Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)
1916-12-30 / 53. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 53 sz. DECEMBER 30. Milyen álláspontot foglalt el Jézus? Aki a Bibliát olvasni szokta, tudja, hogy az ö korának szociális viszonyai sok kivánni valót hagytak fenn. Izrael népe Heró- des és Róma nehéz igája alaitt nyögött. Isten régi népének hazafisá- ga, szabadságvágya, büszkesége keservesen szenvedett e rabszolgaságban. Heródes félelem nélkül rendezhetett gyermekmészárlást Bethlehemben (Mt. 2, 16). Ki törődött azzal. Hiszen csak zsidók voltak! Minden nagyobb te- ketóriázás nélkül feláldozta Jánosnak, egy papi sarjadéknek az életét, a szép Heródiás kedvéért (Mt. 14, 14). Pilátus a galiléa-beli- eket legyilkoltathatta az áldozás alatt (Lk. 13, 1). Hiszen csak ga- liléaiak voltak! Óh, ha rómaiakról volt szó, de másként lett volna! Jusson eszünkbe Pál, mikor Fi- lippiben érvényesité az ő római polgárjogait; mint római polgárt, Claudius Lysias kiszabaditá öt a zsidók kezéből (Csel. 16, 37—39) ; gondoljunk a biróra, aki “megijedt, megértvén, hogy római és hogy megkötöztette vala” (25; 23—29). Mily nagy a különbség a rómaiak és zsidók között! A nép szenvedése. S milyen helyzetben volt maga a nép? A hitelező eladhatta adósát feleségestől, gyermekestől és börtönbe vethette, mig meg nem fizette azt, amivel tartozott. Az örökösödésnél rászedte testvér a testvért (Lk. 12, 13); a gazda önérdekből többet kívánhatott a bérlőktől, mint amivel azok tartoztak (16; 1—8). Elégtételt nyerni özvegyasszonynak, a legnehezebb dolog volt. A vámhivatalnokok loptak, csaltak és többet kértek, mint amihez joguk volt (119—8.) Pilátus egy lázadót, tehát kormánya ellenségét, fölmentett és helyette megfeszittetett egy ártatlant, aki azt tanította, hogy meg kell adni a császárnak azt, ami a császáré Mt. 22,23). Emlékezzünk meg még Theudásról, a ki föllázadt s a galileai Judásról, a nép- számlálás napjaiban (Csel. 5—16) meg az egyiptomiról, aki nagy zendülést támasztott (11—28). Elhagyatott szegény beteg fekszik az utón; a járókelők nem törődnek vele, csak az ebek nyaldossák sebeit. Egy másik senkit ser» talál, aki könyörülne rajta és segítené, hogy bele mehessen a Bethesda medencéjébe, noha már harminc- nyolc esztendő óta beteg (Ján. 1 5—7). S mit mondjuk a bélpoklosok és ördöngősök nyomorúságáról! Nehéz társadalmi viszonyok voltak azok, amelyek között sinylett a nép és amelyek miatt nagyon el volt keseredve. Jézus is ráléphetett volna a forradalmi lejtőre. Egyszer a farizeusok azt kérdezték tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? (Mát. 22,23); máskor meg azt, hogy halálai kell-e büntetni a parázna nőt? (Ján.8—15). Pártok voltak Jeruzsálemben. A pogányok hatalma alatt milyen fájdalmasan szenvedhette szolgaságát Isten szabad népe! Az a nép,amelynek mély nemzeti érzése, Istennek a Sinai hegyen történt szent törrvényadásán nyugodott s Ábrahám engedelmességén Az olyan szavak, mint “soha senkinek sem szolgáltunk” (Jn. 8,3). eléggé tanúskodnak háborgó fájdalmukról. E szomorú viszonyok nem alkalmasok voltak-e az elé- gületlenség ápolására? Nagy kisértés lehetett az, egy szent szá< nalommal és erővel teljes emberre nézve, hogy népvezér legyen reformátor, a szó legnemesebb értelmében ! Jézusban semmi ilyest nem találunk. A különböző pártok megtudván, hogy ő “Istentől jött tanítómesterül és Isten van vele” (Ján. 3, 2, Mt., 2, 16), igyekeztek őt megnyerni. De hiába. Jézus metsző és egyenes szavakban hányja szemökre hibáikat. Látva a szoros kötelékeket, a melyek a zsidó népnél összefűzték a közéletet a vallással, természetesnek találnék, ha az az ember, a kinek élete Isten dicsőítésére akart lenni, vigyázott volna a nép fejeivel való jó viszony fentartására. Pedig ellenkezőleg, tudjuk, hogy Jézus még azokat sem félt megdorgálni (Mát. 23, 15—53. A mi Mesterünk sohasem kereste a nép- szerüségets mindig kerülte a lázitó izgatásokat. Mikor testvérei azt hitték, hogy eljött az ideje, hogy fölkeljen s a népet is fölkeltse (Ján. 7, 4), vagy mikor buzgó lelkesedéssel királyié akarta őt a nép tenni, visszavonult, ő, aki csupa szeretet volt, ha feladatát teljes igazságban és tisztaságban akarta betölteni, nem törekedhetett e földi célok felé, bármily nemesek voltak is. Hü