Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)
1914-11-14 / 45. szám
XV. ÉVFOLYAM, 45. SZ. NEW YORK, N. Y. NOVEMBER 14. VOL. XV. No. 45. W. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA Editor: Rev. I, A D. H A R 8 A N V I 454 E. 116th St., New York. OFFICIAL ORGAN OF THE AMERICAN HUNGARIAN REFORMED FEDERATION PUBLISHED EVERY SATURDAY. — MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Erifered as second-class mater Oct. 28. 1910 at the Post Office at New York. N. Y., under the act of March 3. 1879. IRAS HAZULRÓL. Felette nagy hiábavalóság — azt mondja a prédikátor — minden hiábavalóság. (Préd. 1, 2.) ...Mindezeket hallván.... az Istent féljed. . . (Préd. 12, 15.) A bölcseség kitárt könyve volt előtte. Hire beragyogta a távol országokat. Délnek királyasszonyát is útra késztette a ragyogása. — Király volt. A vágyaival együtt született azok teljesülése. De a bölcseség és a hatalom csak magasra emelték, hogy annál jobban áttekintse az élete sivárságát. A lelke még szomjasabb lett. Keresni kezdte az életörömöket, mulatozást, házakat, ékes kerteket épített, kristálytavak öntözték a sar- jadozó erdőket, szolgák, énekesek vették körül. Aranyát felváltotta az örömök aprópénzére. Aztán — eltaszitotta magától ‘ ‘ Minden hiábavalóság!...” Nem látott mást az életben, mint egy üres taposómalom céltalan keringését. A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz és a mi történt, ugyanz. .. Gyűlöltem az életet...” És imé, nagy megújhodás hangjai csendülnek fel a könyve végén, a zűrzavarból egy tiszta alaphang válik ki. Tekintete, mely a földi örömök, bölcsességek, kincsek között nem találta meg az élet célját, most felfelé tekintve megtalálja: ”... az Istent féljed. ’ ’ . . . Olvasgatván a Prédikátor könyvét, ülök a Tisza partján. — Siet a csillogó, szőke, magyar folyó, hogy a nagy német folyóval együtt zúgjon át, egyesült erővel távol országokon. Távolról beleszóródik az esti csöndbe a vonatok zakatolása, rezervisták éneke. — Me cry a magyarság lelkesen, hogy a német milliókkal egyesülve, diadalmas harcát megvívja a hazáért, igazságért. .. Lelkesen! Úgy tetszett eddig, örömök keresésében, meddő futásokban fáradt ez a nemzedék. És ime, felébredt. — Kezdi felfelé emelni tekintetét. A haza ósdi, csökevény ösztönnek csúfolt eszménye felragyog. Az önző én szűk köre, élete kitágul a haza életévé és boldogságává. A Prédikátor a mai ember lelkének átalakulását élte át. Hirdették, hogy megölték az ideálokat. És most újra égnek a csillagok. — A csillagok égtek mindig, csak az ég volt borús eddig. Az élet nem sivár törtetés az élvezetek után, nem céltalan, poros utak taposása. Kincs, Istentől kapott, a mit nemes mozdulattal tesznek az önfel- dozás oltárára. Ébredünk. De ez még csak pirkadás. Elnéztem a Tisza siető, szőke, az esti fényben megvillanó habjait. Lenn, ahol a Duna folyik, vérpirosak lesznek már talán. Ahonnan jönnek, amerre mennek — az ágyuk füstjében, ahol keressük a keresztyén eszmények ragyogását? Megértést, megbocsátást, békességet, szeretetet? Mintha a Mester szavát összetörné a csaták vihara... ... És mégis. . . Ebben a háborúban önfeláldozás van, önmagunkról való megfeledkezés szent célokért. A nemzet felfelé emelte szemeit. Az iszonyú harc intelem a léleknek, magábasz állás, és büntető pallos gonosztévő népeknek A korszellem azon az utón jár, a hol a Prédikátor, ugyanoda fog élni: “ .. .az Istent féljed... ” A vérkeresztség uj, nagyszerű idők megalapozása talán. Szebb jövőé, mikor a Tisza és Duna, a magyar és germán szövetkezése nem harcok, de áldásos, termékenyítő, békés munkálkodás jegyében fog útra kelni, közös keresztyén eszményekért istenfélelemben és em- berszeretetben. Muraközy Gyula. AZ UTOLSÓ VACSORA.
