Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)
1916-11-04 / 45. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 45. sz. NOVEMBER 4. Óh! A tömjén ájtatos füstjénél a gyűlölködő verseny felvert pora magasabbra száll; a zsolozsma nem tudja a sok szenvedés jaját tul- zengeni s a fény, a méltóság aranyos esik ja alul a nyomorúság ijesztő sávja szélesen feketén kilátszik. “Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, de mivel ezt mondjátok: Látunk! — azért a ti bűnötök megmarad!” A felelősség alól a reformáció sem vonhatja ki magát. Az uj kornak eme Hilkiája a törvény- könyvet megtalálta: az elrejtett, letiltott bibliát. Ada, hirdette, és magyarázta minden nemzetségnek a maga nyelve szerint. A lelkiismeret szabadságával s a tudomány fáklyájával rávilágitott az Istennek mélységeire. Az egyéniséget odaállította az önállóság sarokkövére, az utat szabaddá tette számára egész az Istenig: minden ködöt, minden lepelt, minden szem- kápráztatást félre hárított az igazság elől, az istenfiuság egységével bevitte az államba, be a társadalomba az egyenlőség gondolatát s annak fényes, meleg sugarával testvéri szeretet kötelékét szőtt az emberek között. Az óvilág omló falának morajából kizengett az Ur szava az uj erő felé: ‘‘Adlak téged e népnek ércbástyájául és viaskodnak ellened; de nem győzhetnek meg tégedet, mert én veled vagyok, hogy megtartsalak és megszabadítsalak! ” (Jer. 15:20). A diadal utján nőtt az önérzet, a haladással együtt az öntudat is magasodott. “Látunk!” — mondta a megtisztított hit. “Látunk!” —■ mondta a szabad tudomány és mint az Ezékiás király óráján ment vissza az árnyék a grádicsokon. (II. Kir. 20:10). A reformáció fokozott felel ősséggel vette át az emberiség értékeit. És hogy ha ma itt e hazában számoltatni kezdenénk e sáfárkodás felől, el kellene venni tőle az egy talentumot is és annak adni, akinek tiz vagyon, hogyha egyáltalában volna ilyen. (Máté 25:28). A szabadságunkból az lett, hogy a törött békókkal egymásnak támadunk; a világosságunkból lett északi) fény; egyéniségünkből szürke, elmosott semmiség; a szerétéiből annyi, amennyi a magunk érdekkörére tartozik; az egyenlőségből kicsinyek kevélykedése, nagyok gyaláztatása, a tiszta hitből kétség, a szabad tudományból Isten- tagadás. Pedig látunk. Tudjuk, minek, hogy kellene lenni. Ha vakok volnánk, nem volna bűnünk; — de igy látva, nyitott szemekkel, nagyon, nagyon bűnösök vagyunk. Bűnünkért megérdemeljük a büntetést: a fundamentum porladá- siát, a falak romlását, a tető be- omlását; azt a szégyent, hogy a számbavehető tényezők sorából lassanként kiveszünk; azt a hidegséget, amelynek fagyával egymásra tekintünk; azt a szertehu- zást, amelyben erőnk haszontalanul kimerül; azt a gyámoltalanságot, amely magában nem boldogul, azt a bánatot, amellyel a sze- retetlenség s azt a gyötrelmet, a mellyel a hihetetlenség tud emészteni. Pedig lettek nálunk csodálatos erők: az evangélium: Istennek hatalma; a nemzeti hivatás: a föld ereje. E két erőből hadd áradjon a folytonos reformáció. A múlt dicsősége, s a jelen veszélye mozdítsa meg a gutaütöttség tagjait, hogy amit jónak látunk, abban foglalatosak is legyünk és hogy szent bizományunkért tudjunk nemcsak dolgozni, nemcsak szenvedni, de meghalni is. Ámen. --------o-------A hit hajója a viharban — Mát. VII: 23-27.— Az Ur Jézus tanítványaival a Genezáret-tó keleti oldalára vitorlázik. Nyugodtan és csendesen terül el a viz tükre előttünk, midőn hajócskájuk a partról elindult. Ki gondolt volna viharra?! Ám a vihar zúgva jött, mielőtt a túlsó és távoleső partot elérték volna. A viharok a hegyi tavakon nem ritkák és gyakran egészen hirtelen kerekednek. A galilei tó is hasonló viharoknak volt kitéve. A tanítványok ilyen viharba jutottak. Küzdöttek ellene, de azért elpusztultak volna, ha az Ur nincs velük. Az ő viharukkal, az ő tapasztalatukkal hasonlítják gyakran össze a keresztyén egyház életét, az égyes keresztyén tapasztalatát. És joggal! A keresztyén egyház életében, valamint az egyes keresztyén életében viharok fordulnak elő. Váratlanul jönnek, nem egyszer olyan oldalról, ahonnan nem is sejtettük. Fenyegetve pusztítóknak látszanak s ilyenek is lennének, ha nem volna maga az Ur velünk. E világon nem is várhatunk mást, mint hogy viharokon keresztül kell vitorláznunk. Csak ha az Ur vélünk van és az Ő benne való hitet nem veszítjük el, akkor fog a hit hajója a viharban beválni. A vihar, — alapigénk szerint — igen, erős volt. Azt mutatják e szavak: — “Nagy háborgás lön a tengeren, annyira, hogy a hajót elborítják vala a hullámok” — A vizhullámok nemcsak a hajó oldalait paskolták, hanem elárasztották a fedélzetet is. Nem hosszú időközökben jöttek, hanem hab hab után, hullám hullám hátán csapódott össze a fedélzeten. Oly gyorsan jöttek egymás