Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)
1914-02-07 / 6. szám
6. sz. 1914 Február 7. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 31 A VILÁGVÉGE. *£ J|t“: Kovics Endrc I. Amit oly sokszor megjövendöltek, beteljesedett. Haldoklott a nap. Az egykor életet adó, prezse- lö melegségü fényt árasztó sugarai bágyadtan, sápadt halvány- sággal tűztek le a földre. Hideg és színtelen volt a fénye, mint a holdé. Hosszú évek óta tartott már lassú haldoklása. Apránkint veszett a tüze, halványult a színe. És pusztult a fény, a szín a földről is. Hideg homály volt mindenütt. Szürke, színtelen volt minden, lassan hült a föld és pusztult minden élet róla. A mezők, erdők, berkek százszoszép virágai nem nyiladoztak többé, a csicsergő, dalos madárkák elnémultak. A sck millió ember a hülő földön fázva, életkedvét elvesztve lézengett. Nem volt kedve senkinek semmihez; valami rettenetes félelemmel eltelve bujt össze t sok-sok ember. Haldoklott a nap. „ Mint mikor a kitörni készülő vihar ösz- i insierüleg összehajtja az erdő lemmel eltelve bujt össze a sok-sok ember. Együtt voltak, együtt re megtek, kik azelőtt kerülték egymást, mert ellenségei valának egymásnak. A hülő, pusztuló föld királyai, kényurai a koldusokkal, a gyöngék az erősekkel. Hideg szürkeség borult mindenre. Az emberek elfeledték a nevelést, a jókedvet. Sápadt, remegő- vé lett valamennyi, érezték, hogy itt van a világ vége. És pusztult a világ... Először a színes, illatos virágok tűntek el a föld színéről, azután a kicsiny, elnémult dalos madarak vesztek el. Az erdők hatalmas lakói, az állatok királyai panaszosan, gyáván nyöszörögtek. Hiányzott nekik a fény, a melegség. A nagy rengetegek kipusztultak, állatállományaikat kiölte la nap haldoklása. Nem volt már több élőlény a földön, csak az ember. Ő volt a legerősebb, ő még élt. Pedig a nap egyre hült, egyre sápadtabb, hidegebb lett. Hasonlóvá lett a holdhoz, nem volt fénye, nem volt melege. Az emberek, egyedüli lakói a hideg, sötét földnek, otthagyták házaikat hogy összebújhassanak, levetették ruháikat, hosv jobban hasonlítsanak egymáshoz. Pedig hideg volt- nagyon hideg... Ették a száraz, már teljesen iz nélküli gyökereket, miket a hideg földből ástak ki tiz körmükkel. Nem beszéltek, nem gondolkoztak, csak éltek... és nézték a haldokló napot s leborulva a porba, imádkozni próbáltak. Mindegyikük ember volt már. Nem volt közöttük ifjú, gyermek, csecsemő. Az anyák már régen nem szültek, az emberek már régen nem szerettek. A fénnyel, a melegséggel elpusztult, kihalt a szerelem is. S lassanként hulltak az emberek. Először az aggok, azután a gyengébb nem, a nőnem. A nők, akiknek ajkuk immáron nem volt piros, s szemeik nem voltak fénylők. Sápadtak, érzéketlenek voltak. Hajuk összekuszált, testük idomtalan, hangjuk szürke, ércte- len. És aztán sorra pusztultak a férfiak is. A petyhüdt izrnu, ré- veteg tekintetű, gyáván remegő térdű férfiak. Pusztultak, vesztek. A nap meg haldokolt. Egy napra aztán nem jött soha többé — más nap. Sötétség, vak sötétség volt a földön. Dermesztő hideg volt a levegő. Semmi nesz, semmi emberi hang nenr kélt a legben. Kihűlt a nap egészen s véle elpusztult minden élet. Az egyik sürü, de bozótos erdőben, mely azelőtt a madárdaltól s mindenféle állati hangtól volt zajos, s melyet egykoron, régen a nap sugarai aranyszínűvé festettek, hangok keltek a hideg, fekete sötétcégben, emberi hangok: —-Éva, félsz?. . . Erőteljes, érces fárfihang kérdezte ezt. — Nem, Ádám, nem félek, — felelte egy asszonyi hang; — mig téged érezlek magam mellett, nem félek. Egymáshoz simulva állt egy hatalmas fatörzs mellett egy emberpár. Egymást átkarolták s úgy néztek egymás szemébe. Tekintetük megszokta a.sötétséget, látták egymást. * A férfi-szorosán fogta magához az asszonyt, odasimult annak kebléhez, kereste az ajkával annak ajkát. Az utolsó emberpár. Az utolsó Ádám .és Éva, akik szerették egymást. A szivök hevesen dohogott s a forró vér lüktetett- izzott ereikben. Mig körültök egy' egész világ pusztult el a dermesztő hidegségben, ők egymás forrón dobogó szivén melegedtek, egymás szemeiben látták a napot, a fényt, a világosságot. Éltette őket a szerelem. — Éva, félsz?... — Mig téged érezlek mellettem, nem félek... II. És éltek kettesben. Az egész világ kipusztult, csak ők éltek. Nem volt nap, csillag már többé az égbolté/atom nem volt reggel, csak végnélküli éjszaka, s nem volt tavasz, csak örök tél... S ők éltek. .. Ábrahám hitvallása.
