Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)
1914-10-03 / 39. szám
a AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 39. sz. 1914. október 3. Sokáig nem lehetett gondolkodni a terv kivitelén, mert jöhet minden pillanatban a parancs: ‘ ‘ előre a muszkák ellen Oroszországba!” Mivel az idő rövidsége miatt csak a közelben elszállásolt századok legénységét lehetett hirtelené- ben értesiteni: mintegy 120 katona gyűlt egybe Hetényi ur szérüs- kertjében. Báró Kemény százados ajándékozott kenyeret és bort. Szalma- és szénakazlak között, kiint az Isten szabad ege alatt volt az istentisztelet. Egyszerűen, de komolyan hangzott az örök Ige. Meg-megrándult a vitézek marcona arca, hogy a kibuggyanni akaró könyüt vissza lehessen szorítani. Ki ne gondolt volna az otthon- hagyottakra? A szülőfalu fehérre meszelt egyszerű kálvinista templomára? A szörnyű jövőre? Ilyen külső és belső viszonyok között kicsoda járult valaha az Ur szent asztalához? Érezte mindenki, hogy talán már napok múlva a legfőbb Biró, a királyok Királya előtt fog megállani. Milyen jó megtisztulni Annak vérében, aki érettünk halt meg! “Tebenned bíztunk eleitől fogva” csodás erővel zúgott 120 ajakról az égre. Hálás tekintetek, köszönő szavak ... Nincs másuk, amit a pásztornak adjanak. . . Úrvacsora végeztével végigszaladt a hir az egész táboron, jöttek volna még százával, de bealkonyo- dott. Akor nyugodtak meg, mikor megígértem, hogy másnap, hétfőn jókor visszamegyek s akkor mindenki részesül a szent vacsorában. Csakugyan hétfőn még ebéd előtt Budafokon volt értem Kemény százados felesége. Ebédre hivott az ezred tisztikara. Ebéd alatt értesített az ezredparancsnok maga, hogy ezredparancsban ment ki, hogy d. u. 5 órakor minden református vallásu katona — az ág. hitv, ev. közül is, aki akar — úrvacsorával élhet. Meglátszik a rendkívüli idő nyoma a tiszteken is. Ólján szeretettel, gondoskodással beszélnek a katonákról: “fiaikról”, mint az édesatyák. Bizalmas beszédben mondják én nekem is, hogy nem a Mária Terézia-rend kivivására tekintenek, hanem “fiaik” életét iparkodnak inkább kímélni. Délután 5 órakor a tisztekkel együtt átmegyünk a Károlyi grófok főintézőjének tágas, árnyas udvarára. Hófehér abrosszal terített asztal, rajta a szent jegyek. Köröskörül hirtelen meg sem számlálható tömegben katonák. Felhangzik a grófi udvarban a “Mint a szép hives patakra”. Csattognak a leoldott oldalfegyverek. Felemelni, bátorítani akar az Ige mindenkit. Talán közülük még egy se figyelt olyan odaadással, olyan szomjuhozva az igehirdetésre, mint most. Mint görbülnek meg az egyenes gerincek, mint csuklanak le a büszke, egyenestartáshoz szokott fejek az élő Isten előtt. Minden szív együtt könyörög a pásztorával. Most mintha más volna a csendülése, más volna az értelme is a régi hitformának: “Hiszek egy Istenben!” Bizony most hiszek! Hisz mindegyik. Nélkülözhetetlen tartozéka most minden szívnek a bizó, reménykedő hit. . . Aztán jönnek hosszu-hosszu sorban. Elől az ezredes, őrnagy, századosok, főhadnagyok, hadnagyok, zászlósok, majd az altisztek s a legénység. Jönnek keresztyéni alázatossággal és szép renddel.. . Órák múlnak el. . . Ránk teríti sötét leplét az esthajnal. De mintha még jobban egy család tagjainak éreznők magunkat ott a lombos fák sátora alatt... . . Nyolcszáz s néhány katona járult az Urasztalához. Alig látiuk it, ár egymást. De ez nem akadály az égbe szálló imádság és buzgó ének előtt. Hangzik az áldás. Milyen jól esnek a hivő léleknek az immár csaknem 2000 éves Igék! Ez az utolsó áldás, mellyel a hadak útjára szállnak. Most bele- markolnak a szívbe. Nem lehet majd a golyót süvitése közben sem elfelejteni. Hátrább bámészkodó, otthonmaradt asszonyok, leányok törölgetik kötényük sarkával könytől minduntalan nedves szemeiket. .. Mát a búcsúszó hangzik: “Katonák! A viszontlátásra vagy itt e földön vagy odafönt!” Vezényszavak hangzanak, a legénység még sem akar indulni. Összesúgnak. A fülembe csak ez az egy szó csapódik: “a tisztelendő ur elé!” S máris újra előttem állanak az imént eltávozok. Halk suttogás. Csönd. Hirtelen 800 ajkon csendül fel az “Isten áldd meg a magyart-..” komoly melódiája. Ez volt hát a suttogás oka. Én is velük éneklem könnyes szemekkel. Közben a szivemben valami minduntalan azt mondja: “ó, áldd meg, most áldd meg. soha nem volt még ekkora szüksége rá!” Ez a valami feljön a