Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)
1916-12-30 / 53. szám
XVII. ÉVFOLYAM, 53. SZÁM. NEW YORK, N. Y. 1916. DECEMBER 30. VOL. XVII. No. 53. EDITOR: RÉV. LAD. HARSÁNYI, 454 E. 116th St., NEW YORK. PUBLISHED EVERY SATURDAY. | MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Entered as second-class mat«r Oct. 28. 1910 at the Post Office at New York. N. Y., under the act of March Í. 18T». AMERIKA! MAGYAR. AZ ÖSSZEHAJTOTT LEVÉL. Hogy kezünkbe adatik az ösz- szehajtott levél, nyugtalanul, aggodalommal tekintünk reá. Vájjon mi van Írva benne? Vájjon végig tudjuk-e olvasni, nem hull-e ki a kezünkből? Sohasem láthattuk jobban, mint most, hogy be -van ir'*E v’öl és hátul, -- sohasem sejthettük inkább, hogy Írva vannak benne sírások, nyögések s jajok. Aggódunk a hazánkért. Mi vár reá az uj esztendőben? Meddig kell még szenvednie a világháború rettenetességét? Attól, hogy ellenség pusztítsa hazánk áldott földjét, ma már talán senki sem retteg. Am a győzelem, amelyet vitéz katonáink vére hullása naponként bizonyosabbá tészen, nem adja-e Pyrrhus szavait a szánkba? A diadalig még sok próbán kell átmennünk, sok nehézséggel kell szembe szállanunk, sok fájó halált kell meggyászolnunk, sok szenvedés látásán gyötrődnünk. A diadal után meg előttünk lesz a sok pusztulás, sok összeomlott élet- sok megszakadt pálya, sok apátián család, sok tönkrement vagyon, sok elkeseredett indulat, sok pótolhatatlan hiány. Lesz-ei erőnk a romok felett újat építeni, tudunk-e a halálból életet fakasztani? Ez a háború nagyon sok tanulságot adott. Megújította előttünk a Dávid és Góliáth történetét. íme: — a seregek Urának nevével csodálatos fényes győzelmeket aratott a számban sokkal kisebb tábor az emberben s vagyonban hatalmasabb felett. Nem szabad félnünk a háború után jövő küzdelmektől sem. A peregek Urának nevével le fogjuk győzni a fenyegető paizsos embert is, •—• az ágyukkal s szuronyokkal küzdőnél e nem kevésbé ijesztő ellenséget. Azok a gáncsvetések, melyek az alattomos béke idején folyton megújulva elhagyott hazánk békés, nyugodt fejlődését folyton akadályozták, a háború utáni tartós; őszinte békében mindenesetre elmaradnak s a mostani sok szomorúság árán betelik rajtunk is: — Akik az Urban bíznak, azoknak minden javukra van. Aggódunk a magyarságért. Ve- heti-e rossz néven bárki is, ha a szörnyű felfordulás között elsősorban a magunk fajtájára gondolunk?- Aki a magyar ember rendkívüli értékes tulajdonságait nem ismerte eddig, most a háború alatt megismerhette. A kötelességek s feladatok teljesitésének példás és bámulatos pontosságában, a szenvedések kitartó tűrésében, a bajtársi szeretet önfeláldozásra készségében, a jutalomért versengéskor előkelő fél reáliádban —- mindenki elismeri, — a magyar katona fölülmulhatatlan. De vájjon nem válnak-e kárára éppen ezek a kitűnő tulajdonságai? A háborúban a halál nem azokat keresi fel, akik nem kívánnak az erények mintaképe lenni. Nem kell-e attól tartanunk, hogy a kiválóan nagy értékű magyarság a háborúban elvérzik és a háború után minden jó a kevésbé értékes fajoknak marad? Ha a magunk történetéből nem tanulunk, ez a veszedelem utói érhet bennünket. Mert nem elég a veszély idején helyt állni — tudni kell