelvén: Nem én háborítot­tam meg az Izráelt, hanem te és a te atyád háza, az­zal, hogy elhagytátok az Urnák parancsolatig és a Baál után jártatok. Akháb semmit se válaszol, őt a lel­kiismeret bántja; nagyon is igaz, amivel a próféta vá­dolja. Azonban soha vezekelt. Miért? Végzete éppen ab­ban rejlett, hogy nem vallotta magát bűnösnek. Inkább magát áltatta és csalta, s igy becsukta az ajtót az iga­zság előtt. Akháb legyen a mi példányképünk arra néz­ve, hogy ne essünk ugyanazon hibába s a mi átalunk el­követett vétket ne igyekezzünk ártatlanokra tolni. Ter­mészettől fogva mindnyájan hajlandók vagyunk erre. Már első szüléink megtették ezt a paradicsomkertben a bűneset után, midőn Isten számadásra szólította őket. Adám a bűnt Évára tolta, s ez tovább a kígyóra. S mit tett Isten? ítéletet mondott hármójok felett. így cse­lekszik Isten ma is az egyes emberekkel és egész nem­zetekkel. Amit vet az ember, azt aratandja is. Ne té- velyegjetek, Isten nem csufoltatik meg. Aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet (Gál. VI:7-8). Ha szerencsétlenség ér bennünket, nem szükséges sokáig kutatnunk bűnbak után, — bennünk lakozik az. Mit zúgolódik az élő ember? Kiki a maga bűne ért bűnhődik (Siralm. 111:39). A bünbevallás, az őszinte tördelem és megbánás hiányzik a mostani nemzedékből. Az Idvezitő Ur Jézus Krisztus, midőn a kereszten két gonosztevő között függött, egy vigasztaló szót se intézett az egyikhez, aki őt káromolta, de intézett a má­sikhoz, aki életének végén beismerte, hogy a mi csele­kedeteinknek méltó büntetését vesszük (Luk. XXIII: 41). óh, boldog az a bűnös, aki a megfeszített gonosz­tevő vallomását teljes szivéből, teljes leikéből veszi aj­kaira. Csak olyanokat lehet idveziteni, csak olyanok e- lőtt tárul fel a paradicsom. Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Ur bűnt nem tulajdonit, és lelkében csalárd­ság nincsen. (Zsolt. XXXII: 1-2). Ámen. (A Kinzler u.l

Next

/
Thumbnails
Contents