Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-02-07 / 6. szám

_

32

Szemök egészen megszokta a sötétséget, látták a kopár fákat s látták egymást. Mi kellett még nekik?

Járkáltak a fák között; kéz a kézben keresték a fagyökereket s megosztották egymással. Egy ledőlt fa törzse volt a vánkosuk s a kihűlt, hideg föld a párnájuk. Nem hagyták el egymást egy pillanatra sem. Szerelmes szókat susogtak ajkaik, mig körülöttük minden halott és élettelen volt.

De mindegyre hidegebb és der- mesztőbb lett a levegő. A lehelet megfagyott, testük megdermedt. Egymás kezeiben melengették kezeiket, összesimultak, hogy a vér ki ne hüljön bennük. S mig a szív a szivén dobogott, félni kezdtek. Érezték a kegyetlen hidegséget, érezték, hogy a szivök meg-meg- szünt dobogni. Tudták, hogy jön a halál.

S átkarolták egymást végtelen szeretettel s mig a zordon hidegtől verők hűlni kezdett s szemeik előtt lassan-lassan vaksötétté lett minden, az asszony ajkai mámorosán susogták:

—-Óh, be szép az élet...

HL

S a fény és melegség nélkül való földről elpusztult az utolsó emberpár is. Egy pillanatban hült ki a szivök s ajkuk örökre összeforrt az utolsó csókban.

Bizony szép halála volt az utolsó emberpárnak. Szerelmes szivök- kel túléltek mindent; de fény, melegség, szín és madárdal nélkül a szerelem sem élhet meg. Ők is elvesztek.

S amikor a halál angyala végig- szállt a kipusztult föld felett, igy szólott:

— Meghalt az utolsó emberpár is. Most már igazán elpusztult a világ, eljött a világ vége...

*M*M*M*.»>»»*#****»*.**»*

Levél a tanyáról.

— Bőtos ur, bőtos ur,

Van-e itten papiros?

— Milyen kell, violám?

— Rózsaszínű szép piros, akin van egy galamb, meg halvány virág is,

S közvitézhez való egy-két sor Írás is.

— Mi legyen az irás?

— Csak annyi, hogy: Pista, tisztel édes apád,

tisztel édes anyád, és tisztel Boriska. . . és tisztel Boriska. . .

Gárdonyi Géza.

AMERIKAI MAGYAR REOFORMÁTUSOK LAPJA g. Sz. Í9Í4 Február 7.

' / r

KASZAVASARLAS. w* Irta: Mikszáth Kálmán.

Tanúja voltam egyszer, mikor Csornák Gergely uram benyitott a vaskereskedésbe.

— Szerencsés jó napot! — monda.

— Mit tetszik?

— Kasza kellenék.

A kereskedő ugrik és egy csomó kaszát tesz eléje. Csornák uram ellenséges szemmel bandzsít a kaszák felé.

— Agyujegyüt adjék az ur, — szól megvetőleg elfordulva a kaszáktól.

A kereskedő visszrakja a bika- jegyü kaszákat s az ágyujegyüek- böl hoz néhányat.

— Termett ott még több is, —

szólt oda félvállról.

A kereskedő türelmesen eléje- szállitja minden ágyu-jegyü kaszáját.

Csornák Gergely szeme végig- siklik valamennyin, de a világért sem nyúlna egyikhez sem. Elkezdi a fejét vakarni.

— No, mi a baj még?

— Hogy voltaképpen mégis csak hadd lám azokat a bika-jegyüe- ket.

Mit lehetett tenni egyebet, mint újra visszahurcolni a bika-jegyű kaszákat.

Gergely gazda most már szinte maga is resetelli a dolgot s csak úgy találomra látszik a sok közül kezébe venni az egyiket.

Behunyja először a jobb szemét és úgy néz végig rajta, azután a balszemét hunyja be, miközben már függőlegesen tartja a kaszát, majd leereszti a hegyével, végül pedig felemeli a feje fölé s alulról sandít rá hosszadalmasam

— Hogy ez? — veti oda közöm bősen.

—Két forint.

— Ez a kasza? — kérdi gunyo san. — Nem lehet az! Már hogy ez a kasza?

Végigfekteti a pudlin s a kezével egyvonalat húz a levegőben, amerre a nyél fog következni, hogy miképp veszi majd ki magát. Aztán a bütykös nagyujját végig - Ion, megkopogtatja négy-öt behúzza pengéjén mind a két oldalyen a mutatóujja kalácsával, majd leereszti a földre és a féltérdén meghajlítja.

— Hűm... No... igazán két forint ez a kasza?

A kereskedő esküdözik, nem adhatja olcsóbban. Neki magának is annyiba van.

