Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-25 / 52. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 1915. DECEMBER 25. □ □ KARÁCSONYI FÉNY □ □ A főváros központján, régi házak között, magas kőfallal körül- épitve, emelkedik ablaktalan falaival az óriási államfogház. Utcákon, piacokon, házakban, mindenütt világosság és élet; itt néma sötétség. Csak a rideg folyosókról tör elő itt-ott egy fénysugár. Az egyik cella nyitott ablakánál egy erős, magas ember áll, egy fogoly. Az igazgató engedelméből élhet e különös kedvtelésnek, holott dermesztő decemberi levegő árad be az ablakon. Szivében él a fájdalom, melle el-elszorul, izmos kezeivel a vasrácsot szorongatja, mig szemei a kerítésen túl levő házfedeleken és kéményeken révedeznek. Szüntelen zugás, kocsi robogás és lódobogás hangzik fel hozzá. Milyen élet és nyüzsgés van mindenütt. Nem csoda! Hisz karácsony este van. Karácsony este!... A fogoly vaskos kezeivel erősebben szoritja az ablakrácsot, mintha össze akarná törni, bár nem szándéka a szökés. Nem akar visszaélni az igazgató jóságával, de azért szeretné szétrepeszteni a falakat is, csupán, hogy szabad levegőt szívhasson. Időnként feljaj- dul, mintha hegyes tőrrel szarkáinak. Minden karácsony estén erőt vesz rajta ez a vad fájdalom és ilyenkor vádolja és gyűlöli önmagát. Hisz karácsony estén került e szomorú helyre. Minden élénken áll lelki szemei előtt. Volt elég ideje a borzasztó esetet elméjében megforgatni. Az emlékektől nem tud szabadulni. — Három éve annak... Csak néhány évvel azelőtt vette feleségül viruló Mariskáját, ki gyönyörű leánykával ajándékozta meg. ő maga ügyes, megbízható, köztiszteletben álló iparos volt, s már egy kis pénzt is tett félre s bizalommal nézett a jövő elé. Karácsony estéje volt akkor is. Az előtt evés-ivással ünnepelte e szent napot, de Mariskája kedvéért most mindig vett egy kis fenyő gályát s karácsony esti fény töltötte be az ő szobáját is. Eleinte nevetségesnek tartotta a karácsonyfát, de aztán, mivel Mariska szemeiben oly csodaszépen tükröződött a fényár s a kis leánya ujjongva tapsolt apró kezeivel, nem tehetett másként, ő is ötömmel várta ez estét. Ama végzetes karácsony napon is elment hát fáeskát s színes gyertyákat venni. Dermesztő hideg volt s útja ismerős korcsmánál vezette el. “Egy korty pálinka felmelegitene” — gondolá magában. Befordult hát egy kis időre. Ott vig cimborákra találva, vig beszélgetés közt gyorsan múlt az idő. Tovább ott maradt, mint szándéka volt. Egyszerre csak az egyik cimbora szeme megakadt a kis karácsonyfán, mely a szögletbe támasztva állott, és elkezdett gúnyolódni. Winkler eleinte türelmesen hallgatta, bár egykori vetélytársának ajkairól különösen rosszul esett, de mikor ez izetlen tréfával feleségét kezdte bántalmazni, akkor önuralmát elvesztette. Még hallott valami aljas, sértő szót, még látta ellenfelének gúnytól és dühtől eltorzult arcát, a kö- rülállók mosolyát, de a következő pillanatban már fölindulástól reszketve kapott fel valami súlyos tárgyat és sújtotta agyon ellenfelét. Csak akkor tért magához, mikor egy acélos kéz megragadta karját s parancsoló hangon nevét kérdezték. Gépiesen válaszolt és aztán megindult, engedve a parancsszónak. De mielőtt kiment volna, egy tekintetet vetett a szög letbe, az odatámasztott karácsony fára. Gondolatai egyszerre megállották ott — a várakozó anya s a kedves gyermekeknél. Karácsony!... Felsóhajtott s lépéseit meglassította. “Meghalt?” kérdé a rendőrt a visszamaradok csoportjaira mutatva. “Előre!” mondá durván, ügyet sem vetve a kérdésre. A rendőrségen felvették az esetet s a letartóztatottat a börtönbe vitték. Borzasztó karácsony! Az ünnepi hangok megcsendültek, minden kondulás szivén találta a foglyot. Minden ablakon gyertyák fénye volt látható, mindenki örült, csak az ő lelke volt sötét. És otthon felesége kétségbeesetten tördelte a kezeit s gyermeke hiába várta apját s a kis karácsonyfát. E gyötrő gondolatok akkor a