Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-22 / 21. szám
* AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 21. sz. MÁJUS 22. A véres valóság legendáiból. ÉNEK A MAGYAR HŐSÖKRŐL “Az uzsoki szorostól észak nyugatra a 19 és 26 számú vitéz magyar gyalogezredek az oroszok által napokkal ezelőtt elfoglalt hadállást támamásukkal egész kiterjedésében visszafoglalták.” (Hivatalos jelentés) Egy osztrák-magyar hivatalos jelentés szövegéből való ez a nehány sor. A háború kezdete óta közel háromszázadik volt ez a jelentés. De nem volt még tiz előtte, de talán öt se, amely egyes csapatokat, megnevezett ezrede- ket külön kiemelt volna és dicső - itett volna. Miért ? Bizonyára nem azért, mintha nem talált volna bőségesen hősi ezredeket, vitéz csapatokat, méltó a lelkes dicséretre. A kilenc hónapos világháború ezer és ezer alkalmat adott egyeseknek, csapatoknak, osztályoknak, egész hadseregeknek, hogy vakmerőén dicső, a történelem lapjjaira méltó vitézi tetteket kövessenek el, és láttuk és tudtuk, hallottuk és még dették, hogy hadseregünk ezeket ellenségeink is magasztalva hir- az alkalmakat soha és sehol sem szalasztotta le. A hol az emberi lehetőség megadta rá a módot, ott győztek. S a kisebb kudarcokat is, a mik persze nem maradhattak el, az ellenségnek sokkal több oka volt megsiratni, mint nekünk. Eljön majd a történelem, a mely teljes lánccá fűzi össze az apró események sok ezer gyöngyszemét, s akkor látja meg az egész világ, hogy nagyszerűbb, fényesebb, dicsőbb hadjáratot nemzet még nem vívott, mint a mi hadseregünk észak rettenetes kolosz- szusa ellen. A csudák háborúja az, a mit eddig harcoltunk és végig fogunk harcolni teljes dicsőséggel. Mindenütt tiz-huszszoros túlerővel szemben harcoltunk, ellenünk volt mindenhol az idő, természet, szerencse, — és győztünk. Huszonöt ember megkergetett zászlóaljakat, száz ember elfoglalt városokat, ezer ember hadseregeket tartott fel. Csak e napokban irta meg harctéri tudósítónk egy önkéntes káplár esetét. Hetedmagával ment őrjáratra, s visszajött egy kis hadsereggel. Négyszáz foglyot mentett ki az ellenség kezéből, felfegyverezte őket, s ezzel a kis haddal elfogott egy egész orosz trént, egy egész orosz zászlóaljat. A nevét se tudjuk. A hadvezetőség eseményekről tudósit csupán. A jelentései hadműveletekről szólnak, semmi másról. Csak haderőt ismer, egyenlő jogú és egyenlő kötelességü katonákat. Olyan, mint az igazi apa aki nem tesz különbséget gyermekei között, egyforma szeretettel istápolja mindeniket. Nincs is oka hogy külön büszkélkedjék gyermekeivel, egyformán nagyszerű, igaz, hü, derék mind. És az okosság is tiltja sok esetben hogy elárulja, hol és merre küzdenek vitézebb harcosai, vagy tud túl adja, ha kis erővel ér el óriási eredményeket. Az ellenség ezt ráér megtudni, majd ha vége lesz mindennek. Addig csak féljen tőlünk, mert ellenségnek az a legjobb ,a melyik fél. S most mégis külön megnevez, külön megdicsér két ezredet. Két szimnagyar ezredet, a győri és esztergomi magyar hős legényeket. Csak kombinálni tudunk ebben a pillanatban. Csak elképzelni tudjuk, milyen lehetett a mi derék fiaink hősi cselekedete, ha ezt a szokatlan, ezt a szinte példátlan dicséretet megérdemelték. Ezek oroszlánok voltak, többek voltak, ezek magyar hősök voltak. ... ** * El a véres képeket egy percre szemeink elől. Sietünk lelkűnkkel Győrbe és Eszergomba. Oda szeretnénk szállni és nézni szeretnénk a magyar anyákat, a feleségeket, a menyasszonyokat, a kik kapták a hirt: a legvitézebb harcosok azok, a kiket ők a legjobban szeretnek a világon. Azt hisz- szük, a szivárványok városaiba jutunk, a hol a mosolygás napsugarában törik meg a könnyek igazgyöngye. Az egyik szemükkel sírnak, a másikkal nevetnek, a szemükben büszkeség