Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)
1916-09-09 / 37. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 37. sz. SZEPTEMBER 9. A keresztyének országa. Ha Krisztus egy léleknek ezt kiáltja oda: Kövess engemet! akkor azzal nem lépi át jog- vagy hatalomkörét, hanem éppen az által tölti be hivatását, hogy az embereket az ö követésére ösztönzi. Ő a világ világossága, aki őt követi, nem járhat a sötétségben, hanem az övé lesz az életnek világossága (Ján. VIII :12). Oly nagy és dicső alakként áll előttünk Iz- ráel szentje, hogy az ő követésére irányuló bátorságunk lelohad, különösen ha egy ideig akadálytalanul futottunk s aztán újból elesünk és botorkálunk; ha bűnösségünk érzete száll meg bennünket és Péterrel igy kiáltunk fel: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok (Luk. V:8). De a könyörülő Isten e mi emberi gyön- geségünkkel szemben is szives, a mennyiben még más példányképeket is adott nekünk, akik lépesükül szolgálnak Krisztushoz, t. i. a hit, remény és szeretet által ihletett férfiakat és nőket. A Szent- irás megőrizte ezeknek neveit, s az egyháztörténet különböző korszakaiban találkozunk itt-ott egy- egy világitótoronynyal, akinek világossága fényesebben ragyog a mieinknél, akinek példája bennünket is sarkal és serkent arra, hogy világosságunkat lobogtassuk és ne csüggedjünk el a körültünk és bennünk uralkodó sötétség elleni küzdelemben. Egészen különös szolgálatot tesz e tekintetben Pál apostol, aki sőt annyira megy, hogy igy szól: Legyetek én követőim, atyámfiai, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, a miképpen ti néktek példátok vagyunk (Fii. 111:17). Arra hivja fel a filippii keresztyéneket és általunk minket is, hogy úgy éljünk, mint ő és barátai, s ezt alapigénk szavaival közelebbről megjelöli: A mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Ur Jézus Krisztust is várjuk. Miről ismerhetni meg a valódi keresztyént? Szép szavairól-e, kegyes beszédmodoráról-e, amelyeket valaki szájában hord? Igazi keresztyénségnek a jele-e az, ha valaki mindig csak beszél a jóról és minden vallásos összejövetelen részt vesz? Talán arról ismerjük-e meg a fát, hogy a többi fák között áll, avagy arról, hogy levelei zörögnek? Nem, a fát gyümölcséről ismerjük fel és a keresztyént magaviseletéről. Minden egyéb tévútra vezet. A világ is tudja ezt s a tartalmatlan és erőtlen látszólagos keresztyénségbe már belefáradt és arra ráunt; a világ fiai közül sokan többé már nem hiszik, hogy valaki egész ember és egyszersmind keresztyén lehessen? Honnan e tévedés? Ki ennek az oka? Mi, — te meg én, kik keresztyéni kötelességünket nem teljesítettük, amennyiben az Istent nem dicsőítettük, hanem saját magunkat, amennyiben olyan életet éltünk, a mely a keresztyén- ségnek némi .nyomát és jelét viseli ugyan magán, de a mely tényleg még sokban hasonlít a világ fiaiéhoz és azzal rokon úgy, hogy a mindennapi életmódban alig lehet különbséget venni észre. A mai keresztyénség legnagyobb kára abban rejlik, hogy a világra kacsintgat. Oly sok dolgot megtűrünk, a mi tulajdonképen tilos; kölcsönös türelmet és engedékenységet gyakorlunk, mentegetünk s szépitgetünk ott, a hol szenny és mocsok kapott lábra; mint keresztyének, azokkal tartunk, akiktől távol kellene maradnunk, mert idegen bűnöknek leszünk részeseivé. A bűn és bűnös szó fogalma egyszer színtelenebbé és nyújthatóbbá válik. Oh, milyen tág lelkiismerete van sok egyházi embernek! S a benső kárt külső formákkal igyekeznek takargatni. Lehet-e az ilyen életmód Istennek tetsző; előmozditja-e az az ő országát? Ellenkezőleg, akadályokat gördítünk és bosszúságot idézünk elő. Az apostol ettől óv bennünket és boldog az, aki időnként hallgat a megjobbulásra való serkentésre. Mert sokan jár-) nak a kegyesség köpenyében, de szivük mélyén mégis a Krisztus keresztjének az ellenségei, kiknek végűk veszedelem, kiknek Istenük az ő hasuk és kiknek dicsőségük az ő gyalázatukban van, kik mindig a földiekkel dicsekednek és törődnek (Fii. Ill :18 ;19). E két szó: “földiekkel törődnek”, mindent fedez, ezek a szívnek egész viszás helyzetét megjelölik. Vizsgáljuk meg komolyan, hogy menynyire illet minket e vád? Hová irányul minden gondolatunk, hol s miként igyekszünk gyönyörködni, mivel foglalkozik a mi szivünk és lelkünk legszivesebebn? Megjelenhetik valaki minden vasárnapon az istentiszteleten s mégis lehet, hogy igazán a földiekkel törődik. Hiszed ezt? Miért vagyunk gyakran olyan gyávák arra, hogy megvalljuk hitünket az emberek előtt, hogy az igazért, jóért helyt álljunk és azok érdekében saját rokonainkkal szemben is fellépjünk? Kész vagy-e Jézusért a keresztviselésre, szidalmaztatásra és megvettetésre, vagy pedig arra, hogy a fiz parancsolat egyik pontja miatt elhagyd állásodat, mint ezt egykor József tévé, aki inkább fogságba került, semhogy akarattal