maradt a kereszthalálig. Igen, de mikor az Isten házának megszentségteleni- téséről van szó, akkor előlép; az imádság házát “latrok barlangjává” tenni, a Krisztus szemében is í’osszabb hiba minden egyébnél, — oly nagy méltatlanság ez, amely szükségessé teszi az ő szent bünte- tsét. Komoly és egészen isteni hévvel tisztítja meg a templomot s senki sem mer neki ellentállni (Mát. 21 12.). Jézus munkája. Hol találunk egy szót, egy cselekményt, ahol Jézus népe viszonyainak szociális megjavítására törekedett volna? Pedig népe szenvedéseit sokkal jobban ismerhette, mint bárki más Szive szeretettől izott érte, hanem az ő feladata egészen más volt. A Krisztus munkája az volt, hogy a népet Istenhez, az ő atyjához, az éltető Lélek forrásához vezesse; egyedül ott lehetséges a szociális bajok valóságos átalakulása. — Jöjjetek énhozzám! — Ez az ő jelszava mindazokhoz, kik a társadalmi bajok alatt elcsüggednek. Mielőtt Jézus megjelent volna a Jordán patrján, ahol a keresztsé- get elfogadta, csöndben készült az ő nagy munkájára. A pusztában olyan harcot harcolt meg, amelyhez hasonlóval senki soha nem állott szemben. A kisértő, hozzájárulván, ezt mondja neki: — Arra készülsz, hogy megváltod népedet! Cselekedjél tehát, nézd, mily nagy a szegénysége, a nyomorúsága! Szereted népedet annyira, hogy senki más nem szereti jobban s tudod, hogy senkinek hatalma sem hasonlítható a tiedhez! Segíts rajta hát! enyhítsed ée gyógyítsd meg népedet, annak betegeit, győzd le Izraelnek szegénységét, nyomorúságát Isten örök dicsőségére és a tiédre. Parancsold, hogy e kövek váljanak enyerekké! (Mát. 4—5).) Az ellenség újra támad: — E templom tetejéről hordozd körül tekintetedet a szent városon. Mit látsz? Amoda csillognak a római sasok és az Isten népe pogány hatalomnak méltatlan igáját hordja. Néz, a rómaiak is hit nélkül tévelyegnek. Te tudod a benned levő erőt, jelenjél meg néped előtt teljes dicsőségben, akit angyaloknak fellege hord! Menj, és emeld föl Dávid trónusát, alapítsd meg az Isten országát és tégedet, mint Istent fognak imádni! (Mát. 4—6.) — Te megveted még ezeket is! — kiáltja harmadizben a kisértő. — Nyisd ki szemedet, nézd a világ birodalmait és azok kincseit, gondolj a dicsőség és élvezetek teljességére, amit számodra tartanak! Mindez tied, csak térded hajoljon meg előttem! Nemde, kevés az, a mit kérek?” (Mát. 4—9). Nyomban isteni parancs űzi el a sötétség fejedelmét; fönséges és égi csendességben, égi seregeknek sokasága jön, körülveszi és szolgálja a diadalmas szeretetet (Mát. 4, 10—11). Az a munka, amit Jézus ez ünnepélyes percben elhatározott, megtörtént, de népe, amely azt akarta, hogy az Isten országa az ő pompájával jöjjön el, nem értette meg (Ján. 6—28). “Mutasd azt hát meg, hogy a cselekvés embere vagy, akiben hihteünk! Micsoda jelt adsz nekünk? Igazold jogodat!” — kiáltá felé (Ján. 6,30). Mikor felajánlotta nekik magát, mint élet kenyerét (Ján. 3—34) elhagyták őt s csak néhányan maradtak hozzá hívek, elismervén, hogy nála van az örök életnek beszéde (Ján. 6, 68). A többiek eltávolodtak, sokan gyászba borult szívvel; azt remélték, hogy majd megszabadítja Izráelt, de a nép nyomorúságának, elnyomatásának meggyőzésére az üdv nem olyannak látszott, amilyennek várták (Luk. 23—24.) Jézus a gazdasági kérdésekről. Látjuk, hogy a nép nagy izgalmával szemben Jézus megőrizte az ő függetlenségét. Mégis, nem-e adott magyarázatot honfitársainak nemzetgazdasági kérdéseire, mint például a termelés, a vagyon, a magántulajdon kérdéseire s mindarra, ami ezekkel szorosan összefüggött? Az akkori életből vett példázatok igen alkalmasak e tárgy megvilágítására. Nem látjuk-e, hogy Jézus méltatlannak Ítéli a hamis bírót? Luk. 18, 6.) Az evangéliumokban egész sorozat példázatot találunk a mindennapi életről, a termelés kérdéseiről s az ur és a szolga viszonyáról. A szőlőmunkások példázatában olyan föltételek vannak bemutatva, amelyekre vonatkozólag manapság nagyon eltérőek a vélemények. A fáradságos és verejté- kes napi munkának a bére egy dénár volt (Mát. 20, 1—16), ami nem sok lehetett; száz dénárnyi adósságot csekély jelentőségűnek tartottak; s e munkabérnek elégnek kellett lenni a megélhetésre, mert a könyörülő szamaritánus is két dénárt adott a fogadósnak az első segélynyújtásért. mi pén-
