Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-23 / 4. szám
'A AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 4. sz. 1915. JANUÁR 23. HÁBORÚS HULLÁMOK. Irta: Móricz Pál. ban fölállok, eléje megyek, fölveszem az üveget és a kezébe adom. Az ipse hadarva megkérdi tőlem, mi újság, válaszolok és öt cigarettát adok neki, amit az ellenség sugárzó arccal, boldogan dug zsebre. A találkozónak vége. ‘‘Au re- voir”-t mondtunk egymásnak és mindenikiink visszatér a maga helyére. A kalandot elmondottam századom tisztjeinek, akiknek tetszett a dolog. Támadást terveztünk a franciák ellen, de nehogy bármi inkorrektséget tulajdonítsanak nekünk, elhalasztottuk a, dolgot. Alig néhány perc múlva jelentik, hogy a franciák újra beszélgetni akarnak. Most már bátran előre megyek és látom, hogy felénk integetnek. Újra átbújok a drótkerítésén és az állásaik felé csúszom. Nem szándékoztam nagyon a közelükbe jutni, de egy francia tiszt becsületszavát kiáltja felém, hogy csak közeledjek, nem lesz semmi bántódásom. Bátran odacsuszom tehát a francia lőár- kok fölé és kellemetlen meglepetésemre, egyszerre izmos karok ragadnak meg és behúznak az ellenfél sáncai mögé. Zavartan nézek a tisztre, de ez megismétli becsületszavát, mire megnyugodtam. Erre azután francia nyelven érdekes társalgás kezdődött köztünk. Először is megköszönték az újságokat, azután pedig viszonozták a szívességet és megajándékoztak a ‘ Matin” legfrissebb számával. Megkérdezték van-e jó meleg ruhám. Boldogan mondottam, hogy bizony van, még pedig kitűnő. A franciák fölsóhajtanak: — Haj. haj. milyen jó volna, ha nekünk is lenne! Egy francia hadnagy amiatt panaszkodott, hogy mi rögtön lövünk, lia ők mutatkozni mernek. Azt válaszoltam, hogy ugyané miatt panaszkodunk mi is. Közben közénk jött a parancsnok s én nagy beszédet vágtam ki. Elmondottam, hogy mi csak az angolokat gyűlöljük, a franciákat testvéreinknek tekintjük. A franciák is láthatják, mennyit ér az angol segítség. Végre a parancsnok meg sokallotta a dolgot, mert a legények mái1 nagyon figyeltek és helyeslők" kezdtek bólintgatni. Közbevágott és ezt kérdezte: — Hát komolyan azt hiszik a németek, hogy győzni fognak? Diplomatikusan feleltem. Azt mondtam, hogy a végét még nem lehet előre látni. Ezután tisztelegtem és szép sétáló lépésben újra visszatértem a mieink közé, akik viharosan megéljeneztek, mert már azt hitték, hogy valami bajom történt odaát. Erős várunk nekünk az Isten. Luther Márton felséges templomi énekét, a református magyar nép is áhítattal énekelgeti; egyébként is szokásos népünknél, hogy díszes nyomatú papirtáblákon 'szem előtt ragyogtatja a biblia és a zsoltáros- könyv jelesebb igéit. Rácország szomszédságában, a szerémségi ma gyarok is sok szegény falusi hajlékban meghatóttan betüzgettem a hivatkozást a “Te benned bíztunk Uram”-ra... Azokon a hányódott sorsú határszéleken a közrendi! magyarság ugyancsak Isten. bizó, erős hittel tarthatja fenn magát s közöttük valóban éltető lelkiszükséglet, máiglan a magyar bib lia, a magyar imádságos könyv, a magyar zsoltár; még a szerbiai nagy harcok kezdetén megtisztult lélekkel kitapasztalták, élvezték ezeket az áhitatos érzelmeket a mi odasereglett katonáink is. A hírhedt, a vérázott Szabács- csal átelleni, a szerémségi magyar földön, Platicsevó faluba, az első támadások idején, egyéb katonatömegek tízezreivel budapesti há- ziezredünk 14-ik századja is bevonult,, egyik-egyik házhoz egész századokat szállásoltak be. Boldog volt az a csapat, amelyik magyar telepesek házába jutott, itten a ház asszonynépe éjjel-nappal mosott, főzött derék fiainkra, nem úgy, mint a szerb házaknál, hol pénzért sem kaptak falat kenyeret, pedig tele volt kamrájuk, pincéjük... Budapesti ezredünk 14. századja porlepetten húzódott el utcahosszant, már majdnem min- denik háznál nyüzsgött a katona, midőn az egyik kapuajtóból szeretettel rájuk szólt a fekete fejkendős Dénes Jánosné. Özvegy Rosa: — Jó estét, fiuk ! ! — Jó estét anyámasszonynak is, —felelték a fiuk. de mindjárt ujjongva kiáltozni kezdtek a tisztjüknek, — főhadnagy ur! főhadnagy ur, ez itt magyar ház!. . . Magyarul köszöntek itten, menjünk be tehát ide... Dénes -Jánosék kis magyar házának udvarára, odalent Rácország szélén, hujjongva vonultak be a magyar fiuk. A főhadnagy csak már lámpagyujtatnál jutott be a mestergerendás kis parasztházba. Nehéz gondokat hordozhatott a lel kében ez a főhadnagy, mert ahogy leereszkedett a karospadra, nem