Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-27 / 9. szám

!). sz. 1915 FEBRUAR 27.

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK KARJA

a.

j - A LAPOSFALVI OROSZJÁRÁS. •«

újságíró naplójából. -------------------------Az egyetlen magyar község, a melyet a Bukovinában előnyomuló oroszok eltudtak érni, Lajos- l’alva volt. Kis patak mentén, a ravaszul kanyargó Arany osbesz- terce partján terül el ez a különös falu, amely tulajdonképpen csak egyik fele egy nagy helységnek, inert a másik fele már Bukovinához tartozik és Kirlibabának hívják. Az Aranyosbeszterce ezüstösen csillogó tiszta vize választja el őüet egymástól. Lajosfalván alig akad egy-két magyar ember, akik lakják, románok és csak románul beszélnek.

Vasárnap \an. Az emberek özönlenek a templomba, az arcukon a boldogság öröme, a szemük csillog Mennek a templomba, hálát adni az Urnák, hogy megszabadította őket a gonosztól.. .

Töpörödött házikó előtt bricská- ba fogott sovány lovacska görbéd az országút közepén, széles kari- májú szalmakalappal a fején öreg ember dagasztja lábaival a sarat. Egy bolthoz — széttörték az oroszok — uj ajtót faragnak. A korcsmában pedig söpörnek, mert sok a szemét. A falak alatt esendői öi; jönnek, ketten, feltüzött szurony nyal, a házak ablakában muskátli, rozmaring, otthon csinált csipke- függöny, azt nem bántotta senki, ez nem kellett az oroszoknak, meghagyták s a jószagu virág; k az ablakok mögül most bánatosan nézik a téli világot, a hulló pely- heket, a sáros utat. A templomajtó nyitva, kihallik az ének szomorú melódiája.

Ráncos, sárgabörii öregasszonyt szólítok meg elsőnek

— A fiam és a lányom napokkal előbb utaztak már el, én egyedül maradtam idehaza, őrizni a házat, különben mindenünket kiraboltak volna. Délelőtt valaki kiabálva szaladt végig az utcákon, hogy ■’önnek az oroszok. Becsuktam az összes ajtókat és a hátulsó szobában húztam meg magam. így ültem itt szorongva, órákon keresztül. Mozdulni se mertem, mert attól féltem folyton, hogy meglátnak. Egyszerre rettentő dörömbö lésre riadtam, de nem mozdultam, sejtettem, hogy az oroszok s gondoltam magamban, ha nem nyitok ajtót, majd csak elmennek. A következő pillanatban irtózatos recsegést, ropogást hallottam, aztán különös, idegen hangokat s első ijedtségemből még föl sem eszméltem, mikor két szuronyos Katona rontott be hozzám. A szuronyokat felém tartották s az egyik rám orditott valamit oroszul. Nem értettem.

Mire elkezdtek kutatni a lakásban. A szekrényt, ágyat, asztalt, székeket, általában az összes bútorokat széthányták és összetörték, ekkor újra nekem estek, faggatni kezdtek, hogy hova menekült a családom. Azt mondtam, Besztercére, érre az egyik orosz katona elnevette magát.

— Nem baj, holnap úgyis utolérjük ott.

Egy kereskedő, akinek üzletéből minden elmozdithatót magukkal vittek, mesélte el a következő érdekes dolgot:

— Délután hat kozák vágtatott be az udvaromra, kettő pedig az üzletem ajtaja előtt várt lovon. A lovakat az udvar kerítéséhez kötötték, ők maguk pedig berontot tak az üzletbe. Az első kérdésük ez volt:

— Van-e pálinkád?

Mondtam, hogy van a pincében,

menjenek oda. Úgy látszik, féltek, hogy csapdába akartam őket küldeni s nekem elől kellett menni a lámpával, ők úgy jöttek utáram töltött revolverrel. A pálinkát nekem kellett megkóstolni, ők csak aztán ittak belőle. Nem maradtak sokáig ott, hanem parasztokat hoztak és azokkal vitették el az egész hordót. Persze, nem fizettek élte, amit, azt hiszem, mondanom sem kell. Estefelé egy tiszt keresett fel. Csokoládét, kenyeret, zabot kért. Adtam, s mikor keveselte, adtam még, csakhogy békében hagyjanak s ne bántsanak. Akkor térképet. vett elő, leteritette a pultra, azt követelte, hogy mutassam meg neki a legjobb utat Beszterce felé. Természetesen a legnagyobb lehetetlenségekkel traktáltam. Kérdezte. hogy hány kilométer az ut Besztercéig. Megmondtam az igazat, erre azonban ő dühösen rivalt rám:

— Ne hazudj, hiszen Lajosfalvá- tól Besztercéig csak tizenhat kilométer az ut, alig egy ugrás és a mi csapatunk holnap Besztercén lesz,

jövő héten Budapesten, tiz nap múlva pedig Becsben.

