Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)
1914-12-12 / 49. szám
% AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 40. sz. 1014 December 12. | HÁBORÚS SZILÁNKOK. CSATAKÉPEK. A katonáknak a lövészárkokban való életéről a következő érdekes dolgokat mondotta el egy sebesült hadnagy: — Az én századom legutóbb Vrychow és Sambor-i vonalon helyezkedett el közvetlenül Droho- byc község mellett. Lövészárkokban- vetettük meg állásunkat s tőlünk csak 80—100 lépésnyi távolságban néz velünk farkasszemet az oroszok lövészárka. — Én kilenc napot töltöttem a lövészárokban, a mig megsebesültem. Hát bizony a lövészárokban egy kicsit kényelmetlen az élet, mint teszem azt fel, a kávéház ablakában. Eleinte egy kicsit furcsán érzi magát az ember uj otthonában, de nincs olyan helyzet, amibe az emberi természet bele i.e törődnék. Az egész dologban az volt a kellemetlen, hogy mocsaras, vizenyős talajon álltunk s már az első ásónyomra viz buggyant föl a. földből. De hát nem lehet válogatni a helyekben, ez háború s az ember nem ott üt sátort, ahol akar és kedvező a hely, hanem a hol muszáj. Mindössze csak a vízben való fekvéshez kellett, hozzászoknunk. — Hogy milyen az élet a lövészárokban? Sok mondanivalóm nem lehet róla, bár unalmasnak éppen rém mondhatom. Elszórakozik az ember azon az égiháboruval felérő muzsikán, amit az ágyuk böm- bölése és a fegyverek minden hangot tulharsogó ropogása összefolyat egy kakofonikus koncertté. Természetes, hogy az idegeinknek is hozzá kellett szokni ehhez a nagy dimenzióju orkeszterhez. — Nappal pihentünk s akik az ágyuk szakadatlan bömbölésétől aludni tudott, hát az aludt. A lövészárok I e'ég mély alkalmatosság ahhoz, hogy az ember még sétálhasson is benne. Az árkot éjjel ástuk meg folytonos tűzben s mire megvirradt, már az ellenség közvetlen szomszédságában, biztos födözék- ben éreztük magunkat.---Nappal csak- az ágyuk dolgoznak. vívják egymással szörnyű párbajaikat. Mi ehhez a mytholo- giai eyklopsrk harca a kősziklákkal. A pokol összes szörnyetegei nem tudnak ilyen hangversenyt rendezni. Az ágyuk a szuverén urai a nappalnak. Pont fél hat kor ágyuk elhallgatnak s kezdetét veszi a hacacáré, a gyalogsági tűz. Először csak egy-két, majd tiz- husz, azután ezer, tízezer puska ropog. így folyik a szórakozás egész reggelig, s akkor ismét átveszik szerepüket az ágyuk. Az oroszok rengeteg lőszert pazarolnak s a rengeteg pazarlással távol sincs arányban az eredmény. Mi, elmondhatom minden dicsekvés nélkül, hogy garmadába lövöldözzük az oroszokat és szent hitem, hogy előbb-utóbb győzni fogunk. Az angol katona mindig büszke volt és a.színes embert, különösen a négert, mindig lenézte, megvetette, utálta. És lám, a mostani háborúban az angol együtt küzd a senegali szerencsennel, akit barátságosan fekete testvérnek nevez. A Daily Chronicle munkatársa ezeket Írja erről a barátságról: — Az angol katona és a néger harcos gyakran próbálkoznak, hogy egymással franciául beszéljenek, de mindketten csak törik ezt a nyelvet. Hát jelekkel érint keznek. Kezükkel és arcfintorga- tásokkal. A néger nagyon örül, ha sikerül neki egy-két angol szót megtanulni. Ha az angol katonák sörrel kínálják fekete barátaikat, azok azt visszautasítják és bort kérnek. A puskának nagyon örülnek, de használni nem tudják jól. Hosszú lábaikkal fáradhatatlanul tudnak menetelni. Csak egy baj van, máris nagyon fáznak. A Baekecker azzal dicsekszik, hogy az egyes vidékekről és városokról adott fölvilágositásai csalhatatlanok. Antwerpenről például ezeket mondja: — Antwerpen nemcsak Belgiumnak, hanem egész Eurápának egyik legerősebb vára. Teljesen bevehetetlen és ha valamely sereg meg akarná kísérelni a vár megszállását, a seregnek legalább kétszázhatvanezer emberből kellene állnia és akkor is csak úgy érhetnek sikert, ha a várost kiéheztetné. Ez pedig legalább egy esztendeig tartana. Üdvös