Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-30 / 44. szám
VOLUME XVI. No. 44. NEW YORK, N. Y., 1915 OKTÓBER 30. XVI. ÉVFOLYAM, 44. SZÁM. •4Z AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Editor: Rév. LAD. HARSÁNY! 454 E. 116th St., New York. OFFICIAL ORGAN OF THE AMERICAN HUNGARIAN REFORMED FEDERATION PUBLISHED EVERY SATURDAY. — MEGJELENIK MINDEN SZÓ MBATON. Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y., under the act of March 3, 1879. ÉVFORDULÓ. 1571 október 31-én szegezte ki Luther Márton a wittenbergi vár templom kapujára a világot rengető, örök diadalra ihletett tanítást, hogy a bünbocsánat egyedül Istennek kegyelmi ajándéka lehet. És a Luther tanításaival a bibliai ige ujhodott friss és szeplőtelen életre. Krisztusról tett vallást Luther és az ő akaratának volt hivséges szolgája, a lelkiis- merete az Isten igéjében gyökeredzett és a szavain át az evangéliumi igazság harsogott világgá. Azok a kalapácsütések, amikkel Luther a wittenbergi várka- puraszegezte ki a maga kilencvenöt hittételét, egy egész világot döntöttek romba, hogy a leálcázott tanítások romjain, az örök- egy igazság napja ragyogjon föl időtlen idők legdrágább értéke gyanánt. És századok múltával nincs más forrása a prédikátornak, hogy az igazak útját tanítsa. Az anyagiasság idejét éli a világ, a kárhozatot kínálja az aranyló trónusra emelt sok hazug dogma: a tiszta léleknek azonban ma sincs más menedéke, mint az Isten kegyelme. Századok járása, viharok száguldása csak az igaztalan tanítást őrölheti meg: — a krisztusi ige örökélete mindenek sziklavárául marad meg és amig a világ világ, a lelketlen megadást parancsoló mementóként — mindenkoron ott fognak visszhangozni azok a kalapácsütések, amikkel Luther Márton szögezte föl a wittenbergi várkapura a maga kiválasztottsága tanuságtéte- lét. A világ minden gazdagságául— hiszen minden más múló, gyarló — csak az isteni kegyelemről való tanítás maradhat meg. A lélek szomjúságát csak az ige olthatja és szakadékos utakon való bolyongásra, kárhozatos veszedelmek fölidézésére adja oda magát az, aki az evangéliumi igazság gránitsziklája a helyett a hazug káprázatok ingoványaira épit. — Halálos táncot jár köröltünk most az egész világ, a gonosz indulatról lepattant a rablánc és ami frissen kavargó, egészséges vére és ami olthatatlan tüzü, égő könnye van a világnak, azt mind-mind a maga martalékául követeli a háború. Megingathatatlan meggyőződésünk, hogy ha csak az isteni tanításoktól való eltávolodás tudta ráerőszakolni a szemekre a háború hályogát — a háború múltával a krisztusi ige gyönyörű reneszánszát fogja megérni az egész világ és azoknak az ereje, akik Isten kegyelmében látják az életük legfőbb támaszát, sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb lesz, semhogy még egyszer kiforgathassa a sarkaiból a világot a vér- re-könnyre szomjas gyűlölet. A szeretet mindenhatósága kell, hogy legyen az ur. És visszaemlékezvén 1571 október 31-re, mintha az orkán erejével lüktetne fel az ősi tanítás, a lelkünk meghatottságának hogyan tudnánk másként adni köntöst a szavakkal, minthogy: Erős várunk az Ur Isten Jó paizsunk és fegyverünk.--------o-------AZ ÉLET KÖNYVÉBŐL. — Pál Róma előtt. — .. .