Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-20 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 12. 82. 1915 . MÁBOIÜS 20. ÍRÁS A RAJVONALBÓL. I Lassan hull a hó. Borzasztó jól érzem magamat, s ha megkérdezem becses énemet, mi okozza ezt a megelégedettséget, a következőkben foglalhatom össze: “Ma, egy hét után megmosakodtam, fedél alatt aludtam s nem a sáncárokban fekve és nem hideget, hanem ülve, meleget ettem! ’ ’ Mennyi téves nézet is dől rakásra a szükségnek kényszerítő hatása alatt. Lám, boldogult civilkoromban megesküdtem volna, hogy müveit úri ember nem élhet másként, minthogy szép fehérre teritett asztalról eszik, naponta mosdik, kölni vizet használ, színházba, kávéházba, hangversenyekre jár. Bizony Zeüszre mondom, nemcsak megérteni, de még helyeselni is kezdem Diogenes bölcseletét. Milyen áldás, nem vesződöm a pincérekkel, akik borzasztó las san (még kimondani is rettenetes, sokszor öt perc alatt) hozták az ennivalót; nem bajoskodtam a mosásba adott fehérnemű számontartásával (a szolgám remekül megoldja ezt a kérdést, mert sohasem feledi, hogy az egyik váltás rajtam van); kölni vízre sem költők, mert mindennél nagyobb élvezet a patak partján nekivetkőzve mosakodni, mig a zuzmarás csípős szél gyér hajamat zilálja s valószínűvé teszi előttem a mesét a régi öregekről, akik még télen is szabadban fürödtek (teljes behó- dolásomat csak az akadályozza, hogy legjobb tudásom szerint ők nem rajongtak az élvezetért. Hiszen XVI. Lajos francia király is — saját naplója szerint — alig szerezte meg évente magának ez örömet tiz-tizenkétszer). Színház, hangverseny, meg... azaz itt meg álljunk, ez nem hiányzik. Mert hát az otthonlevők mikor láttak olyan előadást, hol a hősök igazán visszavonulhatatlanul meghalnak, hol a mennydörgést, villámlást nem a színházi rendező, hanem ágyuk torka rendezi, hol a disz- leteket, csatatereket nem a festő, hanem maga a nagyszerű természet alkotja. Óh, és a drámák, melyeket itt előadnak, magának az életnek igazi drámái! Hányszor és hányszor láttam si- ró szemű közönséget, mikor a színpadon deklamálta a színész: — “Csak még egyszer látnám feleségem, gyermekeim!” És hányszor láttam lélekzetet visszafojtva figyelni az ezernyi embert, mikor a hős végrendeletét diktálja halk, megtörő, el-elcsukló szóval... Én meg azt mondám magamban: “Eh komédia! ’ ’ — Tegnapelőtt... nem, három napja már — óh itt milyen nehéz számon tartani a napokat, hisz éj- nap egybefolyik a folytonos küzdelemben — láttam e drámát igazában. A Zapolj magaslaton volt —sohasem fogom elfeledni e hegy nevét, — rám borul legkedvesebb barátom s amig lassanként megtörő szeme az ónszinü eget nézte, mintha a jóságos Istent keresné, mig hidegülő keze a kezemet szorította, úgy suttogta fülembe: — ‘‘Csak még egyszer látnám piciny leányomat, édes hűséges páromat ...” És meghalt utána nem színpadi, hanem igazi hős módjára igazán, visszavonhatatlanul. Körülöttünk sebesültek jajgattak, haldoklók hörögtek, ropogtak a fegyverek, az ágyuk dörögtek és én sírva borultam rá, úgy tettem fogadalmat, hogy ha szerencsésebb leszek, hogyha jó sorsom haza vezet, akit ő csak még egyszer szeretett volna látni, még egyszer szeretett volna ölelni, hogy megmondja nekik, utolsó gondolata is az övé volt. Tegnapelőtt, — nem, három nap ja már — végigmentem a rajvonalon, a Zapolje magaslaton, — Oh, e hegy neve száz magyar családnak jelenti a gyászt s a halált osztó golyók süvitése között megszólít egy szegény magyar baka: — Hadnagy ur! Három kis gyermekem van odahaza. Két kezemmel keresem a kenyerüket! — Nem tudok nyugodni a gondolattól, mi lesz velük, ha én... Nem tudta a mondatot befejezni. Egy golyó homlokát fúrta keresztül s amint a kezével odakapott az égő sebhez, már meg is halt. ügy maradt a keze... Te jóságos, te igazságos Isten, hát ki kormányozza a világot”, kérdém magamban megrettenve. És imádkoztam szivből, nem színpadi halál kedvéért, nem a magam féltése hanem azért a három, azért a