Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-25 / 52. szám
1915. DECEMBER 25. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3 sírva és éhezve anyjuk ágya mellett állanak... E gondolatra tompa, fájdalmas hang tört elő a kebléből, úgy, — lrogy a felügyelő kérdő tekintettel fordult vissza, de ekkor már az igazgató lakásának ajtaja előtt állottak. Egy barátságos, fűtött és világított szobába léptek be s az igazgató intésére a felügyelő távozott, n mint a fogoly, ki eddig lesütött szemmel állott ott, felemelte a fejét, egy magas, finom ruhákba öltözött urat látott az igazgató ur mellett állani. Az arca olyan ismerősnek tűnt fel és egyszerre az eszébe jutott, hogy ő az, a ki az ő hosszú ékes beszédével keresztül vitte azt, hogy rá olyan kemény büntetést mértek. Ő volt a meg- rontója, az ellensége. Önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét, s az erőteljes alak megremegett, mint egy fa, amelynek— gyökerébe fejszét vetettek. — Winkler! — szólt most az igazgató, — lépjen közelebb, az ügyész ur közölni óhajt magával valamit. — Az igy megszólított m>ru merte még fájdalomtól es Haragtól égő szemeit felemelni, de érezte, hogy az államügyész figyelmesen nézi őt. S most éles hangján igy szólt hozzá: — Ugy-e bár, ismer engem, s tudja, Winkler, hogy én voltam az, a ki az aránylag oly súlyos büntetést ajánlottam, a melyre elítéltetett, dacára az enyhítő körülményeknek, tekintettel arra, hogy eljött az ideje, hogy az ilyen vad kihágásokat végre keményen büntessék. Most volt ideje azon gondolkozni, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki nem tudja indulatát fékezni. Legjobban családjának ártott. A felesége által Írott leveleket mi olvassuk s innen tudom, hogy családja milyen nagy nyomorba jutott. Miután azonban fogságának idejében példásan viselkedett és tekintve különösen családjának a szorongatott helyzetét, és — jegyezze meg magának — bízva abban, hogy ezentúl uralkodni fog szenvedélyén, egy folyamodványt adtam be ő felségéhez az iránt, hogy engedné el legkegyelmesebben fogságának hátralevő részét. Ő felsége az engedélyt megadta s maga most e perctől fogva — szabad. Winkler már régen feszült figyelemmel hallgatta az ügyészt és merően nézett annak arcába, hallott minden szót, de azoknak értei csak később fogta fel; az a szó, a mely neki a. szabadságot hirdette, teljes erővel ragadta meg a lelkét. Oda tekintett a karácsonyi gyertyákra, s arra az iv papírra, melyet az ügyész az igazgatónak adott át, mely megrázta .az egész testét. Aztán még egy mozdula tot tett az ügyész felé, kezeit kinyújtotta, háláját akarta kifejezni, de az ügyész csak intett. — Ne köszönjön semmit, csak emlékezzék meg ez óráról, ha valaha régi bűnébe akarna visszaesni. A megkegyelmezett szótlanul meghajtotta magát. Az igazgató csengetett a felügyelőnek s rövid megbízást adott neki. A tulboldog Winkler követte a felügyelőt az öltözőbe, .a hol levették róla a rabruhát és egy fél óra múlva bezárult mögötte a börtön ajtaja s mehetett — haza! Kezében tartotta pénzét, melyet az igazgató megbízásából adtok át neki, elég volt az útiköltségére s élelemre, mig munkát kaphat valahol. S fog kapni, mert mindent vá- lal s dolgozik napestig és jó lesz minden. Mondhatatlan boldogságot érzett, a mint a szabadság üde levegője megcsapta és azt teli tüdővel szíttá be. Még egyszer vissza tekintett, hogy aztán gyorsan az öröm első mámorában még terv nélkül siessen el onnan a legelső világos utcába. A fényesen világított kirakatok és az utcák zaja, a sok nép, csodásán hatottak a magányhoz és a néma csendhez szokott vándorra. Hideg szél süvölt s a ragyogó havat arcába fújja. Az utca szegletén egy játékos üzlet kirakata előtt két kis gyermek áll, egy nagyobb leányka és egy kis fiú. A leánykának vékony, kopott kendő fedi fejét és vállait, keskeny arcocskáján szomorú kifejezés ül, mig kis öcscse sugárzó arccal nézi az ablakban kirakott kincseket. Winkler egyszerre rájuk tekint s mintha csak álomból ébredne fel — a saját gyermekeire gondol. El el innen, haza! — Hol az indóház, — kérdezi egy embertől. A választ megkapja s most már nem néz sem jobbra sem balra, csak előre, a cél felé. Hátha néhány percről van szó. — Hallja a mozdony sípolását, látja a vörös és zöld lámpának váltakozó fényét, el kezd szaladni és lé- lekszaakdva ér az indóház csarnokába. Az első ablaknál egy harmadik osztályú jegyet kér és egy pénzdarabot nyújt oda. — Gyorsvonat! —■ szól a tiszt: személyvonat csak fél óra múlva megy.