Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)

1916-12-30 / 53. szám

XVII. ÉVFOLYAM, 53. SZÁM. NEW YORK, N. Y. 1916. DECEMBER 30. VOL. XVII. No. 53. EDITOR: RÉV. LAD. HARSÁNYI, 454 E. 116th St., NEW YORK. PUBLISHED EVERY SATURDAY. | MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Entered as second-class mat«r Oct. 28. 1910 at the Post Office at New York. N. Y., under the act of March Í. 18T». AMERIKA! MAGYAR. AZ ÖSSZEHAJTOTT LEVÉL. Hogy kezünkbe adatik az ösz- szehajtott levél, nyugtalanul, ag­godalommal tekintünk reá. Váj­jon mi van Írva benne? Vájjon vé­gig tudjuk-e olvasni, nem hull-e ki a kezünkből? Sohasem láthat­tuk jobban, mint most, hogy be -van ir'*E v’öl és hátul, -- soha­sem sejthettük inkább, hogy Írva vannak benne sírások, nyögések s jajok. Aggódunk a hazánkért. Mi vár reá az uj esztendőben? Meddig kell még szenvednie a világhábo­rú rettenetességét? Attól, hogy ellenség pusztítsa hazánk áldott földjét, ma már talán senki sem retteg. Am a győzelem, amelyet vitéz katonáink vére hullása na­ponként bizonyosabbá tészen, nem adja-e Pyrrhus szavait a szánk­ba? A diadalig még sok próbán kell átmennünk, sok nehézséggel kell szembe szállanunk, sok fájó halált kell meggyászolnunk, sok szenve­dés látásán gyötrődnünk. A dia­dal után meg előttünk lesz a sok pusztulás, sok összeomlott élet- sok megszakadt pálya, sok apát­ián család, sok tönkrement va­gyon, sok elkeseredett indulat, sok pótolhatatlan hiány. Lesz-ei erőnk a romok felett újat építe­ni, tudunk-e a halálból életet fa­kasztani? Ez a háború nagyon sok tanul­ságot adott. Megújította előt­tünk a Dávid és Góliáth történe­tét. íme: — a seregek Urának ne­vével csodálatos fényes győzelme­ket aratott a számban sokkal ki­sebb tábor az emberben s vagyon­ban hatalmasabb felett. Nem sza­bad félnünk a háború után jövő küzdelmektől sem. A peregek Urának nevével le fogjuk győzni a fenyegető paizsos embert is, •—• az ágyukkal s szuronyokkal küz­dőnél e nem kevésbé ijesztő ellen­séget. Azok a gáncsvetések, me­lyek az alattomos béke idején foly­ton megújulva elhagyott hazánk békés, nyugodt fejlődését foly­ton akadályozták, a háború utáni tartós; őszinte békében minden­esetre elmaradnak s a mostani sok szomorúság árán betelik rajtunk is: — Akik az Urban bíznak, azok­nak minden javukra van. Aggódunk a magyarságért. Ve- heti-e rossz néven bárki is, ha a szörnyű felfordulás között elsősor­ban a magunk fajtájára gondo­lunk?- Aki a magyar ember rend­kívüli értékes tulajdonságait nem ismerte eddig, most a háború alatt megismerhette. A kötelességek s feladatok teljesitésének példás és bámulatos pontosságában, a szen­vedések kitartó tűrésében, a baj­társi szeretet önfeláldozásra kész­ségében, a jutalomért versengés­kor előkelő fél reáliádban —- min­denki elismeri, — a magyar kato­na fölülmulhatatlan. De vájjon nem válnak-e kárá­ra éppen ezek a kitűnő tulajdon­ságai? A háborúban a halál nem azo­kat keresi fel, akik nem kívánnak az erények mintaképe lenni. Nem kell-e attól tartanunk, hogy a ki­válóan nagy értékű magyarság a háborúban elvérzik és a háború után minden jó a kevésbé értékes fajoknak marad? Ha a magunk történetéből nem tanulunk, ez a veszedelem utói ér­het bennünket. Mert nem elég a veszély idején helyt állni — tud­ni kell a békében is