Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-17 / 29. szám

XVI. ÉVFOLYAM, 29. SZ.

NEW YORK, N. Y., 1915 JULIUS 17.

VOLUME XVI No. 29.

OFFICIAL ORGAN OF THE AMERICAN HUNGARIAN REFORMED FEDERATION

PUBLISHED EVERY SATURDAY. _ MEGJELENIK MINDEN SZÓ MBATON.

Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York. N. Y., under the act of March 3. 1879

AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA.

Editor:

Rev. L A I). HARSA N Y I 454 E. 116th St., New York.

Az utolsó

Hogy magyar ember harcokra valaha ráunhatna, azt ennek a nemzetnek ezer éves múltja és története, mint a legostobább feltevést, fölényesen hárítja el. A magyar nemzet, amióta csak él, mindig harcolt, s ha meg tudná unni a harcot, az életét unta volna meg. Pedig a magyar szereti az életet és szereti a harcot is.

Nem is akad, nem is fog akadni Magyarországon olyan hang, vagy pláne olyan áramlat, aminőről a franciáknak is, az angoloknak is, az oroszoknak is van okuk panaszkodni. Hogy a francia anyák nyíltan agitálnak a háború gyors befejezése mellett, hogy az angol munkásvilág az érdekelt államférfiak minden agitációja ellenére a békét harsogja, a békét ordítja, s hogy Oroszországban a duma képviselőit tartóztatták le: ez mind az ellenségeink háborús kimerülésének a bizonyítéka. A franciák, az angolok, az oroszok egyaránt mind bele fáradtak a hosszúra nyúló háborúba, s a nagy nekidurálások, melyekre magukat a francia, angol és orosz hadvezetőségek az összes frontokon elszánták, épen ezt az egyre növekvő békekövetelést s ezt a félelmetes arányokban dagadó béketürelmetlenséget próbálják a háború gyorsabb tempójának látszatával valahogyan megbékíteni, a türelem medrébe visszaszorítani.

Nálunk vagy a német szövetségeseink táborában ez a lelki meg- hasonlás a katonai teljesítések tudatossága és a polgári lakosság' vágyai között még egy másodpercre sem mutatkozott és nem is fog mutatkozni. Bizonyára nekünk és szövetségeseinknek is csak eszköz a háború s a cél a béke. De

lehelletig.

mint érett gyümölcsöt, magunk akarjuk letépni a fájáról, nem pedig alamizsnaként elfogadni szánó emberek kezéből. Nekünk és szövetségeseinknek csak az a béke kell, melyhez a diadal utján lehet eljutni. Az a béke, amely igazán béke, mert magunk vívtuk ki, s nem látszat-béke, mert akik adták, ismét elvehetik.

Mi csak abban az irányban kereshetjük a békét, ahol annak tartalmát, biztonságát és termékenyítő erejét magunk szabhatjuk meg. Mert ha a nagyobb német nemzetnek az ellene fellázadt irigység ellen kell önvédelmi harcot folytatnia, mi magyarok viszont maroknyi voltunk miatt vívunk századok óta mindig önvédelmi harcot. Nekünk a háború, tehát a béke minősége is, a lét, vagy pedig a nemlét kérdése. A ki ennélfogva a mi táborunkban más békére, mint a diadal utján megszerzett és termékeny békére, csak gondolni is tudna: a nemzeti lét tagadója és a nemzeti ön- gyilkosság gyáva papja volna.