után, hogy a hajót az örvénylő hullámok elnyeléssel fenyegették. Mennyire védekezhettek a tanítványok' Hiszen e tavon otthonosak voltak, mint halászok, már gyakran lebegtek e viz mélységei felett, már nem egy vihart állották ki és a partot mindig biztosan elérték. Mostan is. igyekeztek magukat megmenteni, merték a vizet, bevonták a vitorlát, legjobb tudásuk szerint törekedtek a kormánylapátot kezelni. Kétségtelen, hogy összes tapasztalatukat és hajós ügyességüket alkalmazták, mielőtt tért adának ama meggyőződésnek, hogy elvesznek. Azonban e veszélyt nem háríthatták el, saját képességük és cselekvésük nem bizonyult elégségesnek. S e fenyegetett, hullámok által beborított hajó a Genezáret taván, nemde hű képe a mi emberi életünknek, a mi hit- és élethajónknak, amelynek e világ zivatarán kell keresztül evezni? Oh, ott a habok és örvények oly erősen jönnek, hogy elnyeléssel fenyegetnek. Minden irányból jönnek, belülről és kívülről. Ha belsőleg nyugodtság van is, de a szív vad vágytól és szenvedélytől hullámzik és viharzik. Ez pedig a legeslegveszélyesebb. Amig a hajó a vizen úszik, minden jól van, de ha a viz a hajóba hatol, akkor veszély és szorultság forog fenn. A belső viharokhoz járulnak a külsők, mindenféle gond és szomorúság forog fenn. A belső viharokhoz járulnak a külsők, mindenféle gond és szomorúság. Oly gyakran és gyorsan jönnek egymás után, hogy több kivezethető utat nem látunk. Minden ellenünk látszik lenni. Tapasztalatunk, erőnk és bölcsességünk többé nem elegendők. Gyámoltalanul állunk ott — mindössze pusztulást látunk. Any- nyi bizonyois, hogy ahol az ur nincs, ahol ő benne való hit nem található, ott testi-lelki pusztulásra, siralmas hajótörésre kerül a sor. A világ telve van ilyen hajótörések roncsaival. Nincs olyan hely és nincs olyan föld, ahol e roncsokat ne láthatnók. Aki az Ur Jézus nélkül akar ez életen keresztül evezni, egy vagy más módon okvetlenül hajótörést fog szenvedni vagy zátonyra kerül, vagy az örvény martaléka lesz. Valahogy meg ne csalatkozzunk. Csak Jézus menthet meg az élet viharában. A tanítványokkal az Ur volt és mentette meg őket a pusztulástól. Persze nem szorongás nélkül történt ez, mivel az Ur aludt. Óh, mily felséges az Ur nyugalma a veszély közepette! Ez az ő hatalmáról és dicsőségéről tanúskodik, továbbá ama képességéről, hogy minden nyomorúságnak véget tud vetni. Ha övéit egy ide^ ig aggodalmon és Ínségen keresztül hagyja is menni, de ott van s a legvégsőig, a pusztulásig nem engedi fejlődni a dolgot. Tapasztalhatjuk ezt az életben többször. Igen, azt véljük, hogy Isten el-* hagyott bennünket, semmit se tud nyomorúságunkról, avagy bűneink szerint akar velünk bánni. Félünk és aggódunk. Azonban ő ott van, s ahal az Ur van, ott hajótörés nem következhetik be. Ő rajta csakugyan beteljesedik e mondás: Mikor legnagyobb a szükség, akkor legnagyobb a segítség. Ahol az Ur Jézus van, ott segítség is van. Pusztulásra ott nem kerül a sor. Ezt szilárdan hinni kell megtanulnunk, ha egy ideig viharban és hullámok közt hagy is minket menni. A tanítványok azt hiszik, hogy Jézus őket a pusztulástól megóvhatja, ezért hozzá sietnek és nála keresnek segítséget. Hitök persze nem volt erős és példás. Az Ur szelíden és komolyan megdorgálja őket kicsinyhitüségük miatt. Hiszen már a segítésének oly nagy tetteit látták nála, azért hát erősebb hittel kellene rendelkezniük. Azonban Jézus gyenge hitüket se szégyeníti meg. Az Ur a gyengeséggel szemben is szives. A hitnek kitárt kezét nem akarja magától eltaszitani, habár csak gyengén támaszkodik ő reá. A megrepedezett nádat nem töri el és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki (Mát. XII :20). Csak higyj szomorúságod viharai közepette. Ha nem mindig mondhatod is el győzelemben bizonyos hittel: Isten a mi oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omla- nának is a tenger közepébe (Zsolt XIVI:2, 3), kiált igy: Uram, tarts meg, mert elveszek! Ne szégyenits meg soha! A küzdő, vergődő, aggódó hit is csak hit. S itt ez a hit is nagy győzelmet arat. Amilyen hirtelen jön a vihar, oly hirtelen kell annak az Ur hatalmas szavára elülni. A hajó nyugodt vizen folytathatja útját a biztos kikötő felé. íme, látjátok, mily hü és hatalmas Urunk van, akinek a szél és tenger engedelmeskednek. Keressük az Ínségben Őt és senki mást, Csak egyedül ő képes bennünket bizton vezetni úgy, hogy végre az örök nyugalom biztos kikötőjébe befuthatunk. Ha a világban körültünk tombol és dühöng a vihar, ha saját szivünk forrong és hábo- rog, ha most aggodalom és félelem miatt, majd elbizakodottság miatt és vad vágytól hajtva nem találunk nyugodalmat, csak hivő imával forduljunk ő hozzá és Ő ki fog bennünket menteni szorongatott helyzetünkből. Ámen. (Köling ny.) Székely Sándor, brownsvillei, Pa. ref. lelkész.
