Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1919 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1919-06-28 / 26. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7 —Hát úgy vette? —Vette ám a... majd rosszat mondtam..- Ugyan miből vettem volna? Kódis az egész nemzetségem-... Itt elakadt a társalgás. Garab Illés gondolkozása fölmondta a szolgálatot .-.. Nem nevelte, nem vette, hát hunnan került? Erre megfelelt Tót Dömötör- Busan, elszántan dugta a szájába a rövid pipaszárat. —Hát kedves komám, — kezdte érzékeny bizalmassággal, — látom, hogy kigyelmed igaz ember, hát megmondom kigyelmednek az igazat: én bizony azt a ris- katehenet úgy loptam a maroshalmi határban. Még a múlt héten... Barab Illés fészkelődön kezdett a keskeny falócán. Nem éppen az etikai fölháborodástól, de az esetleges következmények miatt. —Úgy? Lopta? A’ nem jó dolog...-, abbul még baj is lehet, kedves komán. Tót Dömötör energikusan szíttá a pipáját. Aztán fölényes hangon magyarázni kezdte: —Bajom nekem lehet, kigyelmednek nem- Kigyelmed az országos vásáron vette a jószágot, jó pénzért vette, pakszust kapott vele. Kigyelmed igaz ember, kigyelme- det a jó Isten kívül senki se veheti számadásra a tehén miatt. Úgy értse. Garab Illés ebbe a fölvilágositásba teljesen megnyugodott. Nem kutatta tovább a riska provenienciát. Minek is ? Hát csendbiztos ő ? Már hajnalodni kezdett, amikor a lacikonyha tulado- nesnője tudtára adta a vendégeknek, hogy szétbontja a sátrat—Hát akkor kászolódjunk, — mondotta Garab Illés. Fölkapták a szűrüket, kezükbe vették a botot és indultak. A nagy akácka ott állott vagy huszonöt lépésnyire a sátortól. Egyenesen neki tartottak, hogy leoldják a riskát. De azt már valaki előbb megtette. A tehén eltűnt szőröstül-bőröstül.... Garab Illés hülyén bámult a levegőbe. Tót Dömötör csúnya káromkodást szalajtott ki a száján. Fölemelte a botját. —Ellopták, aki áldója van! Zavartan szaladtak ide-oda, hajkurászták mindenfelé, de sehol semmi nyoma. Végre, akadt egy su- hanc, aki meg tudta mondani, hogy valami fehérbek- cses ember oldta le a tehenet, s el is hajtotta. —Merre? — tadakolták mind a ketten—Arra a kis dűlő felé. —Utána, aki áldoja van! Iramodtak ész nélkül. Erősen szorongatták a botot a markukban. Tót Dömötör egyre biztatta cimboráját. —Ne féljen, komám, előkeritem én a pokol fenekéről is! Órákig tartó keserves hajsza következett. A két atyafi homlokáról csurgóit a verejték- Már a harmadik határban jártaik. Jobban mondva, ugrottak, szaladtak tüskön-bokron keresztül. Garab Illés szaggatott lélegzettel, kishitiien sopánkodott. —Oda a tehenem! Tót Dömötör, a tolvaj, égyre biztotta: —Ne féljen kigyelmed. előkerül, ha van Isten az égben! Már rég fölkelt a nyárutó ragyogó napja, amikor egy mogyorófabokrokkal szegélyezett berek szélén csakugyan ráakadtak a riskára. Egy mogyorófához volt kötve. Csendesen kérődzőtt. A kajla szarva semmi kétséget sem hagyhatott fönn. Az volt. Menten agnoszkálták. A tehéntől néhány lépésnyire pedig egy idős, erőteljes parasztember feküdt a fűben. Feje alatt a fehér békés- Úgy aludt ott nyitott szájjal. Tót Dömötör nagyot húzott a botjával a hátára. —Kelj föl, gazember! Az nem is kérette magát, hanem fölugrott. Aztán zavarodottan kérdezte: —Hát mi bajuk van kendteknek velem? Tót DömötQr válaszolt: —Ejnye, adta gaz latorja! Még ilyet is kérdezni mer? Hát nem kend lopta el ennek a becsületes embernek az igaz jószágát? Azzal be sem várva a választ, nagyot csapott a bot bunkójával a fölriasztott ember fejére. Aztán kiabálni kezdett torkaszakadtából: —Az ilyen ember nem való egyébre, mint hogy le- bunkózzák. A fajtáját is ki kell pusztítani, hogy magja szakadjon! Minek él az ilyen ember a világon? üssük ! — biztatta Garab Uést. És Tót Dömötör, a tolvaj, újra fölemelte a botját Ajka habzott a fölindulástól. Mintha valami rettenetes utálat lepte volna meg a tolvajság iránt. Indulata igaz, őszinte volt. Nem tudta megbocsátani a lopást — másnak sehogysem. A bántott ember az ütéstől elkábulva néhány lépést hátratántorgott. Aztán valahogy összeszedte magát—Ne bántsanak, hé! Nem loptam én el senki jószágát..-. —Nem-e, — vicsorította rá Tót Dömötör a fogait, — hát az a riska hunnan került ide? Kié ez a riska? Ezt mondja meg, ha jót akar! —Meg is mondom, — válaszolt a kérdezett, — a riska az enyém- —A kendé? —Enyém hát, a saját nevelésem. A múlt héten lopták el tőlem. Valami gazember...- Az egész falu megmondhatja, hogy az enyém. Tót Dömötörnek sehogyse tetszett ez a fordulat- Alábbhagyott a nagy garral. Csak még egy kérdést kockáztatott: —Hát a csendbiztoshoz el merne-e jönni? —El én, akár menten.... Erre a határozott kijelentésre nagy csöndesség következett- Garab Illés önkéntelenül odabb húzódott Tót Dömötörtől, a másik mellé. Ott a berek szélén az ős-embereknek egy társulási processzusa ment végbe: a birtokosok szövetkezése a tulajdonjog védelmére. Garab Illés megszólalt: —Ha kendé a tehén, hát vigye. Én ettől az embertől vettem a vásárom. Negyven forintért vettem, áldomást is fizettem. —Úgy? — mondotta a tehén igazi gazdája, — akkor hát ez lopta- Ez a tolvaj. , Fölemelte a botját. Szava határozottan, fenyegetően hangzott: —Visszaadja ám azonnal ennek a becsületes embernek a pénzét! Tót Dömötör egy pillanatig habozott. Vesztére, mert egy erős botütés a fejére fölvilágosította a helyzet és a pénz tarthatatlanságáról. A zsebébe nyúlt. —Visszaadom no. Hogyne adnám....Csak tudom, mi az igazság....- — mondotta a tolvaj. * * * *