Más az ellenségeink polgári lakosságának kimerüléséhez a pszichológiai kulcs. Angol, francia és orosz nem folytat önvédelmi harcot. Angol, francia és orosz hódítani akar, vagy legalább visz- szahóditani. Nemzeti hiúság, a nemzeti féltékenykedés, vagy a nemzeti irigység adta kezükbe a fegyvert s egy kétes üzleti vállalakozás folytatásába hamarosan beleunhat egy ember vagy egy nemzet, mint egy élet-halál harcba beleun, melyenek eredményétől teljes nemzeti léte függ. Ha ellenségeink államainak polgári lakossága, munkásai, asszonyai, előkelő szellemei, bármilyen áron is

békét akarnak, akkor ez csak any- nyit jelent, hogy az üzlet és a várható haszon nem éri meg a kínjainkat, gyötrelmeinket és omló vérünket. Miért fojtanák tehát magukba emésztő türelmetlenségüket, mikor csak egy üzletről s egy nagyon is hosszadalmas, kockázatos és kétes üzletről van szó? Ellenben sem magyar, sem germán lélekben ilyen kufár gondo lat meg nem foganhat. Mert nekünk ez a háború nem üzlet, hanem életkérdés. Rabok legyünk-e vagy pedig szabadok? Legyünk-e vagy ne legyünk? Ebben a kérdésbe nem lehet sem beleunni, sem belefáradni. Ezt a kérdés a szivünk utolsó dobbanásáig, izmaink megpattanásáig kell a lelkűnkben harangoznunk, mert a válasz az élet és a szabadság válasza, ha mi erőszakoljuk ki és halálos Ítélet vagy legalább is örök siralomház, ha ellenségeink kényszerülnék reánk. Nem is fog magyar földön békeharang megcsendülni, csak messziről, messziről hallgatjuk az ellenség harangjainak mindig türelmetelenebb csendülését.

S most már elárad a világon a nyár varázsa. Ha eddig csak az anyák zokogtak Franciaországban, csak a munkások harsogtak Angliában s csak az intelligensek mertek elszántan beszélni Oroszországban; az idő kisarjasztja majd a honvágyat és a békesóvárgást a harcoló francia, angol és orosz katonákban is. Hiszen őket nem az önvédelem halálos varázsa, csak az üzlet kecsegtető aranya csalta el hazulról. Nekik azt súgja az idő, hogy hazájukat otthon találhatják, mig nekünk és a mi szövetségeseinknek viszont az idő csak azt súghatja fülünkbe, hogy harcolnotok és győznötök kell, ha azt akarjátok, hogy otthon hazát találjatok.

SZÉLJEGYZETEK A TÖRTÉNELEMHEZ.

Az 1877-iki orosz-török háború kitörése előtt történt, hogy Tisza Kálmán egyik történelmi nevezetességű beszédével is, mint egész politikai tevékenységével arra törekedett, hogy a balkán népeknek semlegessége megóvassék. Azonban az orosz politika mindenképpen azon volt, hogy a balkáni né pékét minél nagyobb és minél szélesebb rétegben sodorja a háborúba. Elsősorban Károly román fejedelem megnyerésén fáradoztak, hadseregüknek hidat kellett biztosítani Románián Törökország szivébe. Plevna és San-Stefano Ro mánia akcióba lépésének két történelmi nevezetességű tanulságává vált.

Tisza Kálmán előre látta, hogy Románia megkeserülné semlegessége feladását. Nehéz volt tehát a helyzet. Tisza tehát úgy segített a nehézségen, hogy beszédének során, amikor a magunk semlegességét érvelte, figyelmeztetést intézett Románia felé, de nem hivatalosat.

— Vigyázzon Románia, — mondotta az egész Ház tetszése mellett, — nehogy a saját kárán tanulja meg, mennyire nem lesz tanácsos az orosszal egy tálból cse- resznyézni.

Beszédének ezt a mondatát a hivatalos naplóból töröltette Tisza, nehogy a háború eldőlte előtt kötésbeli illoyalitás vádját szabadítsa Andrássyra. a külügyminiszterre, de amit mondott, az történelmi igazság lett, és mert elmondotta, érezte, hogy el kell mondania. Románia keservesen győződött meg arról, hogy ezt az igazságtételt Oroszország soha egyetlen balkán állammal szemben sem, fogja tudni megcáfolni.