Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-30 / 5. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

5. sz. 1915 JANUÁR 30.

Sl

BflBBBBflBBaBBBflBflaBBflBBBflflflBaflBflflBBBBBBBflflflflBlBBBBBflBBBHflBflBBBBBBflBBBflBBEBBflBaflBBBIL

HÁBORÚS SZILÁNKOK, j

BBBBBBBBBBBBBBBBBBHBBBBBBBBnBBBBBitBBBHBflSBBKBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBaBaaflHESIHbii

NAPLÓJEGYZETEK

A CSATATÜZBŐL.

Egy magyar katonaorvos irattáskájából.

(Komitácsi kémek.) Kegyetlenül szigorú, de igazságos ember volt a kapitány, az egyik századunk parancsnoka. Eleinte nagyon szőrmentén bánt az elfogott kémekkel meg komitácsikkal, bár azok mindenképpen rászolgáltak volna a leggyökeresebb elbánásra. Igaz, hogy vak és hamisan érzett hazaszeretetből cselekszenek, — avagy tán a naponként nekik pontosan kijáró három dinárért? — de mindenképpen méltatlanok arra, hogy a reguláris katonával vegyék őket egy kalap alá, egyenlő bánásmódra. A legveszedelmesebb fajta ellenfél; mert sebesültet nem hagy maga után s ha már hullát talál: azt legalább megcsonkítja. Tömérdek esetünk volt ilyen. Viszont azonban el kell ismernünk, hogy a szerb tisztek, sőt a legénység is undorodnak tőlük, de nem nélkülözhetik a segedelmüket, mert ők az ismerői a járásnak, kalauzai az éjszakai osoukodásnak.

Bielocevacnál voltunk, a Drina innenső partján, tehát még jóval az igazi nagy csaták előtt, amikor napról-napra fogdostak el a katonáink ilyen veszedelmes komitácsi népséget, akik a mi néhány elesett honvédünk felöltőit ruhájában odamerészkedtek a rajvonalnnk közvetlen közelébe, hogy kikutassák az állásainkat. Eleinte emberségesen, hadifoglyokként bántak el velük, utóbb bizony már csak úgy stratégiailag. És mégsem apad tak le. Szívós nép ez a szerb és mintha a legutolsó emberig átérezve, hogy — van miért küzdenie, meghalnia... A hazáért!... De mikor már nagyon megsokasodott a komitácsi fogdosás: unni kezdték a mieink is a dolgot és kurtán bántak el velük.

Nagyon fáradtak voltunk egy este, hogy holmi sátorvászonnal fedett, ned\^s veremben pihenőre tértünk, öten, tisztek. Percek alatt mély álomba merültünk.

De fölserkenünk valami zajra: két honvédbaka egy furcsa öltözé- kii alakot taszigál elénk:

— Százados urnák aláson jelentjük, komitácsit fogtunk!

— Hát csukjátok le — fordult a másik oldalára a kapitány.

— De mégis, százados ur, kérlek — szól közbe R. főhadnagy, a zászlóaljsegédtiszt, — várjuk meg a reggelt! Ki vagy — riad a reszkető legényre.

— Ja szóin bosnanski voják! — (Bosnyák katona vagyok!) — feleli.

De sehogy sem festett annak. Sárgazsinóros magyar bakanadrág, csukaszürke blúz, meg vágott tetejű szerb kucsmakalap rajta, í rés derékszíj a csípején.

— Hát a fegyvered?

— Nyeina nis !... Elvették.

A két honvéd erősiti is, hogy elvették tőle a puskáját meg a szuronyát.

— No, kötözzétek meg és vigyáz zatok rá reggelig.

Azzal elaludtunk újra.

Reggel megint vallatni kezdik a legényt, hogy kiféle volna.

Elmondja, hogy őt “csues”-nek hajtsárnak) fogadták meg a mi csapataink, hogy ő bosnyák, hogy ö utálja a szerbet és hogy ötét ne bántsák, mert amodaátról csak azért igyekezett megszabadulni, hogy a mi hasznunkra legyen.

— Hová való vagy? — kérdez- teti tőle a tolmácscsal a kapitány.

— Trebinjébe.

— Hogy hívnak?

Megmondta a nevét, de már elfelejtettem.

— Trebinjébe? — mondja a kapitány — hiszen akkor rendben van már a dolog. Odafönn a hegyiütegnél van egy pár trebinjeí bajtsár, hívjatok le egyet, hogy ismerik-e ?

A legénynek biz akkorra már jól megdagadt a két kezefeje a szoros kötelék alatt, de reménykedve várta a mentő tanút.

Az jön is.

Ahogy a két ember meglátja egymást, szinte megdermednek, aztán mint az anya a gyerekére— ugv borul rá a jött ember a test- véröcscsére. — Itt találtak egymásra. És igy.