vétkezett volna Isten ellen? Igen, atyámfiai, pirulás nélkül ve- hetjük-e ajkunkra e szavakat: — A mi országunk a mennyekben van, honnan a megtartó Ur Jézus Krisztust is várjuk? Az apostol ezt akarja mondani: — mert a mi otthonunk a mennyben van, már e földön igyekszünk annak javát munkálni. Milyen szép gondolat. Pálnak jó dolga lehetett volna a földön, ha arra iparkodott volna. A tekintélyhez, tisztelethez, pénzhez és vagyonhoz vezető ajtók nyitva álltak a fiatal társusi Saul előtt. A szerencse mosolygott egykor a hires Gamáliel tehetséges tanítványára. De... egy nagyobb, dicsőbb egyén lépett egy napon életutjára, az élő Isten Fia, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus. Ama naptól kezdve Saul egészen más ember lett. Ami addig nyeresége volt, azt Jézusért sárnak és kárnak tekintette. Érzülete mennyei lett. Az ő legkedvesebbje, a kin testtel és lélekkel esüggött, Jézus volt. Az ő üdvözítője, akinek szeretete őt oly mélyen meghatotta, akinek a szolgálatára állni az ő egyetlen öröme és gyönyörűsége volt. Nin- csen-e neki joga arra, hogy minket is követésre szólítson fel? A keresztyénné léteinek lényeges alkatrésze az, hogy valaki amaz ismeretre jut el, hogy az ő otthona nem a földön, hanem am ennyben van. Ez pedig óriási messze kiható átalakulást hoz egy embernek egy embernek egész életmódjába. A földi dolog érték és jelentőség tekintetében azonnal vészit a mennyei mellett. Amaz üveggyöngy, ez pedig valódi, drága gyöngy, az isteni elhivatás ékszere. Minél hosszabb ideig jár Isten gyermeke Jézus követésében, annál inkább idegen lesz neki a világ, annál kevésbé érzi magát abban ■ otthonosan s annál erősebb lesz abbeli vágya, hogy hazájába bevonuljon és Kriszusnál legyen. Elszomorító ama gondolat, — hogy nincsen itt maradandó városunk (Zsid. 13: 15) ? Aki földies érzületű, annak ez elviselhetetlen, mert a síron túl nincs semmi remélni valója, mert a vége kárhozat. A keresztyén otthona a meny- nyek országában van, ez élő reménység, a mely nem képzelésen, hanem bizonyosságon nyugszik. Mi tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben (II. Kor. V :1.). Milyen boldog tudás ez a keresztyénnél! Hogy mi még is inkább a szerint viselkedjünk, és ne hasonlítsunk a világhoz, a melynek nincs reménysége. Egy gyermek, ki otthonát, a szülői házat szereti, az idegenben sok mindenről képes lemondani, mert tudja, hogy minden hiányért bőséges kárpótlást kap, ha ismét haza tér. Azt hiszem', hogy e vigasztalásnak hatalmasabban kellene bennünk működnie; mindenesetre nem csekély szerepet játszott az magának Jézusnak életében. Mennyire is örülhetett csendben a Fiú, mikor mennyéi Atyját viszontlátta, mikor hazament az ő dicsőségébe! Nem vagyunk-e királyfiak mi is. a kik Jézus Krisztusban vagyunk? Egy királyfi, a ki az ő rangjának tudatában van, jól és kényelmesen fogja-e magát érezni csekélyebb értékű társaságában, olyan emberek között, akik a királyt gyűlölik, olyan emberek között, a kik pórias és sivár életre vannak teremtve? Soha! Idegenkedve fog tőlük elfordulni és magát távol tartani. Épen ez az, a mit nekünk határozottan kellene tennünk, ez az, amiben a jelenlegi keresztyénség olyan gyenge. Mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hivő hitetlenhez? Annak okáért menjetek ki közülök és szakadjatok el, azt mondja az Ur (II. Kor. VI. 14, 15, 17). De hisz ez nem hangzik modernül, fogja egyikötök, vagy másikotok mondani. — Úgy van, nem modern, de bibliai, ez az Atya akarata s ehez kell nekünk újra visszatérnünk; hogy ez modern vagy pedig divatját múlta, a szerint nem igazodunk. Egyáltalában nem járja, hogy az Isten fiai ugyanazon utón haladjanak, mint a világ fiai; előttünk más ut áll: az önmegtagadás és lemondás keskeny és meredek, tövises útja. A ki ezt nem akarja, annak országa nincs a mennyben, az nem is várja az ő Urát. A mi Urunk jövetelével pedig sok minden függ össze. Mikor visszajő, akkor nyilvánvalóvá lesz, miként végződik valakinek pályafutása, dicsőségben-e, vagy pedig kárhozatban. Noha a kereszténnek nyomorúságos teste porrá válik, még is Ura hasonlóvá teszi azt az ő dicsőséges testéhez. Ez több, semmint most felfoghatnék és leírhat-, nők. S a feltámadásnak e csodája pedig csak azokon megy végbe, akiknek polgárjoguk van a meny- nyei hazában. A mester még ezt a jó tanácsot adta nekünk: “Legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik az ő urukat várják. Boldogok azok a szolgák, kiket az ur, mikor hazamegy, vigyázva talál. Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szivetek is (Luk. 12: 36, 37, 34). Ha kincsünk a mennyekben van, akkor a mi szivünk és országunk is ott van. Azért legyetek készen ti is, mert a mely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia (Mát. 24: 44.). Ámen. (A. Kinzler után) Székely Sándor brownsvillei, Pa. ref. lelkész.
