Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-10-03 / 39. szám

39. sz. 1914. október 3. AMERIKAI MAGYAR REOFORMÁTUSOK LAPJA 7 CSARNOK. KÉT TÉKOZLÓ FIIT. II. Szomorú karácsony. — István! — Istvánba te! — Istvánkám, lelkem! — No, mit akarsz az Istvánkád- dal, a lelkeddel? — Hogy hozzon be egy nyaláb rozsét. — Dejsz’, az nem hoz neked töb­bet rozsét. — Nem-e? De édes uram, amig a keed fia az én süttömet-föztö- met eszi, tartozik is nekem enge­delmeskedni, ha mindjárt azt pa­rancsolom is neki, hogy a tornyot döntse le. — Már pedig az többet nem en­gedelmeskedik neked. — Úgy, hát csak a kendé a gyer­mek, ugye? HM nem én tápláltam a szivem véréből, nem én virrasz- tottam álma felett; nem én imád­koztam vissza a halálból három­szor is. — Már pedig az nem lesz a tied többet. — vecm ? Már miért? — Mert elcsaptam a fiadat, a te aranyos lelkedet, a gonosz, rossz csontot. — Hogy-hogy? — Hat úgy, hogy elcsaptam a háztól. — Ember, ne tréfáljon keed, sok a dolgom. — Nem is nagy kedvem van tré­fálni. Igazán elcsaptam. — Uram bocsi’! csak nem ló­dult meg a keed esze? — Ha meglódult volna, az sem lenne csuda. —• Ugyan már micsoda nagy csa­pás mián ? — A mián a gonosz gyerek mián. — Már meg mi a baja keednek vele? — Az, hogy nem kellett volna olyan nagyon elkényeztetned ked­ves fiacskádat. — Ketten kényeztettük, édes ap- jukom. De nem is csuda, mikor v,,ak ez az egy van, ez az egyk maradt. Aztán olyan kedves, ugyan hogy is tud keed re hara gudni? Emlékszik keed még, mit mondott keed, mivel vigasztalt keed, mikor megkaptuk a nagy pecsétes levelet Boszniából, hogy az én egyetlen szerelmes fiam, az én édes Jánosom. . . — Hallgass már no, elég már no, hát ugyan mit mondtam vol­na? Semmit se mondtam. — Jaj Istenem, Istenem, még most is úgy fáj. majd a szivem meghasad, ha rá gondolok. Mi­lyen szép legény volt, milyen jó gyermek volt, és az Ur mégis el­vette. — Hallgatom, hallgatom, csak beszélj tovább; úgy is tudom, el nem hallgatsz, amig el nem sira­tod a fiaid halálát. — Sirathatom is, mert én hor­doztam őket a szivem alatt, én rin­gattam, én ápoltam, én küzdöttem a halállal. . . jaj, de'az Úrhoz nem hallatszott fel a kiáltásom. — Asszony, ne káromold az Is­tent ezen a szent estén, inkább kezdd el a régi nótát: három fiút, három gyönyörűséges szép le­gényt vett el az ur tőlünk. . . a Já­nost, •.a Palit, a .. . — Kend még csufolódik ? — Nem én. Csak segítek neked, mert tudom, hogy ezt úgy is el­sírtad volna, ha én nem mondom el. t—Kendnek nincs szive. —- Van nekem, ehol dobog ni. — Van ám, de olyan, mint a farkasé. Kend nem szerette a gyer­mekeit, nem szeretett engem, nem is szeret. De ne kevélykediék keed, mert én sem szeretem keedet, keed .. .borostás állu tigris, keed. . . — Nem félsz, hogy megeszlek? — Pélek én, úgy félek, hogy itt is hagyom kendet, elmegyek a fi­am után, akit elriasztott a háztól. — Fel is ut, alá is ut. — Nem kérdeztem kendtől, meg­találom én az utat magamtól is. — De hogy viszed el a tulipán- tös ládádat? — Az sem a kend gondja, majd elviszi Marci szomszéd. — Hej, Marci szomszéd, jöijön keed át, vigye el a feleségemet ládástul. — Ne siettesse kend, mert úgy is megyek, csak a könyeimet szá­rítom fel. — Hát igazán sirsz? Nem szé­gyenled maga? Te vén asszony, te! Tai. de könnyen is nyílik a fe­hércseléd könyeinek a lakatja. — Hogy nem szégyenlem-e ma ?