— Pedig nincs jól kiégetve, hallja az ur?

— A legfinomabb angol kasza.

— Ugyan ne tegyen bolonddá az ur. Ócska kaszából van ez megka- lapálva

— Kitűnő matéria. Holtig eltart.

— Ha ki nem csorbul, — teszi hozzá nevetve Csornák Gergely.

— Ilyen kaszája még nem volt kendnek.

— Már mint nekem ? Hát minek gondol engem az ur ?

— Csak nézze meg, kérem, ezt a kaszát.

— Megnézzem? Minek nézzem? Kasza, kasza. Egyik olyan kasza, mint a másik. Nem nézem biz’ én. Amelyik éppen a kezembe került. Azért csak ki a szilinél szaporán. Mit kíván érte, nekem sürgős dolgom van a piacon.

— Mondtam már, két forint.

— Hát van istene az urnák? Két forintot kérni egy ilyen jószágért. Csak már legalább tudnám, mi van rajta.

S azzal ismételten vizsgálat alá veszi a kaszát, suhint vele egyet, majd fölkerekedik s kifelé viszi a nagyobb világosság okáért. A küszöbről bekiált :

— A kalapomat odabent hagytam.

Ott künn megtáncoltatja a pengén a napsugarakat, amik pajkosan futnak át a sima lapon. A szájához emeli, rálehel s várja mély áhítattal, mekkora darabon vonta be hályogosra a lehellet s mily gyorsan illan Azután meg- pengeti a kövezeten.

— Bolond egy csengése van, — dörmögi s erre besompolyog a boltba; még ott is ezen nyargal: nem tetszik nekem a csengése. -— Ideadja az ur egy forint nyolcvan krajcárért, vagy nem?

— Isten neki, egy hatost engedek.

Vigye el egy forint kilencvenért.

— Nem lehet, nem éri meg. Kiátkoznának a gyermekeim. Adja, nem adja úgy?

— Nem adom alább.

— Akkor Isten áldja meg.

Kioldalog, de csak az utca közepéig, onnan legott visszatér még egyszer és bekurjant:

— Adja, vagy nem adja?

— Nem adom.

Zavartan, fejcsóválva forgatja zsiros kalapját a markában.

— No, még ilyen kemény lélekkel sem volt dolgom, mióta az eszemet tudom. Hát tudja mit az ur? Tegye félre azt a kaszát ide a

sarokba. Majd meggondolom még egy kicsit odakünn.

Egy jó óra múlva visszatér egy más atyafival.

— Eljöttem, — lihegi a verejtéket törülgetve a homlokáról. — Ez itt a keresztkomám Dorozsmá- ról, a Komót Istók. Azt gondoltuk ki, hogy ö is kaszát vészén, ha már igy van, mert hogy az volna rendje, ha ketten két kaszát veszünk, mindenik olcsóbban veszi a magáét.

— Nem adhatom olcsóbban... százszor megmondtam.

— Fontolja meg az ur, ne hir- telenkedje el a dolgot.

— Egy szó, mint száz...

— Nem enged? — pattan föl dühösen.

— Nem engedek. — feleié határozottan.

— Hát akkor én mit mondjak? teditja engesztelődve.

— Mondjon, amit tetszik, én többet nem beszélek kenddel.

— No, no, nem kell ám mindjárt megharagudni. Ha szavát sajnálja tőlem az ur, akkor hát adja ide a tenyerét.

Csornák Gergely uram most már belecsap a vaskereskedő tenyerébe nagy vidáman.

—-Eb, aki megbánja. Megvan a vásár!

Lassú ünnepélyességgel kezdi kigombolgatni a lajbiját, mialatt világért sem venné le tekintetét a sarokról, ahol a megvett kasza áll megtámasztva.

— De nini — villan fel agyában — mintha görbébb, kisebb lenne az a kasza.

Gyanakvó arccal fürkészi a bolt személyzetét. Majd felkapja a kaszát s mérlegeli a súlyra nézve.

— Ez más kasza — tör ki zor- donan — akármi legyek, ez nem az én kaszám.

S hirtelen összegombolja az ólompityéket a mellényén.

— Már hogyne volna az a kasza? Ne okoskodjék Gergely bácsi, mert kijövök a béketürésből.

— No már, no,... ej, ej... De minek is vitt el az ördög innen? Magam vágyó kaz oka. Itt van ni! Most már mit csináljak ?

— De ha mondom, hogy az a kasza,

— Mán mint ez? Hiszen nekem is van két látó szemem.

Végighuzza a pengéjén az ujját, megkopogtatja, meghajlítja a térdén, kiviszi az utcára, odaveregeti a kövezethez, rálehel, suhint