soksok árva miatt: — Én Jézusom, jöjön el a te országod, a békesség országa mi reánk! Oh küld el a te angyalaidat még egyszer, hogy újból hirdessék paiancsolólag mondják: “Békesség az embereknek a földön!” — Kell-e hát nekem színházba menni, drámákat nézni? Kell-e hát nekem hangversenyre járni? Melyik zeneszerző tudja jobban meghatni, megindítani lelkemet, mint az a simphonia, mely jajgatásból, zokogó sírásból, fegyverek zajából, kürt rivallásból, diadalordi- tásból száll fel a magas, végtelen egek felé, hol bizonyára összetalálkozik egy másik karddal, mely az otthonmaradt könyörgést viszi az Ur elé. Talán Bethoven Eroilrá- ja, talán Mozart Rekuiemje akar ezzel versenyre kelni? Oh, Diogenes a világ legnagyobb bölcse. Diogenes tanitása a legokosabb : “A hordó is jó lakás, megvéd a széltől, esőtől! Rakásra se kell gyűjteni a kincseket, hiszen csak annyi kell, amiből nap mint nap megélhetsz! Dobd el még a fa- poharat is, a friss vizet megiha- tod a tenyeredből!” Lám, az a szerb paraszt ,ki sebesült fogolyként került a kezünk be, sohasem hallotta a tanítást, mégis azt mondta: — “Goszpodi Porucsnik! Minden vagyonom odaadnám, ha békesség lehetne!” Hiszen a boldogsághoz nem vagyon, hanem békesség kell. No, de hát mi most hadakozunk Háborút viselünk, hogy békesség legyen! Egy hete még Gjuricsnál eveztünk át a Drinán, minden nap léptünk egyet előre, minden lépésünk nyomán temető támadt, egyik nap Zapoljén, — három nap hálom éj volt ez — a másikon a Prosekon, tegnap egyik szárnyunk Jasznavicán, a másik a Debelo brdon harcolt s ma előttünk áll ott a Yrtacs, emitt a Pov- len! Ha majd feljutunk reájuk (1500 m. körül vannak) akkor. . akkor megyünk tovább... .nyitva lesz előttünk az ut Yaljevo felé. És ha majd mind elfogy az ellenség, „•— vájjon ki éri meg közülünk a boldog napot — akkor megpihenünk. Most még nem lehet, pedig már itt a tél. Hull, szállingózik a hópehely. Szűz fehérsége betakar mindent! Aki utánunk jön, nem is tudja, hogy ott, hol magasan domborodik a talaj, közös sírban nyugosznak a hősök, hogy ott, hová lép, tegnap még vértócsa festé a rögöt. A lelkünkre is hóréteg rakódik, befedi egy pillanatra a sebeket. A lázas sietséggel torlódó események nem engednek emlékezni, a ma feledteti a tegnapot s a holnap a mát. A tegnapi veszteséget elnyomja a ma fakasztott seb égése s a holnapi uap könyörtelenül nyitja uj forrását szivünk vérének. Addig addig, mig egyszer csak igazi hó hull lelkünkre, igazi jég képződik szivünkön s mi magunk is megdermedünk, meghalunk! De még most jól érzem magamat. Födél alatt vagyok. Ütött- kopott paraszt viskó ad menhelyet odakünn zug a szélvész, hordja a havat. Mellettem tiz-tizenkét tiszttársam hortyog, én meg pislogó gyertya mellett elgondolkozom a multról-jövőről, az otthon maradt kedveseimről, az életről-halálról. Merengésemből felriaszt a belépő katona, ki szerb menekültet vezet. Negyven-ötven év közötti marcona legény. Fekete darócruha rajta, bocskor a lábán. Sántít, a lába van meglőve. A szeméből éhség tekint reám. Kikérdezem s azt mondja a többek között: — A svábáknak jó! Ott akit meglőnek, mehet a kórházba, de a mi tisztjeink csak azt engedik el, aki már hasznavehetetVn. Akinek a lábát meglövik, annak ott kell maradni a helyén s lőni tovább. Lám, ilyen a mi ellenségünk délen ! Fenn milliókat állíthat az orosz a csatasikra, de lelket nem tud adni nekik! Itt lélek, nemzeti lélek, öntudat áll velünk szemben s ezért nehéz a győzelem, ezért nehéz a mi harcunk. De egyen’ő fegyverekkel harcolunk, mert a lelkesedés sem hiányzik. íme egy eset, ez is a Zapoljén történt (talán unott is lesz már e hegy neve, de hát én Istenem, még otthon is sok dolog esik 72 óra alatt, hát még háborúban). Egy regrutát lőttek meg: a seb halálos volt. — Két szomszédja odacsuszik hozzá, hogy hátra segítse a takarásba, a hol a szanitécek kötözték a sebesülteket,. És halálosan sebesült megszólalt: — Ne még! Várjatok! Van öt patronom a fegyveremben, azt kilövöm !