-— Adjon helyet kérem! — s a tolongó utasok félre tolják. Letörli homlokáról a verejtéket s feltekint a nagy vasúti órára, a melyen épen hat óra van. Nyugodtnak csak akkor érzi magát, mikor jegye a kezében van s áthalad a megtelt váróterem folyosóján. Az ajtó zárva lévén, a verejtékes homlokát az ajtóablak üvegtáblájához nyomja. Az idő lassan, de mégis eltelik, mig végre dübörögve, fütyülve beáll a vonat, a perron-ajtó felnyílik ,s helyet ád a jobbra-balra áradó embertömegnek. Talán Winkler az első, a ki felszáll s helyet foglal egy ablaknál, az ajtó becsapódik és a vonat elindul, bele a csillagos, téli éjszakába. Utasunk mohón keres az éj sötétjében uj képeket, de csak árnyképek gyanánt merülnek fel az erdők, hófedte mezők s a gyengén világított falvacskc.1. Egyszerre lelki szemeivel megragad egy képet. Mariskáját látja s kedves gyermekeit. Milyen öröm, milyen karácsony lesz még ma. Csak egy gondolat zavarja örömét, vájjon hogy fogja őt találni, nem megy-e egy nagy fájdalom elé? A bizonytalanság kínzó lesz. — Mintha a vonat lassabban menne, — meg is áll. Tovább, tovább!— Most domboldalak és sziklafalak között; most egy kicsiny őrház mellett repül el a vonat. Kicsike ablakából széles fénysugár árad ki, fácska áll a szoba közepén — igen, igen, jól látta, — ragyogó és tündöklő fényben. — Óh ! Ő is fog egyet venni még ma, csak előbb lássa meg a feleségét és gyermekeit. Megint megáll a vonat egy nagyobb faluban s az ajtó felnyílik. Fagyasztó levegő árad be, de ezzel együtt ének zengése s harangok csengése is hallatszik. Tisztán hangzik az utasok fülébe, — mind figyelnek, egy öreg anyóka imára is kulcsolja kezeit. A többiek kivánesian szorongatják kezeiket és az ajtóhoz tolonganak, hogy lássanak valamit a karácsonyi fényből. De hirtelen becsapódik az ajtó. — Mehet! — kiáltja a kalauz s a vonat sípolva, dübörögve nekiindul, de nem némithatja el a karácsonyi harangok csengő hangját. Winkler ki is nyitja az ablakot, hogy annál jobban hallja. Most egy domb oldal mellett haladnak el, melynek tetején egy kis temp- lomocsk-a van. Boltíves ablakai mennyei fényben ragyognak s a harangok teljes, lágy hangon szólanák. Az utasok az ablaknál szoronganak, hogy mindenkinek legyen része e látványban. Már régen elhagyták a kis, kivilágított templomocskát, az ablakok megint fel vannak huzva és mindenki elfoglalta megint a régi helyét a kis szakaszban, s még mindig ünnepélyes csend uralkodott. Némelyekben az emlékezet, másokban a vágyódás élt. Winkler is gondolkozva tekint- getett maga elé. Nem soká tart a próba már; a következő állomás rendeltetési helye; már látja is a távolban a várost, de a mint közeledik hozzá, vihar dúlt lelkében, oly élénken váltakoznak aggódás, legyőzhetetlen vágy az övéi után. Már a külvárosban tart a vonat, minden ház ki van viálgitva — s öröm sugárzik minden ablakban. A vonat megállt. Utasunk is gyorsan leugrik nem törődve a zúgolódó emberekkel, kissé tolakodva szeli a tömeget. Futna, de nem akar feltűnést kelteni. Lázas sietséggel megy végig az utcákon, most egy nagy piacon, melyen karácsonyfák állanak; de nem — inkább majd visszajön, előbb meg kell tudnia, hogy milyenek a körülmények otthon, előbb kell, — hogy lássa kedveseit. A Tél-utca a régi városrészben van, egy negyed óra múlva otthon lehet. Elérte a célt. A kapu alján s egy gyengén világított folyosón keresztül egy kis zug-udvarra ér. Tekintetét a pinceablakokra veti; néhányból piszkos függönyökön keresztül homályos fény tör elő. Egyszerre egy nő lép az udvarra, kosárral a karján s kézi lámpával a kezében; gyors elhatározással Winkler hozzá fordul felvilágosításért : “Lakik itt egy Winklerné nevű asszony két gyermekkel?” Hangja bizonytalan, a kétség gyötri. A megszólított nő csodálkozva méri végig tekintetével az előtte állót s lámpását fölemeli, hogy annak arcába világítson. “Én a férje vagyok” sietett hozzátenni Winkler s fürkészöleg tekintett a nő erélyes arcára. — “Winklerné férje?” dörmögött az öreg; “jobbat választhatott volna magának. Ideje, hogy törődjék .családjával”! E szavakkal az udvar leghátul- só része felé néhány lépést tett, s egy folyosónál megállóit. “Jobbra a második ajtó — vigyázzon, itt lépcső van.” A nő eltávozott. Winklerné a kijelölt ajtónál liall- gatózva megállóit. Az első szomszéd ajtón keresztül durva férfi hangon Isten káromlás hallatszik, közben egy nő rikácsoló hangja és kis gyermekek rémült sikoltása. A második ajtónál remegve álló Winkler szive úgy dobog, hogy hallani véli azt. Fülét most hallgatózva az ajtóhoz szorítja és jól érthető kedves gyermekhangon mondott e szavakat hallja: “És ime az Ur angyala hozzájok eljőve és az Urnák dicsősége köríil- vevé őket és nagy félelemmel meg félemiének. És mondá az angyol nekik: “ne féljetek, mert ime hirdetek nektek nagy örömet, mely
