Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1918 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1918-11-09 / 45. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA üdvözöl jelek titeket e napon és örvendezzek veletek egyetemben. És amidőn ezt teszem, egy másik éneknek szivre- ható hangjai újulnak fel lelkemben; ének, amelyet foga dott hazánk földjén, itt ebben az egyházban s ennek az egyháznak ama régi kicsiny templomában, csaknem tezennégy évvel ezelőtt, először hallottam. Lelki szemeim előtt látom ezen egyház énekkarának akkori tagjait, amint éneklik “A viharban” című éneket: —“Mint üvölt s zug az orkán, dörg az ég, villám hull; Tornyosul az ég alján, vész elől, vész hátul! Elveszünk, elveszünk, ha nem segélsz, Istenünk! Ah, itt a vész! Urunk ne hagyj! Irgalmat adj! Mily lelket megdöbbentő ének! És vájjon van-e valaki, aki ezen éneknek szívbe markoló igazságában kételkednék, ha elgondolja magyar népünk ideszakadt fiainak régebbi szomorú helyzetét és visszaemlékszik arra a gyűlöletes testvérharcra, amely a két amerikai református egyház között dúlt?! Valóban mint kér. János szava a pusztában: “Térjetek meg! “oly vészteljes káltásnak hangzott az énekkarnak ezen éneke: “Elveszünk, elveszünk! Ez az ének volt az, amely lelkemet hozzátok fűzte és az énekkar szerény, de harcos tagjává avatott, amely nek körében aztán oly sok gyönyörűséges órát töltöttem itt e szent házban, dicsérvén az Urat sok szép éneklésben. Oh mily édes és boldog visszaemlékezés! S a költővel szólva, visszaélni az ilyen szép kort és életet vájjon ki bánná? És most, amidőn engem ért az a szép megtiszteltetés, hogy mint az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak hivatalos szolgája, ebben a gyönyörű nagy templomban, az egyház énekkarának, húsz éves fennállásának évfordulóján, kitartó, félbe soha nem szakadt, nemes és áldásos működéséről megemlékezzem és mindenek előtt bizonyságot tegyek: lehetetlen, hogy veletek együtt felnesóhajtsak, mondván a zsoltárok Írójával: “Ez a nap az, amit az Ur rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!” (Zsolt. 118. 24). S látván az énekkari tagok buzgó és lelkes seregét, bizony nagy örömmel és szivünk egész lelkesedésével elmondhatjuk a szent leczke szavait: “Ezek azok, akiket Dávid állított be az Ur házában az énekléshez, mikor az Isten ládája elhelyeztetett”. Húsz év! Mily gyönyörű időszak egy egyházi énekkarnak az életében, az Istent és a hazát szolgálva, itt az idegenben, fogadott hazánkban! Igen! A bridgeporti magyar ref. énekkar a húsz év leforgása alatt az Isten és a haza szolgálatában állott folytonosan, Istenhez emelvén a kegyes hívek lelkét egyházi énekeivel ennek a templomnak falain belül és a magyar szellemet terjesztve dalaival honfiaink között e falakon kivűl. Húsz év! Isten és Haza! Mily lelkesítő, mily magasztos! Húsz évig az Isten és a haza szolgálatában lenni s az Isten frigyládáját a nép előtt hordozni, amikor arra oly nagy szükség volt, valami páratlan; és nincs is az amerikai magyar református egyházak között több amely ilyen szép múltú énekkarral dicsekedhetnék ! Kérdezzétek meg csak az élet bajaival való küzdőket,! az életük javában levő férfiakat, vagy az ezüstj fürtű aggokat, hánynak az életét zománcozták be, bánatos szivük borúját hánynak aranyozták meg, napjaik homályát hánynak változtatták át derűit fénynyé az énekei és dalai ez idő alatt! Húsz év! Hogyan és milyen keretbe állítsam húsz évi nemes munkásságtok fényes nimbuszát? Miképen ecseteljem én azokat az örömsugarakat, melyek az énekek hangjainál a lelkek mélyére hatottak? Hogyan rajzoljam le azokat az érzelmeket, melyek az éneklés hatása alatt a szivek oltáráról az Istennek mennyei trónjához szálltak fel? Kérjétek meg a művészt, hogy festse meg élethi- ven a vihar után az égboltozaton feltűnt ezerszinű szivárványt és “ertlenűl ejti ki kezéből teremtő ecsetét”, érezvén, hogy halovány másolat az csupán, amit nyújtani tud. Nos, a mai ünnepélyen ilyen feladat vár reám. De kell-e szebb, van-e fényesebb keret annál, melyet a Krónikák Írója ád azoknak a részére, akik az Ur házában énekelnek? Es én nem ismerek találóbb szavakat, melyeket ez egyház énekkarának lelkes tagjaira kellőképen alkalmazhatnék, a szent leckénkben felolvasott szavaknál: “Ezek azok, akiket Dávid állított be az Ur házában az énekléshez, mikor az Isten ládája elhelyeztetett”. Kedves testvéreim! Amidőn tehát egyházatok é- nekkara húsz éves működésének emlékezetére ezt a napot ünneppé avattátok, hogy Istenhez emelvén sziveiteket, Neki há’át adjatok az ő kegyelmes gondviseléséért, mert “ő benne mindenben meggazdagodtatok” (I. Kor. 7: 5.) és a nemes működésnek jó gyümölcseit is láthatjátok: elmélkedjünk a felolvasott szent igék alapján arról a hivatásról, melyet az egyházi énekkar az Isten és a haza szolgálatában s közelebbről az egyházi és társadalmi életben teljesít és teljesítenie kell. I Milyen hivatás az, melyet az egyházi énekkar teljesít és teljesítenie kell? S tekintettel a helyre, amelyhez annak működése van fűzve, a felelet erre a kérdésre ebben az egy szóban van röviden kifejezve: magasztos. “Ezek azok, akiket Dávid állított be az Ur házába”’. A Krónikák írója azon részben, amelyből alapigénket fölvettük.a Lévi és Áron fiainak egész sorozatát adja, akiknek mint papi család tagjainak az volt a hivatásuk, hogy az isteni tiszteleteken éneklésükkel kiszolgáljanak és a papokkal együtt azokat magasztossá tegyék. “Ezek azok”, akik mint “királyi papság és szent nép” éneklésben hirdettek és dicsőítették a Jehova nagy nevét és az ő hatalmas dolgait, aki kihozta őket a szolgaságból a szabadságra: “Hatalmas kézzel ki hozott minket az Ur . . a szolgálatnak házából,” (II. Móz. 13:14). Es ha tekintetbe vesszük azt, hogy az “Isten ládája” mellett csak a hivatottak, a kiválasztottak vehettek részt az éneklésben, azok, akiknek jeleméhez nem tapadt a cégéres bűnöknek semmi foltja, úgy bátran állíthatjuk, hogy e hivatás nagy méltósággal járt, oly méltósággal, amelyet földi javakkal megvásárolni a törvény visszaélése nélkül nem lehetett. Ilyen magasztos és méltóságos hivatás volt tehát az, amelyet betöltötték “azok, akiket Dávid állított be az Ur házában az énekléshez.” Es minden közügyet szolgáló foglalkozás, úgy ez a hi vatás is az emberi léleknek legnagyobb erejét vette igénybe. Mert minél magasabban áll valamely hivatás, annál nagyobb erő-