- gamat? Ugyan miért? Hogy a gyér mekeiínet siratom ? Hát ki ne sír­na olyan három fiú halálán, ki ne sírna, mikor az ura olyan.. . olyan ... mikor az ura fiástul elveri a háztól karácsony estéjén. — No ne sirj édes anyjukom! — De bizony sírok, azért is sí­rok, mert én már nem vagyok a kend anyjukja. — De biz az enyém vagy, hát kié volnál? — Elvert kend a háztól, el is hagyom kendet. Héj, Marci szom­széd, jöjjön keed át kocsival, ló­val ! —■ Asszony, ne kiálts akkorát, mert meghallják a szomszédban. — Éppen azoknak kiáltok. — De mit szóinak a faluban? — Semmi közöm hozzá. E.me­gyek én már úgyis ebből a faluból. — De mit szól a tisztelendő ur? — Legalább megtudja, milyen kurátora van az eklézsiának. Majd élcsapatom én kendet a kurátor- ságból, ne féljen kend. — Csapass, csapass, csak ma­radj itthon. — Nem maradok. Hej, Marci szomszéd! — Csitt, csitt, hallgass, inkább befogok magam, csak hallgass. — No hát csak hamar. — De előbb csak beveted a ka­lácsot? Mert mind a nyakamba sa- vanyodik. —-Savanyúbb lesz a kend élete, ha itt hagyom kendet, meg kese­rűbb is. — Azt majd csak meg tudom én édesíteni, meg ha nem tudom is, akkor se kár, de azt a sok jó ka­pcsot sajnálnám. Mert olyan ka­lácsot, mint az én feleségem, a ki­rályné sem süt. — Abba se vásik a kend foga többet. — Csak még ebbe az egy sütet­be, ugy-e? — No nem bánom, ne mondja kend, hogy én is olyan kegyetlen vn"v0k. Csak szaporán hozzon kend egy nyaláb rozsét, mért már egészen kihűlt a kályha. — Szaladok, hozok, parancso­latjára nemzetes asszonyom! — S a jól termett kurátor uram el­sietett a rozséért. De mig ő oda­járt, megérkezett a Marci szom­széd. Mint a rendes kocsis embe­rek, korbácsot tartott a kezében. — Jó napot adjon Isten kigyel- mednek, vagy már este is lesz, ugy-e? Beálljak a kocsival? — Mivel? A kocsival? — Azzal, azzal, hiszen az előbb kiáltotta át kigyelmed, hogy jöj­jek át kocsival, lóval. — Igaz ám, igaz ám, de már nem is tudom, hol a fejem. Tudja mit, szomszéd? Nem kell már a kocsi, hanem vigyen a gyermekeinek egy kis diót, mogyorót. Itt van ni. Csak gyorsan, szaporán. No még ezt a kis oldalast is. így ni. -Még ezt a kis mézet. No Isten áldja meg szomszéd, boldog ünneplést. Isten áldja meg. — Köszönöm a kigyelmed szi­ves jóakaratját, majd megszolgá­lom. Istennek ajánlom kigyelme- det. — Héj, anyjukom édes, el ne csapj a háztól, hogy ilyen soká jöt­tem. — Nem vagyok én olyan elcsa- pós kedvemben, mint kend. Csak hamar ide azt a rozsét. Aztán vi­gyázzon kend a tűzre, mig én a kalácsot kiszakajtom. És Nagy István uram rakta a tüzet, Nagy Istvánná asszonyom pedig szakajtotta a kalácsot. Egy szót sem szóltak egymáshoz. A ka­lács hamar elkészült, mert Nagy Istvánná kezeiben csak úgy égett a dolog. Akkor kiment a konyhá­ba, a kemencét helyben hagyta s a kalácsot bevetette. — Most már az Isten áldja meg kendet, én megyek. — Nem bánom no, csak addig várj, mig a kalácsot kiszeded. — Nem lehet, csak addig várok, mig a kis tuba megsül, az én ked­ves Pistikámnak a kis tubája. Ed­dig is csak azért vártam. Mert azt elviszem neki a világ végére is. — No édes anyjukom, akkor be­zárjuk a kaput, itt hagyjuk a há­zat, mert én is veled megyek. — Nem kell kend. — Dehogy is nem! Azt gondo­lod, nem láttam, hogy haza küld- ted a Marci szomszédot? — Már azt is látta kend ? — Hogyne ? Hisz én mindent lá­tok, mindent tudok, csak azt az egyet nem, miért vagy te ma ilyen siró kedvedben, mért akarsz itt hagyni egy kis tréfa mián? Nem voltál te ezelőtt ilyen hörcsögös természetű. — Mert kend kicsufolta a fáj­dalmamat. — Nem csúfoltam. Csak nem akartam, hogy a fiad halála miatt agyon sírd magadat. Hisz olyan vagy már, mint Lázár. Hát még se gyógyult be a seb ? Az írásban ke­restem rá orvosságot. Te meghall­gattad és sírtál, hogy milyen jó az Ur, aki ilyen boldogító vigasz­talást adott Igéjében. Imádkoztam éjjel s nappal, könyeim hullásával s te sírtál, — hogy mennyire sze­ret az Tsten, aki meggyógyítja a fájdalmas sziveket. Olyan bus vagy mindig. Ma gondoltam, erő­vel is kitépem szivedből sebet. így Sem lehet. Azt gondolod, nekem nem fáj? Nézz rám. A te könyeid visznek sírba. — Édes uram, ne h^pagudjék Kend. — Azt gondolod, én nem érzem a nagy veszteséget? Sírva megyek az én fiaim után a koporsóba. — Hát ngy-e, hallja kend, nem kergette el kend az Istvánkát a háztól? — Édes feleségem, elég bu ne­kem három fiam halála, ne hozd elő még ezt is.

Next

/
Thumbnails
Contents