lenne, ha Baedecker sietne az útikönyv második kiadásával. amelyben ezeket az adatokat helyesbítené, mert ime Antwerpennek a németek által történt elfoglalása bebizonyította, hogy a közö'r adatok nem állották meg a helyüket. Uj, fehér lapjait a történelemnek most írják tele hős katonáink dicsőséggel. Vérbe mártott kard a tollúk, de ha egyszer olyan elválaszthatatlan egymástól ez a kettő! Fehérhaju, roskatag aggastyánok, akiket nagy idők tanúiként tisztelünk, megcsóválják a reszkető fejüket és őszi idő szelíd napsütésében- elnéznek a nagy messzeségbe. — Istenem, már megint háború van! Eddig nem tudtuk megérteni, mi volt az, amit valamikor ők átéltek. Most benne vagyunk ma gunk is a legnagyobb időkben, a melyekről még olyan sok esztendeig hallunk, Írunk, olvasunk. Többen is vagyunk, mint ők, a kik immár magányos szálfák a nemzet hajdani lombos, süni erdejében. De hogy megérték a mai időt, ez is valami. Büszkén mehetnek örök nyugvóra, látták a késő utódokat lelkesedni, látták vitézségüket, amely ősi erényből táplálkozik s megérték azt is, hogy ezeréves átok, gyűlölködés elmu-' lóban van. A mesék pedig gyűlnek, tanulságul. lelkesítőül az utánunk következő kornak. Mert ahogy megbecsüljük mi is a múltat, oltártii zet gyújtunk emlékeink templomában, épp oly jól esik hinni, hogy rólunk sem feledk^zn k meg. ha egyszer elmúltunk. Addig is nem győzünk eleget Írni magyar katonákról, aki régi babonás legendák után a maga valóságában most mutatkozik be a világnak. — Ehun vagyok el Ismerjetek meg! , , \ A messziről gyütt. Talán néha nyers, de aranyból van a szive. Nincs eltelve önmagával. de lenéz mindenkit, a ki i ,V nem magyar. Gyorsan tud alkalmazkodni ezért testvére most az osztrák, a poroszt ellenben megteszi tiszteletbeli magyarnak. Még ebben az időben is, a mikor helye van minden túlzott sovinizmusnak, színtiszta igazság, hogy a magyar katonák csodákat müveinek. Mikor, győzelem után. a meséikre kerül a sor, akkor sem a kimagasló nagy dolgokban hős ködnek. Az mind olyan természetesnek tetszik, hogy talán észre sem veszik. Megparancsolták, hogy verjük el a rácot, hát elvertük. Mi van abban különös? Egy sabáci sebesült három héti étig feküdt a kórházban, ennek mindig csak József Ágost főhercegen járt az esze, aki most kapott kitüntetést szerb földön tanúsított vitézségéért. Háromszor beszélt a királyfiról, körülbelül ebben a fokozatban hetenkint. 1. Az aztán az ember. Mintha csak közénk tartozott volna, azt mondta, hogy de bizony ám ne tegyenek vele kivételt, mert azt nem tűri. Tőlem elkérte a tornisztere- met, azon aludt egész éjszaka. Reggel megtöltötte uj veretű koronásokkal, úgy adta vissza. — Fogd fiam, szegény ember vagy, rád fér. 2. Most jut eszembe, hogy leszakította az arany gallérját. — Aszondta, ő sem különb a többinél, agygyanak puskát a kezébe Valami csoda az, hogy milyen fá- intul tud lőni. Kétezer méterről megcélozta az ellenséget s, egyenest a szivébe tplált neki. Nem is csodálom, a világ legjobb vadásza. Azaz, hogy a király a legjobb, ő mindgyárt utána következik. Egy darabig olvastam, hányán harapnak a fűbe a kezejárásától, de aztán belefáradtam, annyian voltak. 3. Hit úgy volt az,, uram, hegy amikor teljesen szétszórtuk a rácokat, mentünk dalolva visszafelé. A főherceg volt a legjobb kedvben. Balkarjával az én nyakanr't "onta át, a jobbjával a komámét s velünk énekelt, mert hogy a£t mondta, egy, cimborák vagyunk úgyis. Meg volt egyébként a katona mindennel elégedve, csak a . veszteségen1 sopánkodott. —r Harminc kiló szinararrat hoztam magammal. :— Hol van? — Tudom is én. Elaludtam az utón. aztán elzsebelte, valaki. Szinaranvat hozó katonával ugyan nem találkozott senki, de olyan volt, aki női ingben került ápolás alá. — Mire Sábáéhoz, értünk, akkorára már lerongyolódott rólam a holmi. Ezt találtam egy házba, férfigunya nem volt ott, tisztálkodni pedig muszáj.
