Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1920-09-18 / 38. szám

4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

val meghaladd mind az ő előtte valókat.... Vétekbe ejté az Izraelt, haragra indítván az Urat, Izrael Istenét, az ő bálványozásai által (I. Kir. XVI: 25,26). Kérdés, ha vájjon Akháb igazán ismerte-e a Jehova tiszteletét. Midőn ő maga lépett trónra, a Baál istennek templomot és oltárt épített. Elődeinél tovább ment egy lépéssel: nyilvánosan bevezette a Baál — és Astoret — tiszteletet, amely gyalázatos bűntettekkel volt egybekötve. Mindeme gonosz cselekedetekre. Jézabel nevű gonosz felesége, egy feniciai pogánynő ösztökélte. Szegény, gyenge Akháb, akaratlan rabszolgája egy cselszövő asszonynak! Hogy akkor nem volt igazságosság az országban, nyilvánvaló, mivel Akháb és az ő családja tetszésük szerint bántak a néppel. A királyné különösen az Ur prófétáira, a nép szellemi vezéreire vetette ki a célt. Ezeket kellett előbb rendszeresen kiirtani, mert a bálványimádás bevezetését és elismertetését ezek akadályozták meg. Szomorú állapotok lehettek abban az időben! A kegyesek mindenütt féltek és aggódtak, a Jehova szót nem merték hangosan szájukra venni, titokban kellett atyáik élő Istenéhez imádkozniok, a szép dalokat, Dávid zsoltárait nem énekelhették: mindig az a veszély lebegett fejük felett, hogy minden mozdulatukat kémek figyelik és lesik, akik a királynál feljelentik őket, mint olyanokat, akik az ő rendeletéinek ellenszegülnek, és igy halálos biint követnek el. Izráei népének egy része kemény próbára volt téve hitét illetőleg. Mit tehettek ? Hogyan védekezzenek ? Hiszen ők kisebbségben voltak! A nagy tömeg tévútra vezettette magát, a nép zöme nem csinált lelkiismereti kérdést a bálványimádásból és az Isten törvénye iránti engedetlenségből. A felelősség alólfelmentve érezték magukat, mert a kormány akarta ezt igy; deriire-borura vétkezhettek, mivel a királyi család és a magas hivatalnokok tanácsát követték. Hogy nem ez az eset forgott fenn,, mivel az igazságos Isten az egész Izráelt felelősségre vonta, kitetszik abból a tényből, hogy az Ur az ő Illés szolgáját Akhábhoz hirtelen ezen üzenettel küldte: Él az Ur, az Izráei Istene, aki előtt állok, hogy ez esztendőben sem harmat,, sem eső nem lészen (I.Kir. XVII :1). S eltávozott Thesbites Illés, az Istennek csudálatos embere. óh, milyen nagy a különbség Akháb és Illés között, mint az éjjel és nappal, a sötétség és világosság, halál és élet között! Az egyik gyönyörélvezettel és becsvággyal csillapította szomjúságát, a másik az élet rejtett forrásainál. Félelem nélküli és hü, ez volt az egyszerű és hatalmas elméjű Illés próféta jellemvonása. Bátorságot érzett ahoz, hogy Akháb király márványpalotá-, jába belépjen és vele Isten ítéletét, a három és fél évig tartó ínséget, tudomására hozza. Még mielőtt magához tért volna a gyenge uralkodó, már eltűnt a tolakodó. Akháb jutalmat Ígért annak, aki az ő ellenségét kezébe adja, de hasztalanul. Az Ur elrejté az ő hü szolgáját előbb a Kérith patakja mellett, majd a sareptai özvegynél. Közben a drágaság és éhínség súlyos teherként nyomta Izráei népét, amely eltávozott az Istentől. Éppen mert azt a próféta előra megjövendölte, az embereknek nem véletlenségnek, hanem Isten látogatásának, elpártolásuk és büniik következményének kellett volna azt tekinteniük. Mennyire zúgolódhattak és átko- zódhattak az istentelenek, midőn a szárazság egyre nagyobb mérveket öltött és se eső, se harmat nem e- sett. Mennyire sóhajtozhattak és imádkozhattak az ország kevés számú kegyesei enyhületért és szabadulásért. Mennél tovább tartott ez, annál nehezebbnek bizonyult helyzetük. A patakok és források egymás után kiszáradtak. A nap perzselő sugarai minden napon a felhőtlen égről tűztek alá a nedvességet epedő, szomjazó földre. Az éhínséget— mellék jelenségek gyanánt— mindenféle betegségek kisérték nyomon. S mindez a biin miatt szakadt nyakukba. Isten fenyitő vesszeje alatt egyiknek — másiknak kinyílt a szeme, s itt-ott némelyek megtanulták kezüket imára kulcsolni és térdüket meghajtani az igaz Isten előtt, akivel éveken át semmit se törődtek. A kisértés, a szomorúság észrevé- teti Isten igéjét, s Istennek időről — időre gondoskodnia kell arról, hogy a fák ne nőj jenek az égig. Egy olyan ember, mint Akháb, és egy olyan asszony, mint Jézabel persze, semmit se tanulnak, s a szerencsétlenségben nem is hajolnak meg Isten hatalmas keze alatt, mert ők önmagukat csalják és ámítják. Midőn a nyomorúság tetőfokra hágott, akkor Illés újra megjelent a színen és beüzent a királyhoz: Imé, itt van Illés. (I Kir. XVIII: 11) Elképzelhetjük Akháb haragját és dühét, amely vérét forralta, midőn Illéssel találkozott, s mérge ezen szavakban tör magának szabad folyást: Te vagy-é az Izráei megháboritója? Te vagy-é az az ember, aki ezt a sok bajt hozod reánk? Te vagy-é az az ember, aki mind e szerencsétlenséget okozod ?