halálba tudták volna vinni. Cs'ak a tárgyaláson tudta meg, hogy ellenfelét egy korsóval ütötte agyon. A bíróság az ottani ügyész ajánlatára szokottnál sokkal keményebb büntetést szabott rá. Első sorban, mert egy negyed év leforgása alatt ez a harmadik ilynemű eset volt, másfelől a vádlott már régebben testi sérelmekért pénzbírságra Ítéltetett. A különben fedhetetlen előéletű ember tanulja meg fékezni indulatát. — Öt évi fogházra Ítélték. Három év eltelt már, három hosszú keserves év. Nyomasztó egyformaságban teltek a napok. Tompa közöny fogta el és csak ha a feleségétől kapott levelet, kínozták jobban az emlékek s a szabadság utáni vágyódás. Azért elviselhető volt minden, mig tudta, hogy felesége munkaképes, megkeresi a lakbért s a szükséges ruházatot és élelmiszereket. De amióta — férje elfoga- tása után — kis fiacskája született, egészsége megrendült. Az uraságok csak egészséges mosónőket óhajtanak. így hát munkája, alig akadt. Gond és Ínség költözött be hozzájuk. Mariskának októberi levele igen szomorúan hangzott. Már százszor is elolvasta, könyvnélkül is tudja: Kedves Vilmos! Amikor előveszem a tollat, hogy írjak neked, inkább szeretnék veled s a gyermekekkel együtt a börtönben lenni. Nem vagyok már nehéz munkára alkalmas, könnyüt pedig nem kapok. Este 10 ómkor félholtan jövök haza s ha néha háromkor már fel kell kelnem, hogy munkába menjek, szinte összeroskadok a tekenő előtt. Tegnap egy kedves orvos urnái mostam, aki részvéttel kérdezősködött egészségi állapotom felől s azt ajánlotta, hogy néhány hétig ne dolgozzak. Fel akart vétetni a kórházba. De akkor mi lesz a gyerekekkel? Néha úgy szeretném, ha a jó Isten véget vetne mindennek s engem, Erzsikét s a kis Vilmost egyszerre magához venne. De kedves Vilmosom! Te két év múlva haza jösz s akkor megint szeretnék élni. írjál nekünk levelet karácsonyra, másképpen nincs semmi örömünk. A gyermekeket mindig azzal biztatom, hogyha hazajössz, megint fogsz nekik fát díszíteni — s úgy örülnek neki. Félek a téltől, néha nem szünök meg sírni. Csak a gyermekek ne lennének! De nélkülök én sem szeretnék élni. Holtig hii: Mariskád. Mi most a Tél utcában lakunk 28 iszám alatt a pincében, ne feledd, hogy karácsony estéjén várjuk leveledet. E levél óta nem kapott hirt. — Tán beteg volt! Mi más oka lehetett a hallgatásra?! Tegnap irt nekik, mert hisz karácsonyra várták levelét, de az irás oly nehezen ment, vigasztalni próbált, de hogy vigasztaljon ő, ki minden szenvedésnek oka volt. S amint irásköz- ben gondolkodott, nehéz könnyek peregtek végig rabzekéje ujján. Még ott állt a fogoly az ablaknál, görcsös kezével szoritja most is a rácsot. Önkéntelenül föltekint a csillagos égre s tekintete félig kétségbeesett félig dacos. Régi em lékek ébrednek lelkében egy Istenről, — a ki úgy mondják, az örök szeretet és az emberek sorsát igazgatja. Vájjon miért engedi hát mind ezt meg? A büntetésnek csak rá kellett volna nehezedni — reá, a ki bűnt elkövette, egy villámcsapás lesújthatta volna; Mariska talált volna egy másik férjet, a ki gondoskodik róla s gyermekükről. De igy ők, az ártatlanok nyomorognak, s talán el is pusztulnak, mert ő nem segíthet rajtuk és más nem akar segíteni. S mig az emberek ma karácsonyt ünnepelnek annak tiszteletére, a ki maga ia szeretet, az alatt nálunk otthon Ínség és nyomor ütötte fel tanyáját! Nevetni akart, de mosolya elhalt vonagló ajakán. E percben cellájának ajtaján a zár nyikorgóit. Az ajtó felnyílt s egy felügyelő lépett be. — “Winkler, jöjjön az igazgató úrhoz, — mondotta. Nem lepte meg e hívás. Az elmúlt évben meglepetést készített a? igazgató ur gyermekei számára, egy kis kunyhót kőből, melybe József, Mária és a gyermek Jézus képét állította be és igy kivilágítva a. karácsonyfa alá tették; ezt ez évben is megtette s most a kivilágításnál bizonyára szükségük van ő rá. A szokottnál nehezebb érzéssel követte a felügyelőt, — mert arra a setétségre gondolt, a melyben szegény gyermekei talán
