Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-25 / 52. szám
VOLUME XVI. No. 52, NEW YORK, N. Y., 1915 DECEMBER 25. XVI. ÉVFOLYAM, 52. SZÁM. EDITOR: REV. LAD. HARSÁNYI, 454 E. 116th St., NEW YORK. PUBLISHED EVERY SATURDAY. — MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York. N. Y„ under the act of March 3, 1879 'Irta: KOVÁCS ENDRE. Karácsony ünnepe volt. A harangok hivó szavára seregestül tódult a jámbor nép az Ur házába. Ott volt a falu apraja-nagyja. A romlatlan szivü-lelkü nép együtt ünnepelt. Az öreg tiszteletes gyönyörködve nézte hívei sokaságát s fürkésző tekintetével, mint a jó pásztor, kereste a tévelygőket, hogy kik hiányoznak a kezére bízott nyájból. Kezdődött az istenitisztelet. Az orgona búgó hangja betölti a tágas templomot. Majd felzeng az ének: “Dicsőség magasságban az Istennek, Békesség legyen földön embereknek És jóakarat mindenféle népnek És nemzetségnek!” Óh mi szivet megkapó a hivő lelkek egybeolvadt harmóniája. Valami felséges, eget ostromló az az ének, mely a hívek szivéből fakadva, mint egy szív, lélek, egy ajak, Istent dicsérve száll fel a magasba, a Mindenség Urához. Majd elhallgat az ének. Az öreg tiszteletes alakja feltűnik a szószékben és beszélni kezd, mint apa a gyermekeihez. Beszél a világot megváltó szeretetről, mely — dacára a rettenetes háborúnak — azért ma is ébren van, munkálkodik, hajlékot emel a nyomornak, szenvedésnek, apát az árvának, védőt állít az özvegynek, — beszél az igazság, a hit meggyőző erejével. Szántó Balázs gazda is figyelemmel hallgatta a prédikációt és mintha valami jó gondolat fogant volna meg elméjében, boldogan mosolygott. Az istenitisztelet végeztével alig várta, hogy hazamehessen. — Hallod-e anyjukom! — szólt az ép hazaérkező feleségéhez — a tiszteletes ur mai szép beszédéből sokat tanulhattunk mindnyájan. Én is azt gondoltam, mikor az árvákról, özvegyekről, elhagyatott- ságról beszélt, hogy miután nekünk a jó Isten nem adott gyermeket, hát én is segítek egy árván maradt gyermeken. A szegény fiatal tanítónk hősként esett el a csatatéren és azt gondolom, hogy a hátramaradt két kis gyermekét magunkhoz veszem. Most rögtön megyek értök s elhozom őket, Írsz tudom, hogy még e nagy ünnepen sem igen van mit enniök. — Az Isten is megáldja kigyel- medet — szólt szemeit törölgetve sz asszony. Én már régen gondoltam erre, de nem mertem mondani kigyelmednek, mert féltem, hogy megharagszik. Úgy is lett, a hogy Balázs gaz da mondotta. Maga ment el azonnal a gyermekekért, addig meg a felesége feltálalta a jó ebédet, hogy ha jönnek, rögtön hozzá ülhessenek. Nemsokára megérkezett Balázs gazda a két kis gyermekkel. Félénkek voltak szegények, de a gazdasszony szeretettel fogadta és megcsókolta őket. így aztán ap- ródonként nekibátorodtak és oda ültek a terített asztalhoz. Gyönyörűség volt nézni a két árvát, a mint ettek. Balázs gazda csak néz- te-nézte, arcán valami tulvilági boldogság ömlött el s legördült rajta egy könnycsepp, — a boldogság könnye. Nem lehet azt az érzést leírni, mit érezhetett Balázs gazda e pillanatban. A keresztyéni megtett kötelesség, a jó cselekedet nyomán támadt érzést leírni nem lehet, azt érezni kell. Azt mondják, hogy a jó tett önmagát dicséri. Különösen a mai sivár világban ezerszeresen becsülendő a jótékony szív. Sivár, önző világot élünk, melyben nem egymást szerető testvérek, hanem ellenségek rz emberek. És ezért van a sok boldogtalanság, mert a szív, a lélek, melyet Isten a jó és szép megismerésére, gyakorlására a- dott, kielégítést nem talál s igy megnyugvása, mely a boldogság alapja, nem lehet soha. Meghasonlásbán élünk önmagunkkal; saját jobbik énünket nem akarjuk bizony sokszor felismerni. A szeretet a kapocs ember és ember között; ez a szeretet kihűlt sokaknál, aminek szomorú bizonyítékát oly sokszor látjuk az életben. Ezt a hamvadó tüzet éleszteni mindnyájunk kötelessége. Ilyen hamvadó tüzet gyújtott lángra a tiszteletes beszéde a Szántó Balázs szivében is. Önmagára, jobbik énjére talált e beszéd után Balázs gazda is. Sohasem érzett boldogság volt szivében,-mikor a két szegény árva evését végig nézte. — Te anyjuk — szólt oda boldogan a feleségéhez Balázs gazda — soha, de soha nem volt nekem még ilyen boldog karácsonyom! És igaza volt. Különösen most mennyien vannak az árvák, özvegyek szülőhazánkban, kik szerető, könyörülő szivekre várnak; mennyi a seb, mely begyógyitásra vár, mennyi a könny, melyet letörölni óh bár sietnénk mindnyájan. Tekintsünk körül. Mindenki megtalálja sze- retetének tárgyát, mert az a legfőbb, vigyünk mindnyájan mindenhová testvéri szeretetet, mert ez kell ebben a felfordult sivár világban. Az lesz a legszebb ünnep a világon, mikor egymást nem ellenségeknek, hanem testvéreknek tekintjük, mikor mint arany fonál köti össze az embert az emberrel a — szeretet.
