Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1916 (17. évfolyam, 4-53. szám)
1916-08-26 / 35. szám
XVII ÉVFOLYAM, 35. SZÁM. NEW YORK, N. Y. 1916. AUGUSZTUS 26. VOL. XVII. No. 35. EDITOR: RÉV. LAD. HARSÁNYI, 454 E. 116th St., NEW YORK. PUBLISHED EVERY SATURDAY. I MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York. N. Y., under the act of March 3, 1879. AZ IMA BENNÜNK LAKOZIK. Az imádság természetességét bizonyítja az a tény, hogy az imádság ott lappang mindnyájunk életében. Első tekintetre ennek ellentmondani látszik sokaknak tapasztalata. Sokan vannak, akik elhagyták az imádkozást. Nélküle is egészen jól boldogulnak és ha teljesen őszinték, bevallják, hogy nem is hsznek benne. De azt is be kell vallaniok, hogy ez a hitetlenség csak véleményeik világában uralkodik, nem pedig lelkűk alaptermészetében. Ha valami megrázó baj éri őket, felszínre jut az alaptermészet: — az imádkozás ösztöne. A modern hitetlenség megtett mindent, a mit tehetett, hogy az imádságot balgaságnak tüntesse fel. A világot úgy irta le, mint egy nagy gépet, mely szabályosan működik, mint egy automata és befolyásolhatatlan, mint a nap járása. A mit még meghagyott Istenből, azt bezárta a magateremi tette világa törvényeinek börtönébe, úgy, hogy nem képes gyermekein segíteni. Lecáfolt mindent a mi az imádságot lehetségessé teszi. S az emberek, miután mind azt elhitték, a mit a hitetlen gondolkozók tanítottak nekik, még sem kerülhetik el életükben azokat az órákat, amikor imádkoznak. A természet erősebb minden mesterséges akadálynál. Életünknek felszín alatti folyamai szabad utat követelnek a felfakadásra, S sokszor a személyes veszély válsága szabaditja fel az elnyomott ösztönt. — Tíz év óta nem imádkoztam, — mondta egyszer egy vasutas, a ki egy hajszál híján megmenekült egy összeütközéstől, — de akkor imádkoztam. — Máskor valamilyen teljességgel nyomasztó felelősségérzet súlya sajtolja ki az emberekből meggyő-' ződésiiknek dacára is az imádságot. Kodoma, japán- / tábornok az orosz-japáii háború idején minden reggel vissza szokott vonulni egy órára csendes imádságra. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért teszi ezt, igy felelt: — Ha az ember mindent megtett, a mi hatalmában áll, nem marad más hátra, mint az Istenek segítsége. — Akármi veszély, felelősség, bánat, aggodalom, a mi kiráz bennünket puszta véleményeinkből és megmozgatja valónk mélységeit, rendszerint imádságra indít. Ez áll egész népekre, csak úgy, mint egyénekre. Látni, mint borul Európa ennek a rettenetes háborúnak a lángjaiba, sok embernek megrenditi Istenben való hitét és kétkedésre készteti mindaz iránt az “ örömhír ” iránt, a mit ő róla halott. De ez a reakció inkább a távoli szemlélőben mutatkozik. A forgatag közepette, a hol az emberek kimondhatatlan áldozatok terhét hordozzák s a hol emberfölötti kitartást, bátorságot és önzetlenséget kell kifejteniük, a mint minden figyelő láthatja, a hatás egészen más. Helyes leírást ad egy hires püspök pásztor-levele: — Az imádságtól rég elszokott emberek visszafordulnak Istenhez. A hadseregben, a polgári lakosságban, a közgondolkodásban és az egyéni lelkiismeret világában ott van az imádság. És most ez az imádság nem betanult szó, melyet üresen hadarnak az ajkak, a zaklatott szív mélyéből zokog fel és úgy járul Isten elé, mint valóságos életáldozat. — Akár az egyénben, akár nagy közösségekben, a nagy földrengések, melyektől megrázkódik az emberi élet alapzata s melyek felszínre hozzák az ősi elemeket, mindig felszabadítják az imádság felgyűlt áradatait. A legszkeptikusabb emberben és a legszkeptikusabb nemzedékben is mindig ott van a felszín alatt az imádság. Nemcsak tréfás elmésség volt az a mikor Beecher Henry Ward ezt mondotta: — Az imádságaimnak ugyanaz a princípiuma, mint annak, amikor a bor kihajítja az üveg dugóját. Belül erjed és forrong valami és ki kell jönnie. Még Comte is miután megalkotta vallási rendszerét, melyből teljesen száműzte az Istent, a lelket, a halhatatlanságot, meghagyta tanítványainak, hogy naponként két órát imádkozzanak, mert felismerte, hogy az imádság az emberi természetnek egyik legelemibb és legtermészetesebb funkciója. Tehát akár az imádság egyetemes elterjedését tekintjük, akár a műveltség és az értelmiség minden fokozatához való határtalan alkalmazkodását, akár pedig azt a tényt, hogy mindnyájunkban ott lappang, ugyan arra a következtetésre jutunk: — az imádkozás az emberi életnek természetes megnyilvánulása. Csak futólag, mellékesen figyeljük meg, milyen világos bizonyítéka rejlik ebben a vallás igazságainak. Elképzelhetjük-e, hogy minden kornak és minden népnek minden embere imádságával egy néma világba kiáltott bele, melyből nem jöhet válasz szavára? Van-e valami biztosabb, mint az hogy ha valamilyen emberi funkció állhatatosan megmarad, el nem hervasztva az idő múlásától, le nem törve a nehézségektől, a nemesebb és tisztább magaslatra fejlődve, akkor annak a funkciónak valamilyen realitás felel meg? Az éhség nem maradhatott volna meg, ha nem volna táplálék, a lélegzés sem, ha nem volna levegő, az ész munkája sem, ha nem volna igazság, az imádság sem, ha nem yolna Isten. Burke azt mondotta, hogy nehéz dolog egy nemzetet vád alá helyezni. Még sokkalta nehezebb dolog az egész emberiséget önámitás.sal megvádolni.--------o-------Hol egy békés ország? A háború kezdetén azt hittük, hogy az Egyesült Államok az az egyedüli ország, mely az állandó békét képviseli. Két esztendő leforgása múlva látjuk, hogy Uncle Samot “békés” pihenésében rossz álmok zavarták meg minduntalan. Hol a német, hol a japán, hol a mexicoi ördögöt festik a falra a reklámot kereső amerikai lapok; az elnök már a harngot is félre verte, a hadsereget délre küldte s toboroztat, mig az egész a katonai felkészültségről beszél... Senki sem emlegeti már a mili- tarizmus veszedelmét, sőt irigykednek is félig-meddig a németekre, kiknek “miltarizmusa ” most nagyon jól bevált. Amerika is katonai állam lesz nem sokára, mely felkészültségével nem fog a többi államok mögött állani.