És mikor Pál meglátta őket, hálákat adván az Istennek, bátorságot vön. -— Ap. csel. 28: 15. — Rómába menni és ott az evangéliumot hirdetni, ez volt Pál apostol lelkének egyik legforróbb, ki- olthatatlan vágyakozása. Szorongatta az Urnák szerelme, nem volt nyugta sehol; oda függesztette vágyó tekinettét a városar, a földi hatalom, az emberi kultúra középpontjára. Tudta, érezte és sejtette, hogy ott vár rá a legnagyobb munka, a legtöbb szenvedés, megpróbáltatás, ott lesznek a hatalmasságok, az élet sötétségének világbirói és a “magasságok”, a melyekkel meg kell vívnia a harcot, a nagy harcot. És mégis szüntelenül hangoztatja, hogy neki oda kell “felmennie”. Hiszen ha csak egy lapot fordítunk a Bibliában, ott látjuk azokat a sorokat, a melyeknek minden szavában ez az égő vágy lüktet: — “...szüntelenül emlékezem felőletek, imádkozásaimban mindenkor köszönjük, vajha már egyszer szerencsés ut adódnék nékem Isten akaratából, hogy hozzátok mehessek”. — De ime ez az ut nem volt szerencsés, nem volt sima és veszély nélküli. Mint fogoly indult el Rómába, ellenséges érzületü, kislel- kü környezetben látják őt bősz vihartól korbácsolt tengeren sü- lyedő hajóban és azután hajótörötten, deszkákon és roncsokon menekülve és végül egy kis elhagyott szigetre kivetve. Szinte lélekkel visszafojtva olvassuk az útleírások legérdekesebbjét De célhoz ért a “Castor és Pollux” mely a hajótörötteket felvette és Pál törődött testtel eljut Itália földjére és most im, ott áll Róma előtt. Milyen érzelmek vili arzottak át a lelkén, a midőn Rómát meglátta? Bele tudjuk-e magunkat képzelni helyzetébe, lelki- állapotába? Mit jelentett az ő szemeiben a hét halmon épült város, mit érzett, midőn látta annak méreteit és gondolt a reá váró nagy feladatra és az ő erőtlenségére? Csuda-e, ha nemcsak testi fáradságot érzett a viszontagságos ut végén, hanem lelki ereje és bátorsága, bizalma csökkenőben volt? De ime, ott a kapuk előtt jött vigasztalás, bátorítás. Az atyafiak kis csoportja várta öt tárt karokkal, szivet, lelket felüditő atyafiui szeretettel... a kiket midőn meglátott, hálákat adván Istennek, bátorságot vön. .. Isten küldöttei voltak azok az atyafiak, ép úgy, mint azok az angyalok, á kik Jákobot körülvették ott a poros utón, midőn remegő szívvel gondolt az Ézsauval való találkozásra. (I. Móz. 32.) Rokonlelkek speretete, mlegér- tése után szomjuhozott az apostol ott a nagy idegenben és azt küldte neki az Ur az atyafiakban, a kik eléje mentek és vele együtt leborulva hálákat adtak. Látjuk a kis csapatot: — az apostoltól körülvéve: — arcáról immár eltűntek a bu és aggodalmak redöi, feledve már az ut viszontagságai, fáradalmai, és lelke újból erőtől, bátorságtól duzzadó, örömöt, há lát hord szivében. Fogoly volt, szegény volt, százszorosán érezte ezt a nagy, gazdag város láttára, de most megértő lelkek szereteté- nek tüzénél újra felragyognak a gyenge cserépedényben hozott értékes, drága kincsek, a melyeket nekik magával hozott, feléledt benne a nagy bizonyosság, hogy ezek maradandóbbak a nagy város összes kincseinél. Lelkében megerősödve és felbátorodva vonult be a kis csapattal az apostol Rómába. Fogoly volt és mégis hódítani jött, győzni a lelkében élő világ meggyőző hit erejével. Ott volt a város előtt, látásokat látott, látta a harcot, melyet meg kell harcolnia, de ezen és a szenvedéseken, nehézségeken túl látta a győzők pálmáját, koronáját... Bátorságot vön, oda állt a kis csapat élére és ment előre hóditó utján, be az örökvárosba.
