Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1919 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1919-06-28 / 26. szám

o

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

időkben. Borítsunk fátyolt a történtekre, és igyekezzünk helyrehozni azt a mi hiba történt a múltban és vigyázzunk, hogy ha majd sikerül helyreállitanunk a megértést, — soha többé azt meg ne zavarj a semmiféle incidens.

Ne kárhoztassuk még a Conventet sem, — mert az fel sem tételezhető azokról az Atyákról, kiknek jó nagy része már a sir örök álmát alussza a megcsonkított Magyar Haza földjében, — hogy ők talán készakarva igyekeztek volna az amerikai magyar reformátusok egységének megbontását eszközölni, — mert ők csak az adott tanácsok után indultak és talán a legjobbat a- karták elérni, de ha félretettek vezetve, arról ők nem tehettek- A nagy Széesényi mondotta, hogy súlyos i- dőkben még az apa gyilkosnak is. meg kell kegyelmeznünk, ha az magyar ember. — Miért nem tudnánk hát mi is megbocsátani azoknak, kik valamikor valamiben vétettek ellenünk vagy egyházi munkánk érdekei ellen ?

Még csak annyit. Ha Nt. Tóth Sándor lelkésztársam czimét tudatja velem, — megírom neki, hogy van egy közös vagyonunk, melyet ő igaz lelkületével és szókimondó bátorságával közkincsünkké tehet, — a mely most gazdátlan vagyon, de tudom, hogy A MIÉNK, — de a Cronica hallgat róla. (A Nt- Tóth Sándor ur czime: — 2854 3. 79-th str. Cleveland, O- Szerk.)

Ujlaky János,

a martynsferryi és kömy. magyar ref- egyház lelkésze.

Garab Illés azért ment a szentmihálynapi vásárra, hogy tehenet vegyen. Mint afféle szegény napszámos ember nem vágyódott holmi címeres szarvú, nagy, fehér szarvasmarhára, hanem csak olyan akármilyen nyüsz lett kis riskatehénre. Pénze is szükecskén volt, összesen negyvennégy forintja szorongott a csizma- szárában. A pénz gondosan volt belebugyolálva az asszony keszkenőjének csücskébe.

Egész nap ott ődöngött a vásári sokadalomban. Napestig nézte a temérdek barmot, de olyan neki való nem akadt. Nagyon kitartották a tehenek árát. Garab ülés busán látta hanyatlani a napot. Egyik ember már el is hajtotta a vásárra vitt barmát. Fogyott, pusztult a reménysége, hogy tehenet hajt haza. Hiába, gondolta, a vásárra nemcsak észszel kell menni, hanem pénzzel. Az övé, már tudniillik a pénze, nem volt elegendő. Pedig azért a kevésért eleget megkinlódott. Három hónapig volt oda kubikolni, A talicskája is eltörött, a dereka is megroppant a nehéz munkában.

Végre, már félig sötéttel, ránézett az Isten. A baromvásár legszélén egy tarka riskatehenet vett észre. A gazdája rövid borjukötélen tartotta. Garab Illés műér tő szemlét tartott a rikatehénen. Konstatálta, hogy elég jó húsban van, a tőgye is megfelel a kívánalmaknak. Aztán csámpás lábú, ami arra vall, hogy jó tejelő, jó nevelő. Az egyik szarva ugyan szabálytalan, kajla, de az ilyen szépséghiba szóra se érdemes. Szegény embernek nem parádéra kell a tehén.

Aggódva, óvatosan tudakolta az árát:

—Mennyiért is adná kigyelmed?

A tehén gazdája, egy apró, hibásszemü, kányaorru atyafi rátartósan felelt:

—Hatvan forinton alul nincsvásár.

Garab Illés alkudni kezdett:

—Ejnye no, minek tartja úgy ki az árát! Istenre is kéne ám nézni ókor.

A tehén gazdája úgy tett, mintha megilletődött volna az Istenre való hivatkozástól.

—Jó, nem bánom, — mondotta, — ötven forintért elviheti. De azon alul egy krajcárral sem. Olyan igaz, mint hogy Tót Dömötör a nevem.

Garab Illés reménykedni kezdett. Alázatos koldus- hangon folytatta az alkut:

—Ide hallgasson már, Tót Dömötör uram. Nem á- karok én cigánykodni, nem természetem. Azt se mondom, hogy a jószág ilyen vagy olyan. Egy szóval se ó- csárolom. De lássa, nekem nincs 40 forintnál több pénzem se égen, se földön.

Tót Dömötör, a tehén gazdája belecsapott Garab Illés markába:

—Nem bánom, üsse a kánya, de csak úgy, ha áldomást fizet.

—Fizetek, hogyne fizetnék! Pogány lennék, ha sajnálnám kigyelmedtől.

Bementek egy lacikonyhába, letelepedtek a hevenyészett sátor alá. Előbb azonban odakötötték a tehenet egy vastag akácfához. Garab Illés lefizette a negyven forintot, átvette a pakszust, aztán hozatta az italt. Úgy neki volt szánva, hogy azt se bánta, ha mind a négy forint rámegy az áldomásra.

A bor vígan csúszott. Garab Illés sűrűn hozatta. Már az ötödik litert is kikezdték. Koccintottak, beszélgettek, egyre bizalmasabban. Nagy cimboraságba keveredtek.

—Hová való is kigyelmed? — kerdezte Garab Illés.

—Csucstallóra, — válaszolt Tót Dömötör.

—Úgy? No lám, nem is hittem volna, — mondotta Garab Illés, ámbár soha hírét se hallotta Csucstallónak. Aztán, hogy az áldomásnak semmi hij j a se legyen, zsi- ványpecsenyét hozatott, amire még jobban csúszott a bor. Úgy éjféltáján egy sánta klarinétos cigány vetődött a lacikonyhába. Garab Illés ottmarasztotta és el- fuvatta vele a maga nótáját, meg a Tót Dömötörét.

Az utóbbi, amikor a nótáját hallotta, úgy elérzé- kenyedett hogy sírva fakadt. Ráborult az asztalra, s egyre azt hajtotta:

—Hej, nincs több ilyen nóta a kerek világon!

Az volt a nótája, hogy:

Megölték a libát büntelen,

Megették a húsát sütelen.

Nem a nóta dallama vagy szövege lágyította el, hanem az a tudat, hogy ez az ő nótája. Van ezer meg ezer nóta, szebbnélszebb, cifránál-cifrább, de az mindenkié. Ez az egy az övé. Úgy választotta sok közül. Lassankint összeforrt a leikével. Olybá vette, mintha az a nóta az ő lényének egy része volna.

Amikor a sánta klárinetos elkotródott, s ismét egye dűl maradtak. Garab Illés a riskatehénre terelte a szót.

—Mondj a már, kedves komám, Tót Dömötör, kigyelmed nevelte azt a helyös jószágot?

Tót Dömötör busán rázta a fejét.

—Én? — kérdezte. — Nevelte ám a....- majd mit mondok. Anynyi földem sincs, mint a tenyerem.

Irta: Zöldi Márton.

igazság.