összetartani. Vallási egyenetlenkedés, pártok tülekedése, osztályok kíméletlen harca, nagyjaink becsmérlése he­lyett keressük a szeretet, egyetér­tés, bizalom, megbecsülés útjait s a háborúban szerzett nagy érde­mekért járó méltó jutalom nem maradhat el. Aggódunk egyházunkért. Büsz­kén és remegve olvassuk lépten- nyomon, hogy a hősök utján a mi református magyar véreink jár­nak mindenütt elöl. Drága dicső­ség ez: — ki tudja, hány anya örökös gyászába, hány gyermek szomorú árvaságába kerül. Nem lehet tudni, református magyarja­ink apró falucskái között, a. hábo­rú után nem lesz-e olyan, mely­ben alig marad épkézláb, munka­bíró férfi. De azt hiszem: — a háború sok baja, sok keserűsége közelebb hoz­ta a híveket egymáshoz. Az em­berek jobban, melegebben érzik a vallás és az egyház szükségessé­gét, mint annak előtte; a lelki- pásztorok is sok uj, a maguk szi­vét megnyitó s a másokét megnye­rő munkakört találtak. Bizalma­sabb és erősebb lesz a kötelék az egyház vezetősége s tagjai között. Csak teljesítse mindenki híven a kötelességét s a pokol sem vesz rajtunk diadalt. Aggódunk, — a nagy dolgok után legyen szabad a magunk ap­ró ügyére is rátérni — aggódunk im a mostani vállakózásunk sorsá­ért. Előttünk, kiknek rózsát nem, de tövisét annál bővebben terem­het ez a vállalkozás, nagyon nagy óéinak kell kitűzve lenni, hogy a kockázatos feladatot magunkra vettük. Igenis, nagy célunk van: ■— híven szolgálni az igazságot, a szeretetet hirdetni, vezetni ember­társainkat egymás kölcsönös meg­becsülésére, orcánk verejtékével dolgozni azért, hogy — ha már a gödölye nem fekszik a farkas mel­lé, — legalább az egyfajta juhok egy akolban élhessenek, vagyis: egyengetni az útját az Isten orszá­gának és építeni e szent ország­nak pitvarát: református keresz­tyén anyaszentegyházunkat s egy­szersmind ennek épitésével erősí­teni magyar nemzetünket. Ámde még ezen egy egyház kü­lönböző körei között is, az egyes orgánumokban nagyon sok oly fél­reértés, ok nélküli éleskedés, a jó szándékban való kételkedés, egy­más meggyanusitása, megtámadá­sa áll szomorú intőjelként előt­tünk, hogy méltán felmerül az ag- zatos munkánk; — vájjon nem ke- lesz-e hiábavaló önzetlep, sőt áldo­zatos.munkának; vájjon nem ke­resnek e szókimondásunkban in- gerkedést, az ellentétek kiegyenlí­tésére törekvésünkben kétszínűsé­get; nem veszik-e szelídségünket gyávaságnak, szeretetünket áru­lásnak, hűségűnket utálatos hízel­gésnek ? Bízunk, hogy nem lesz rá okunk És ha lenne is: — nem sajnáljuk sem a fáradságot, sem a csalódást. Eszményekért nemcsak lelke­sedni, tenni is kell tudni. A mi eszményünk olyan magyarság és abban olyan református egyház, a melynek minden tagja bizalommal van a többi iránt: — hisz a mások törekvésének tisztaságában; és igyekszik ereje szerint előmozdí­tani minden jó munkát, ha azt ő előtte nem kedves ember végzi is; tántorithatatlanul ragaszokdik a maga meggyőződéséhez, de a más meggyőződését azért még nem ki­sebbíti; lankadatlan hűséggel ra­gaszkodik a maga táborához, de a más utón járókat nem gyalázza. Nyugtalanul, aggodalommal és megadással veszzük kezünkbe az összehajtott levelet De az Ur­ban bízva nem félünk lenyelni sem azt: — ha Ő segít, nekünk is, mint Ezékielnek: — mézzé válhat a szá­junkban.

Next

/
Thumbnails
Contents