a békében is összetartani. Vallási egyenetlenkedés, pártok tülekedése, osztályok kíméletlen harca, nagyjaink becsmérlése helyett keressük a szeretet, egyetértés, bizalom, megbecsülés útjait s a háborúban szerzett nagy érdemekért járó méltó jutalom nem maradhat el. Aggódunk egyházunkért. Büszkén és remegve olvassuk lépten- nyomon, hogy a hősök utján a mi református magyar véreink járnak mindenütt elöl. Drága dicsőség ez: — ki tudja, hány anya örökös gyászába, hány gyermek szomorú árvaságába kerül. Nem lehet tudni, református magyarjaink apró falucskái között, a. háború után nem lesz-e olyan, melyben alig marad épkézláb, munkabíró férfi. De azt hiszem: — a háború sok baja, sok keserűsége közelebb hozta a híveket egymáshoz. Az emberek jobban, melegebben érzik a vallás és az egyház szükségességét, mint annak előtte; a lelki- pásztorok is sok uj, a maguk szivét megnyitó s a másokét megnyerő munkakört találtak. Bizalmasabb és erősebb lesz a kötelék az egyház vezetősége s tagjai között. Csak teljesítse mindenki híven a kötelességét s a pokol sem vesz rajtunk diadalt. Aggódunk, — a nagy dolgok után legyen szabad a magunk apró ügyére is rátérni — aggódunk im a mostani vállakózásunk sorsáért. Előttünk, kiknek rózsát nem, de tövisét annál bővebben teremhet ez a vállalkozás, nagyon nagy óéinak kell kitűzve lenni, hogy a kockázatos feladatot magunkra vettük. Igenis, nagy célunk van: ■— híven szolgálni az igazságot, a szeretetet hirdetni, vezetni embertársainkat egymás kölcsönös megbecsülésére, orcánk verejtékével dolgozni azért, hogy — ha már a gödölye nem fekszik a farkas mellé, — legalább az egyfajta juhok egy akolban élhessenek, vagyis: egyengetni az útját az Isten országának és építeni e szent országnak pitvarát: református keresztyén anyaszentegyházunkat s egyszersmind ennek épitésével erősíteni magyar nemzetünket. Ámde még ezen egy egyház különböző körei között is, az egyes orgánumokban nagyon sok oly félreértés, ok nélküli éleskedés, a jó szándékban való kételkedés, egymás meggyanusitása, megtámadása áll szomorú intőjelként előttünk, hogy méltán felmerül az ag- zatos munkánk; — vájjon nem ke- lesz-e hiábavaló önzetlep, sőt áldozatos.munkának; vájjon nem keresnek e szókimondásunkban in- gerkedést, az ellentétek kiegyenlítésére törekvésünkben kétszínűséget; nem veszik-e szelídségünket gyávaságnak, szeretetünket árulásnak, hűségűnket utálatos hízelgésnek ? Bízunk, hogy nem lesz rá okunk És ha lenne is: — nem sajnáljuk sem a fáradságot, sem a csalódást. Eszményekért nemcsak lelkesedni, tenni is kell tudni. A mi eszményünk olyan magyarság és abban olyan református egyház, a melynek minden tagja bizalommal van a többi iránt: — hisz a mások törekvésének tisztaságában; és igyekszik ereje szerint előmozdítani minden jó munkát, ha azt ő előtte nem kedves ember végzi is; tántorithatatlanul ragaszokdik a maga meggyőződéséhez, de a más meggyőződését azért még nem kisebbíti; lankadatlan hűséggel ragaszkodik a maga táborához, de a más utón járókat nem gyalázza. Nyugtalanul, aggodalommal és megadással veszzük kezünkbe az összehajtott levelet De az Urban bízva nem félünk lenyelni sem azt: — ha Ő segít, nekünk is, mint Ezékielnek: — mézzé válhat a szájunkban.