Persze tisztázódott a helyzet. És a félreismert legényt menten feloldozták, hogy boldogan siethessen a jószág etetésére, takarítására.

De volt ám olyan esetünk is, hogy a pótkeretekkel meghizlalt

századba csakugyan került egy elszánt komitácsi. A legénység személy szerint nem ismerte egymást, volt köztük magyar, sváb, szerb, h orvát, elvétve román is.

Ahogy a százados komandiroz:

— Vigyázz ! — valamennyi kapta kba csapódik. Persze a kommandót valamennyi náció elértette. Csak egy legény maradt továbbra is kényelmes, pihenő állásban.

Észreveszi ezt a sasszemü K.B. J. százados:

— Visszakozz!... — rendeli.

A gyanús legény csak tekintget jobbra-balra, hogy ellesse, mit is kéne csinálni.

— Vigyázz! — hangzik újra a vezényszó. A mi emberünk még mindig csak bámészkodik és tekintget ide-oda.

— Hát te ki vagy? — rivall rá a százados.

Az csak makog a boldogtalan, de már egy intésre viszik hátra.

Persze, hogy komitácsi volt. Rásült a lopott mundur alatt talált jegyzetekből meg pénzekből. ..

Ennek se fáj már a feje. ..

A Perlog nevű hegyről támadtak a mieink a Cukorhegy felé. El is foglaltuk. Segélyhelyül egy háromszobás házat jelöltek ki a számunkra. Egy öreg szerb paraszt, a felesége, meg egy tizennégy-ti- z. nöt eseztendős leány volt a házban. A középső, legnagyobb szobát a sebesültek számára rendeztük be, az utcafelőliből rendelő és mü- tőszobát alakítottam, egy zsúp szalmát is vettettem egy sarokba, a legbelső udvari szobába meg inl ternáltam a három ott talált lakót : az öreget, az asszonyt, meg a lánygyereket. Volt vagy nyolc sebesültem, azokat elláttam kötésekkel, de nem tudtam nekik enni adni, mert a vonatunk kissé elmaradt p meredek és rettenetesen sáros utón. Valami kis szerb-tudás már ragadt volt rám. hát odaszóltam az anyókának:

— Daj ti mi nyájá! (Adjál tojást.)

— Nyeina nis. gospodine! (Nincsen uram.)

— Daj ti mi szira! (Adjál túrót.)

— Nincsen uram!... Megettek mindent ezek az átkozott szerb katonák ! Csak pusztítsátok ki őket!

És átkozódott Peturra, Pasics- ra.

Két legény meg ezalatt fölbujt a padlásra és talált ott tyúkot, kakast, tojást, túrót, kenyeret bőven.

— Hát ezt miért tagadtátok le?

— Nem tudjuk, honnan került. Mi már hetek óta nem eszünk.

— Hát ez a holmi nem volt tietek?

— Dehogy, dehogy!... Valami rossz emberek csempészhették oda, hogy a vesztünket okozzák.

— Már pedig én meg akarom fizetni az árát, mert mi nem vehetünk el ingyen semmit.

—Nem a mienk volt, nem is iO- gadunk el semmit!

Ebbe bele kellett nyugodni. Hanem azért a talált holmit ugyancsak elfogyasztottuk. Aztán lepihentünk.

Éjféltájban egyszerre csak tompa lövés döreje hallatszik. Nem modern fegyveré, mert annak éles a esattanása.

— Ez komitácsi-lövés volt, — vélem. És gyanút fogtam, hogy olyan nagyon közelről hallatszott. Éppen a mi udvarunk felől.

Hamarosan összekapkodom magam és benyitok a sebesültek szobájába, amikor egyszer csak:

— Vuuij! — odacsap egy szerb gránát a belső udvari szoba tetejére és robban. A fal errefelé is bedőlt, de nagyobb kárt nem tett a sebesültjeimben.

Csak mire elült a gránát lélegzetfojtó gázának gyilkos lehelete, néztünk be a legbelső udvari szobába. Darabokra szaggatottan hevert ott a ház népe: az öreg, asz asszony, meg a kis lány.

Az öregnek már arra sem jutott ideje, hogy visszadugja a kemence kéményébe a hosszucsövü puskáját, amiből a jeladó lövést leadta

.. .Hanem ez egyszer nagyon jól trafáltak a szerb tüzérek. . . Hur- colkodtam is menten a segélyhelyemmel biztonságosabb vidékre.

De vannak ám nekünk is pasz- szionátus kémeink, akik halálmegvető bátorsággal és elszántsággal vállalkoznak arra, hogy kifiirkész- szék az ellenfél hadállásait és ne- táni gyöngéit.

Egy foktői születésű honvédtizedest nagyon bántotta például az, hogy amikor a vonatunk a mená- zsit hozta, rendesen odaágyuztak a

\