Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)
1916-09-09 / 37. szám
XVII. ÉVFOLYAM, 37. SZÁM. NEW YORK, N. Y. 1916. SZEPTEMBER 9. VOL. XVII. No. 37. EDITOR: RÉV. LAD. HARSÁNYI, 454 E. 116th St., NEW YORK. PUBLISHED EVERY SATURDAY. | MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y., under the act of March 3, 18T9. 3 IMÁNK NE LEGYEN ÖNZŐ. Ha valamilyen alkalmi szorultságból, szórványosan fakad csak fel az imádság, teljesen önző dologá válik. Istenre kizárólag a magunk szükségei szempontjából gondolunk. Az örökkévalóról csak akkor emlékezünk meg, ha valamilyen apró privát ügyünkkel akarunk hozzájutni. Imádságunk nem foglalkozik az Ő nagy céljainak beteljesedésével, melyeket bennünk és e világban meg akar valósítani és nincs semmi összefüggésben az Ő akaratának szentelt élettel. Teljes önzésünkben megfeledkezünk Istenről mindaddig, mig eszünkbe nem jut, hogy valamit kapnunk kellene tőle. Sok ember úgy bánik e tekintetben Istennel, mint ahogy mások hazájukkal bánnak. A szülőföldhöz való az a ragaszkodás, mely hősies tettekre, életünk feláldozására lelkesít egyeseket, másoknál teljesen önző alakot ölt. Ismerjük az olyan embert, aki hazájáért nem tesz sémit e világon, nem érdeklődik annak életproblémai iránt, közömbös annak boldogulása iránt, kivonja magát minden közéleti felelősség alól, sőt még az adózás elől is bujkál. Azt hinné az ember, hogy az ilyen polgárnak sohasem jut eszébe hazája. De ellenkezőleg: .vannak esetek, mikor azonnal reá gondol. Amikor személyében vagy vagyonában megtámadják, amikor jogait megsértik, ugyanez az ember azonnal zajosan segítségül fogja hívni az államnak védelmét. Az ilyen személyes bántalmak óráira fogja korlátozni egész honpolgári öntudatát; hazájához való viszonya kimerül az ilyen alkalmi segélykiáltásokban. Találó mása ez annak a nemtelen vallási típusnak, melyben az imádság ösztönsze- rüleg, fegyelmezetlenül magára hagyva nem más, mint alkalmi önző követelődzés Istennel szem ben. Még1 jobban belátjuk, hogy milyen szégyen kimüveletlenül hagyni az emberi léleknek egy ilyen nemes képességét, ha meghallgatjuk, hogy mit mondanak az imádság lehetőségeiről azok, akik mesterek voltak benne. Hogy mire képes a gondolkozás, azt a nagy godolkozóknál láthatjuk meg; és hogy mit ér az imádság, azt a nagy imádkozók- tól tudhatjuk meg. És valahányszor ők nyilatkoznak, úgy tűnik fel, mintha az emberi nyelv elégtelen volna számukra kifejezni a rendszeres imádkozás megmentő és erőt adó hatását. Mint ahogy keresztyén énekeinkben elhagyjuk a felületesebb nézeteltéréseket és lehatolunk az imádatteljes lélek közös mélységeibe és nem kérdezzük, hogy az éneknek, mely ajkunkon felhangzik, a szerzője zsidó volt-e, vagy katholikus, vagy protestáns, hogy milyen árnyalatú volt a hitvallása és milyen egyházi kötelék tagja volt; úgy az imádság dolgában is egyetértenek a legellentétesebb nézetű emberek. Mi minden nem választja el Luthert a nagy protestánsot, Clairveauxi Bernáttól, a nagy katolikustól ! És mégis, mit mond Luther: “Én is abban a hitben imádkozom, amelyben szent Bernát”. Nemcsak a liberális filozófus, Sabatier mondja: — “Az imádság cselekvő vallás, vagyis az imádság az igazi vallás”; nemcsak a konzervatív theologus, Hartmann, vallja: “Isten az igazi imádságnak adta azt az erőt, mely az ember és a világ jövendőjét alakítja”; és nemcsak a katholikus költő, Thomson Ferenc állítja: “Az imádság valósággal a szentek kardja”; hanem még Tyndall, a természettudós is, akiben korának keresztyénéi az imádság leghevesebb ellenségét látták, igy nyilatkozik: “Nem szoktam másképen, csak is ünnepélyes komolysággal azokra az érzelmekre gondolni, melyekből az imádság fakad. Még ha gyakran észszerütlen is, sőt megvetésre méltó is, tisztultabb formáiban az imádság oly diszciplínát jelent, melyet aligha nélkülözhet valaki közülünk erkölcsi kár nélkül.” Ha van az emberi életnek eleme, amelynek megbecsülhetetlen értékéről bő séges bizonyságunk van, az imádság kétségtelenül az. Milyen tragédia, ha megértetlenül és kifej lesztetlenül marad egy ilyen felséges használatra hivatott képességünk! Ez tehát.a dolognak lényege. Mindnyájunkban egyenként mélyen gyökeredzik az imádság hajlama. Ha meghagyjuk puszta hajlamnak, nem lesz belőle más, mint önző, értelmetlen, alkalmi segélykiáltás. De ha még értjük és nevelés alá vesszük, olyan lehetőségek bontakoznak ki belőle, amelyeknek határait senki sem tudja. Eltávoztál — s mégis velünk; Feledni téged nem lehet. Ezüstös haj, jóságos arc: Anyánk, őrizzük képedet. Eltávoztál — s mégis velünk; Velünk a forrón szeretett... Ha bánat jött, vagy bármiért Mint a paizs, elfedett. Eltávoztál s mégis velünk A sok feddés, jó tanács. . . Erős hittel mint küzdött s tűrt, Soha nem sejtette más. Eltávoztál — s mégis velünk; Feledhetetlen neved. . . Glóriába kell foglalni A szivet, mely igy szeret. Eltávoztál — s mégis velünk; Menny áldását hozd le ránk, — Légy örökké mi közöttünk Megboldogult jó Anyánk.--------o-------TE AMA O Bocsáss meg az elmaradt mosolyért — Sajgó szív sóvárgott ezért — Bűnömet, oh Uram, ne nézd! 4 Amit nem adtam: barátság hevét, Éhes szivemnek tápláló kenyerét, Eltitkolt szám, Uram, ne kérd! Mely vidítja az egyedül valót, — Szeretetet szivem nem gyakorolt, Mulasztásom, oh Uram, ne ródd! Szivem halála, im betelhetett Irgalmas szereteteddel, Vétkeim bocsásd, fedezd el! Angolból K. F. AMYA.