Másnap eszeveszetten menekültek el a muszkák Lajosíalva kör, nyékéről. Se a feleségemnek, se a gyermekeimnek nem történt semmi bajuk. A családomat megkímélték, a bútoraimat azonban széjjeltörték és föltüzelték.

Sovány asszonyka sírva jött elénk. Mindenéből kirabolták, kifosztották az oroszok. Könyek között adta elő szomorú hitóriáját:

— A férjem még a háború kitörésekor bevonult katonának, én azóta támasz nélkül, rokonok és segítség nélkül éltem itt Lajosfal- ^-án. Ebben a nekem vadidegen helységben. Szerettem volna elmenekülni, de mindenki azzal biztatott, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj, a magyarokat és a románokat nem bántják az oroszok. Csak az osztrákokra haragszanak. Nem is menekültem el, itt maradtam igaz hogy az oroszok nem bán tottak, nem vertek, de mindenemből kifosztottak. Először csak a férjem ingeit kérték, aztán az alsóruhákra, majd az én ingeim; e került a sor, szépen elosztották egymás közt, aztán elmentek. Később négyen visszatértek és enni kértek, inkább követeltek. Rán- tottát, sült csirkét, sajtot, szalonnát, kolbászt adtam nekik. Jóízűen ették, látszott rajtuk, hogy na pokig éheztek. Inni kértek hozzá, mikor azt feleltem, hogy ital nircs idehaza, egyikiik felugrott, elszaladt és öt perc múlva teli sörös üvegekkel megrakodtan tért visz- sza. így folytatták a lakin ározást, még énekeltek is orosz nótákat. Amit nem tudtak megenni, azt elvitték magukkal. Másnap más~k jöttek hozzám és szintén enni kértek. Adtam neki'-, mert még volt egy kevés odahaza, de mielőtt elmentek vol a. az ágyamat dara bokra törték, aztán bedobták a kályhába. Nekem kellett segítem nekik, hogy a szobában nagyobb legyen a meleg.

Különös ritka kéréssel állítottak be az oroszok egy román paraszt gazdához. Gyógyszert követeltek tőle, mikor az panaszkodott és szabadkozni próbált, hogy “nem patikus’’, egyszerűen fel akarták akasztani. így mondta el nekem a furcsa esetet:

— Az egyik orosz katona megbetegedett és szörnyen jajveszé- kelt egész nap. A társai nem tudtak vele mit csinálni, itatták, etét- ték mindenfélé jóval, de nem használt. Egyszerre valamelyiküknek nem tudom hogyan, az ötlött az eszébe, hogy én azt ajánlottam, vigyék hozzám a beteget, majd én kigyógyitom. Orvos nem volt velük, hát tényleg elhozták hozzám. Csak néztem egy nagyot és nem tudtam elképzelni, mit kezdjek vele. Aztán bevallottam, hogy en bizony nem vagyok doktor, hát én nem gyógyítom ki az ő barátjukat. Erre az oroszok azzal válaszoltak, hogy ha egy óra alatt nem gyógyítom ki a beteg katonát, akkor felakasztanak az udvaromon valamelyik fára. Oly határozott hangon mondták, hogy hidegvérem dacára is önkéntelenül megrémültem, ahogy én az oroszokat ismerem, joggal elvárhattam,

I ogy csakugyan végre fogják hajtani fenyegetésüket. Darabig gondolkoztam. ir.it kellene csinálni, végül rumot adtam neki inni köménymagos levest főzettem a számára és szerencsémre az orosz tényleg magához tért kissé, lilo d- Latom, nagy szerencséin volt, mert másképp most ott lógnék valamelyik gyümölcsfámon.

Tovább megyek. Csendőr jön velem szemben. Ismeretlen vagyon: előtte, hát igazolásra szélit fel. Megteszem, mire közlékennyé vá- 1 ik és szívesen beszél:

— Érdekes, hogy Lajosfalván nem gyújtogattak az oroszok, csak raboltak és amit lehetett, be- piszkoltak. Kiverték őket a mieink. Nehéz, ádáz harc volt. Az oroszok tízszer koncentrálták erejüket, tízszer intéztek ellenünk szuronyrohamot, az utolsó rohamnál honvédhuszáraink is erősen segítették a gyalogságot. A tüzérek va lósággal megsemmisítették az orosz csapatokat. Ma már rendben van minden Lajosfalván, a telefon is működik, a lakásokban m >g- közdődött a nagy takarítás. Nehéz lesz kiseperni az oroszok itthagyott szemetjét.

Ilyen a határszélen magyar La- josfalva az oroszok vendégjárása után.

Juhász Árpád.