hivságos dolgokért, mint hűsítő itóka, dohányfüst, törte magát, elmerengő szeme a falra akasztót pa pirtáblákon akadt meg, az egyik táblára ez volt nyomtatva : “Erős várunk nekünk az Isten!” Mélységes sóhaj szakadt föl a főhadnagy kebléből s hogy e nem várt helyen az Istenbizó hit eme felséges megnyilatkozását olvasta s a fekete fejkendős Dénes János- néhoz fordult: —-Erős várunk nékünk az Úristen... G-yönyörü ének ez! De, liát tudják-e maguk, szokták-e magük ezt énekelni? — Mi is tudjuk, szoktuk is ezt énekelni, — felelte a fekete kendős határszéli szelíd kis magyar asszony. — No, hát akkor énekeljük el! — mondotta a főhadnagy, a szoba, a pitvar, a ház eleje mindenütt tele volt magyar katonákkal... És a kis határszéli magyar asszony magas szoprán hangja belecsendült a nyomasztó nyári éjszakába, hol golyókra töltve lesték már áldozataikat a-gyilkos ágyuk, a gyermekek, a férj mind bizó, édes hangon társultak a családanya éneké-" hez, majd főhadnagyjok után az elámult, nemes ihletre gerjedt bakák is belevágtak a hivő harcosok sok százados énekjébe; bár Budapest, a budapesti háziezred gyüjtőmedencéje a íelekez. tekre tagolt magyarságnak, most ottan. Rácország határszélén, katholiku- sok, óhitüek, zsidók, halába elszánt magyar katonák mindnyájan együtt énekelték a kálvinista Dénes Jánosné, Özvegy Rózával a hatalmas éneket. . . ...Másnap hajnali virradatkor a vérázott, hírhedt Szakácsnál pedig csakugyan megdördült az első ágyulövés. A bakatheologusok karácsony- estéje. A pesti érzéketlen néptöm- kelegben mégsem észrevétlenül elegyültek el azok a harci lobogós, fehérhomloku, remek magyar ifjak. kik a debreceni öreg főiskolából — a törvényes kötelezettségek határait hősiesen túllépve — a drága hazát, az egyetlen magyarság szent jövőjét, vérük hullajtásával fegyveresen szolgálni jövéuek fel... Ezek a bakatheologusok más esztendők krisztusi pásztortüzlángoa karácsonyestéin, mint ünnepi követek, mint az ősi főiskola legátusai. a Tisza mentén, a magyarság legtisztább községeiben hozsánnáz- trk, s a mostani navy időknek kellett elkövetkezni, hosy a kaszárnya fala között bocsátkozzék fejükre az aranygyertyák fényétől káprázatosán, andalítóan átliho- gott karácsonyesti köd... Mégis én úgy érzem, úgy hiszem, ezen karácsonyuk felejthetetlenül legemlékezetesebb marad ifjainknak, midőn a világháború rémes ferge- tegei között, a szülő hajléktól, az anya-főiskolától, a falusi békés kis templomoktól elszakadozottan, mint a haza fegyveres szolgái, érez ték, élvezték melegét a nagyszerű hódolatnak és szeretetnek, melyben nem a piciny család, az iskola, az egyház, a falu, a vidék, hanem az egységes, az osztatlan magyar nemzet részéről, képviseletében az Alföldi Magyar Közművelődési Egyesület, megtisztelte őket, midőn a Mitrovác-féie “ Korona ”- nágyvendéglő dísztermében kará csony estéjét igazán magva-os. gazdag lakomával megvendégelte őket. Nem is az étel, nem is az ital volt ezen a szent estén a legbecsesebb, hanem az érzések, a valóság, hogy a mi fehér homloku ifjaink, kik nem a magyar erényeket megtagadni, áruba bocsátani törtettek fel Pestre, az érzéketlen, hozzánk oly sok tekintetben idegen viselkedésű néptömkelegben is ős-inte magyar vendéglátást, őszintén megbecsülő tisztes magyar vendégszeretetet élvezték idefent és a szent estén nem maradtak martalékául a pesti züllések sivár, tes- tet-lelket lesorvasztó éjszakáinak. Hódolatot és elismerést érdtmel- nek ezen karácsonyesti vacsora ötletéért és ilyen kedves, meglepetés szerű megvalósításáért a Közművelődési Egyesület derék magyar vezetői, kiknek képviseletében a buzgó katholikus Hencz Károly oly magyar lélekszerinti nemességgel beszélt a kálvinista magyar ba kátheologusokhoz, mig a pesti reformátusok részéről — nem ugyan hivatalosan kiküldött — a sebesült katonák köréből a daliás Haypál Benő jött közéjük, hogy lelkesítse es vigasztalja ifjú papkatonáinkat, végül is maga ifjuhodván meg e “jó magyar gyermekek” között, kik mintha a nemzeti vértanuk évezredes csatautjain nótás, virágos lakodalomba, nótás, virágos szép ínenvasszony ölelésére készülődné nek, nótásan, virágosán. Talán még nyílik alkalmam, hogy a bakatheologus ifjak isko- iaparancsnokáról, a magyar katona. Nagy Béla honvédszázadosról is majd érdemesebben emlékezhessem meg, ki hamvas-ifjú vitézségével az északi nagy csatákból szerzett sebet és érdemüeresztet, ki ezen este saját családi körét elhagyva, a Drina mentéről megtért,