A próféta nem hagyja magán száradni e méltatlan és jogosulatlan szemrehányást, hanem visszau tasitja azt, önérzetesen felelvén: Nem én háborítottam meg az Izráelt, hanem te és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Urnák parancsolatig és a Baál után jártatok. Akháb semmit se válaszol, őt a lelkiismeret bántja; nagyon is igaz, amivel a próféta vádolja. Azonban soha vezekelt. Miért? Végzete éppen abban rejlett, hogy nem vallotta magát bűnösnek. Inkább magát áltatta és csalta, s igy becsukta az ajtót az igazság előtt. Akháb legyen a mi példányképünk arra nézve, hogy ne essünk ugyanazon hibába s a mi átalunk elkövetett vétket ne igyekezzünk ártatlanokra tolni. Természettől fogva mindnyájan hajlandók vagyunk erre. Már első szüléink megtették ezt a paradicsomkertben a bűneset után, midőn Isten számadásra szólította őket. Adám a bűnt Évára tolta, s ez tovább a kígyóra. S mit tett Isten? ítéletet mondott hármójok felett. így cselekszik Isten ma is az egyes emberekkel és egész nemzetekkel. Amit vet az ember, azt aratandja is. Ne té- velyegjetek, Isten nem csufoltatik meg. Aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet (Gál. VI:7-8). Ha szerencsétlenség ér bennünket, nem szükséges sokáig kutatnunk bűnbak után, — bennünk lakozik az. Mit zúgolódik az élő ember? Kiki a maga bűne ért bűnhődik (Siralm. 111:39). A bünbevallás, az őszinte tördelem és megbánás hiányzik a mostani nemzedékből.

Az Idvezitő Ur Jézus Krisztus, midőn a kereszten két gonosztevő között függött, egy vigasztaló szót se intézett az egyikhez, aki őt káromolta, de intézett a másikhoz, aki életének végén beismerte, hogy a mi cselekedeteinknek méltó büntetését vesszük (Luk. XXIII: 41). óh, boldog az a bűnös, aki a megfeszített gonosztevő vallomását teljes szivéből, teljes leikéből veszi ajkaira. Csak olyanokat lehet idveziteni, csak olyanok e- lőtt tárul fel a paradicsom. Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Ur bűnt nem tulajdonit, és lelkében csalárdság nincsen. (Zsolt. XXXII: 1-2). Ámen.

(A Kinzler u.l