ragyog. Gyertyákat raknak az ablakokba, világokat fonnak koszorúkba, s az ajkukon imádság kél: tízezer anya, tízezer feleség imádkozik. Áldás fakadjon az imádságukból.... A SÉRTHETETLENSÉG KÜLÖNÖS ESETE. Akik a predesztinációban és a talizmánok titokzatos erejében hisznek, azok érdeklődéssel olvashatták egy francia vezérkari tiszt elbeszélését, a melyről a Corriere della Sera párisi tudósítója igy értesíti a lapját: —Én már százszor is voltam a halál torkában — beszélte a francia vezérkari tiszt. — A mozgósítás idején egy parancsnokló tábornok hadsegéde voltam s ebben a minőségben mindenüvé elkísértem a tábornokot. A hadüzenet után nehány napra hírét vette felesége váratlan halálának, akit rajongásig szeretett. Nem árulta el iszonyú fájdalmát, annál inkább rejtegetni akarta, de azért én észrevettem, hogy halni vágyik és hogy a csatatéren keresni fogja a halált A hadosztálya, ebben az időben a keleti frontunkon harcolt. Mindenütt az első rajvonalban jártunk elől, s mig a katonák fedezékek mögül, fekve lőttek az ellenségre, addig mi ketten állva figyeltük a harc menetét, hogy példát mutassunk a katonáknak. Egy napon négy óra hosszat állottunk igy a géppuskák golyózáporában. Én már mondogattam is magamban, hogy: no most tiz perc múlva, talán már öt perc múlva a másvilágon leszek... De különös: mind kettőnket elkerültek a golyók! Egyik másik napon, roppant heves szuronyharc után, amikor a németek rettentő rohama elől vissza kellett vonulnunk, az egyik ütegünk, ép a front között, elakadt. Én egyedül akartam odarohanni hogy hátha intézkedni kellene. De a tábornok nyomon követett. Hiába igyekeztem meggyőzni arról, hogy neki ott nincs keresni valója: nem tágított mellőlem; sőt kereken visszautasította a gyámkodást. Eleinte jól is ment minden és mind a ketten baj nélkül értük el azt a helyet, a hol az üteg elakadt. Csak két ember volt még életben az üteg mellett: a parancsnok és egy köztüzér; ők ketten puskával tüzeltek szakadatlanul az ellenségre, hogy azt a látszatot keltsék, mintha azt a pozíciót még megszállva tartanók. És sikerült is négyünknek az ott lévő ágyukat megmenteni. Eközben azonban több száz méter hosz- szu nyílt utón, az ellenség legnagyobb golyózáporának voltunk kitéve. Én ezt az utat vágtatva akartam megtenni, de a tábornok azon a véleményen volt, hogy jobb lesz lépésben haladnunk, nehogy a sietség nyugtalanítóan hasson a katonáinkra. Ilyen golyózáport még nem láttam sem addig, sem azóta! Oly sűrűn fütyültek el mellettünk a golyók, hogy a fák levelei úgy hullottak lábaink elé, akárcsak őszi levélhullás idején. Nos, nemcsak, hogy sem a tábornoknak, sem nekem nem esett bántódásunk, hanem még a lovakon sem látszott meg egyetlen egy karcolás sem. Ezóta engem nem ejt csodálkozásba semmi sem.... Régen és most. Szép Magyarországon jártunk iskolába. Ottan taníttattunk irás-olvasásra. Tiz parancsolatra és a Hiszek egyre, Vallásos dolgokra Isten félelmére. A mikor megnőttünk dolgoztunk hat napon. A templomba mentünk minden vasárnapon. Nem maradt onnan el mondhatom senkise, Ifjú és öreggel volt a templom tele. Itt Amerikában megváltozott minden; Itt a vasárnapon sok helyt Ilire sincsen Templomba menésnek; hallgatni az igét, Imánkba foglalni a jó Isten nevét. De mikor a hajó a vizen lebegett, Ott mind imádkozott. Kérte a jó Istent, Hogy csak segítse meg a partot elérni, Ott örökké fogják szent nevét dicsérni. Elérve a partot talán imádkoztak......... Talán gondolkoztak, templomba hol jutnak Itt az idegenbe. — Gondolták nincs itt hely, A hol magyar nyelven dicsérik az Istent. Van itten elég hely keresztyén barátom, A hol imádkozhatsz; de van kifogásod, Csakhogy a templomba ne kellessen jönni.... Istentől jutalmat majd úgy fogol venni. Uniontown, Pa. Tóth Kálmán, s. lelkész.
