Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)
1916-12-02 / 49. szám
XVII. ÉVFOLYAM, 49. SZÁM. NEW YORK, N. Y. 1916. DECEMBER 2. VOL. XVII. No. 48. EDITOR: RÉV. LAD. HARSÁNYI, 454 E. 116th St., NEW YORK. PUBLISHED EVERY SATURDAY. | MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y., under the act of March 3, 1879. Ha annyi gondunk volna az Isten dicsőségének a megtartására, mint a mennyi gonddal a világot igyekszünk megtartani; ha annyit futnánk a romolhatatlan kincsekért, a mennyit a mulandókért futunk; ha hajunk fodorgatása, ruhánk selyme, bársonya nem volna előbbre való, mint lelki ruházatunk disze, tisztasága; ha annyi éjszakának a vigyázása mellett építgetnénk a Szentlélek templomát, mint a mennyit a rontására virrasztunk átal; ha annyi küzdelemmel, vérrel, annyi szenvedés kínjával, könnyeivel igyekeznénk az égi korona szentségét megtartani, mint amennyit a földi koronák sértetlenségeinek megtartásáért áldozunk, bizony szorongás nélkül fogadhatnánk a számonké- rö Jézus üzenetét: — “íme, eljövök hamar!” De igy?... De igy!. . . Hogyan fogadjuk, hogyan álljunk eléje, különösen ha a legnagyobb kincs megőrzése felől kezdené a számol- tatást? Ha azt kérdené: — Megtartottátok-e azt a parancsolatot: ‘1 amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Ján. 13:34). Hány ezer ágyú rémes dördülése, hány vergődő katona halálhördülése; mennyi özvegyi köny, árva sirás, szülői zokogás; milyen földet rengető gyűlölködés, eget szakgató átkozódás lenne a válasz! Hogy sáppadnának a magas tanácsok farizeusai a millió haláltól, a mely tetemre hívja az idvessé- güket; hogy fuldokolnának a He- ródesek a vértől, mely az ő fejükre kárhozat súlyával nehezedik reá! Bizony a keresztyéni szeretet szörnyű romlására az Idvezitő szelíd szemrehányással sóhajtja el: ‘‘Jeruzsálem! Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik hozzád kü1- dettek. Hányszor akartam egybe gyűjteni a te fiaidat és ti nem akartátok” (Luk. 13. 34:35). A véráztatta mezőkre, romba dőlt városokra, gyásszal besötétült hajlékokra reá sirhatná könnyeit: ‘‘vajha megismerted volna, a mik néked a te békességedre valók” (Luk. 19. 42). Vigasztalódjál szent szivü Idve- zitő! Látsz egy nemzetet, mely a reá ja bízott hivatásért küldetése koronájáért ezredéve hordja a Te keresztedet. Csonthalmokból építette az oltárt, vérrel locsolt pázsitból szőtte a szőnyeget, munkája zsengéjét, földi jóléte javait, fiainak szinét-virágát hordotta reá áldozatul. Megértettük, hogy sorsintéző Atyád keze ott a hármas bérc és négy folyam térközén a világ világosságának őrállomására állította magyar népedet. Szabadságra vívódó lelkünk fellángolása, acélunk villanása, tüzet lehellő vérünk pirossága ezredév óta szórja onnan pogányság, barbárság setétsége ellen a villámokat s a békesség munkás idejének szelíd tűzhelyeiről hajnali fénynyel jegyezte fel az ég kárpitjára a jobb jövendő jegyét. A trombita mindig bizonyos zengéssel szólott (I. Kor. 14.8.), ha a szorongatott szabadság és elfojtott világosság jajszava sirt ki Sionból. Ott nem volt az élét sem drága; nem drága most sem, csak hogy elvégezzük a mit lelkűnkbe irt az Isten s reánk bízott a világ- történelem. Boldog nemzettársaink elfelejthetik, irigyeink megkisebbithetik, ellenségeink letagadhatják a feistes vívódásokat, múltat, ‘jövendőt megbiinhődő áldozásokat, melyekkel a nálunk eltett bizomá- nyokat megőrizve a nekünk adott hivatást megtartva védtük a nyugat világosságának kapuját: de valamint az írást nem, úgy a történelmet sem lehet meghamisítani. Érezzük a fejünkön a koronát fényesebben, ragyogóbban, mint valaha. Az ágyuk bömbölése imádságot diktál nekünk, a puskák tü- zében még jobban megvilágosodik előttünk az Isten orcája; áldozatainktól, szenvedéseinktől még sokkal szentebbé válik megtartott hivatásunk. Mi győzedelmesek leszünk, még ha meghalunk is, mert az igazságért meghalni győzelem. Még a sírunk fejfája is egetverő lombot hajtana; mert abban a földben, a melyet elhagytunk, az igazság királyi kezétől kizöldül még a szolgaság ostornyele is. Mert minden dicsőséges halálból dicsőséges élet fakad: “megölni csak a testet lehet, de a lelket soha” (Máté 10: 28.). A lelket Istentől vettük! Isteu dicsőségére megtartottuk az igazság szolgálatában. Erejét oszloppá kovácsolta a sok próbáltatás. Várjuk bizodalommal, hogy az Isten templomában is oszlop leend. Hivatásunkat ‘‘rákötjük a kezünkre jegyül és homlokkötőül a szemeink köré. Felírjuk a mi házunk ajtófeleire és a mi kapuinkra és szüntelen imádkozunk” (V. Mózes, 6., 8-9; Thess. V. 17), hogy adassék meg elhagyott édes hazánknak Libánon dicsősége, Karmel és Sáron ékessége” (Ésai. 35, 2.), mi nekünk pedig egyenként az érettünk szenvedett s bennünket is szenvedésre hivott Ur Jézus Krisztus idvessége.----------o----------Fohász háború idején. Mindenható Isten, ki bölcseség- gel kormányozod a világot és végtelen atyai jóságoddal vezérled az emberiséget, leborulunk előtted és esedezve kérünk — oltalmazd meg gondviselő kegyelmeddel hazánkat, nemzetünket. Egyedül szent nevedben bízunk és csak Tőled kérünk, várunk további megtartást, emrt Te vagy a mi segítségünk, pajzsunk. Urunk, Istenünk, a Te iételeted igaz és minden cselekedeted tökéletes. Óh, tekints le irgalmasan magyar népedre, melyet örökségül választottál magadnak. Atyánk, légy velünk, légy mellettünk. Áldd meg, őrizd meg lelki-testi épségben, sértetlenül a véres harcmezőn küzdő szeretteinket. Fordítsd örömre mostani várakozásunkat, ments ki teljesen mindne hajból, mert egyedül Te voltál és Te vagy a mi bizodal- munk. Óh, légy vigasztalásunk, reménységünk és oltalmunk most is és mindenkoron, örökkön örökké, Idvezitő Jézusunkért. Ámen! Minden református magyar olvassa és terjessze lapunkat, az Amerikai Magyar Reformátusok Lapját. ÁDVENTI (SOÍTOLáfOI. I — ÍME eljövök hamar.