szivemből. Már a torkomat szorongatja, énekelni is alig tudok. Sötét is van már, könyei- roet a mellettem állók sem látják. A csöndes estén messze száll erős, bátor vitézek ajakéról: “Megbiin- liődt.e már e nép a múltat s jövendőt!” Utána gondolom: csakugyan megbünhődte-e?... Köszönés. Hálás szavak, meleg, íérnas kezszontasoK. Egyik-ma- síJi bizonytalanul meri monuani: a viszonuaiasra! Van olyan tiszt, aki nagy natarozottsággal igen: “Tisztelendő uram, ha megmaradunk, íiannmai együtt elmegyek a templomába. Mind elviszem okét, Hogy ott adjunk majd hálát a jó istennek.” Van, aki azt igeri, Hogy nju teleségével, szülőivel jön el Hozzam a Háború utáni első nagy ünnepen. Ott majd együtt vesznek Úrvacsorát szeretteikkel. Engedjem meg már most, hogy a kenyeret és bort ők adhassák! Megengedem, hogyne engedném. Istenem! Holnap hajnalban 4 órakor már ezek is indulnak a gonosz orosz ellen. Repül a sok-sok golyó, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg ?! •.. Ezeknek a drága, meleg, piros vére is hullani tog. Ezek a kedves szemek ki tudja, mikor üvegesednek meg. Hánynak utolsó vacsorája volt igazán ez a szeretetvendégség?! Mindnáyjan olyan komolyak. Istenem, hiszen halálra készülnek! Mindörökre, mindnyájunknak emlékezetes órák, hamar elrepültetek. .. Én kedves véreim! Oltalmazzon benneteket az Ur karja! Jöjjetek mindnyájan haza, épségben, diadal babérával koszoruzva! Marjay Károly VEGYES HÍREK. Blücher a háborúról. Mostanában, mikor egy világháború borzalmai szakadtak az egész einhe: i- ségre, érdekes és tanulságos visz- szemlékezni a nagy Blücher egy mondására. 1814 február 1-én volt, a La Rothier mellett vívott győzelmes csata után. Blücher tábornok elvezette a királyt és az akkor tizenkilenc éves trónörököst, a későbbi IV. Frigyes Vilmos királyt a megszállott Brienne városába, amely csupa romhalmaz volt. Elől ment a király, utána a nagy hadvezér a trónörökössel és Blücher igy szólt Frigyes Vilmos herceghez: — Tme, legkegyelmesebb uram, itt láthatja a háború következményeit. Ha azonban egy hadjáratot olyan jogosan és igazságosan küzdenek végig, mint mi most ezt a háborút, akkor a cél szentesíti az eszközt, ha ellenben esry háborúra csak hóditásvásy és alantas ösztönök miatt vállalkozik eery állam, akkor az elesetteknek minden csepp vére előbb vagy utóbb forró olaiiá válik, amely mindig égetni fogja az uralkodónak lelkiismeretét. A király hátrafordult és igy szólt Blücherhez: — Hálásan köszönöm ezt az oktatást. ígérem, rajta leszek, hogy fiam megszívlelje és sohase felejtse el. Angolos bajusz. Az “Eclair” szerint a most divatozó “angolos bajusz” tulajdonképpen a hires és hős Turenne marsainak köszönheti elterjedését. Mikor a marsai El- szászban harcolt a császáriak ellen, tömérdek ütközetben, támadásban és mészárlásban volt része. Egy napon véletlenül nagyon eltávolodott kíséretétől és ezt az ellenséges lovasság támadásra használta fel; erősen tüzeltek rá pisztolyaikkal és egy golyó — a szó szoros értelmében — leborotválta bajuszának egy részét. Turenne lelőtte kegyetlen támadóját és később segítségére siető kísérete kimentette veszélyes helyzetéből. A városba visszatérve, azonnal borbélyhoz sietett és arra kérte, hogy pótolja valamiképpen bajusza hv ányzó részét vagy pedig borotválja le egészen bajuszát. A szakértő borbély alaposan megvizsgálta a marsai bajuszát és kijelentette, hogy egv ügyes trükkel még fiatalosabb, katonásaid) kifejezést kénes arcának kölcsönözni. A marsai beleegvezett, mire a zseniális Figaro rövidre nyírta Turenne bajuszát. olyan alakban, mint azt ma a férfiak viselni szokták Hárman ötven ellen. Egy német újság érdekes háborús epizódo: közöl a német-orcsz előc~atározá- sokból. Három német gyalogos és ötven orosz lovas katona csetepatéjáról szól a történet. Egy reggel, háromnegyed kilenc felé egy kis b.atármenti község lakosságát az a fenyegető kiáltás verte fel: — Jön az ellenség! Meneküljünk ! A védtelen lakosok megrémültek s már-már el akarták hagyni otthonukat, amikor egyiküknek eszébe jutott, hogy meg kellene nézni, hányán vannak az ellenséges katonák. Ki is ment a falu végére és látta, hogy mintegy ötven lovaskatona vágtat a falu felé. Alig voltak már 800 méternyire. Ebben a pillanatban egy lövés dördült el és az orosz tiszt holtan bukott le lováról. Pár perc múlva újabb lövés dördült el s az orosz csapat káplára is elesett. A hetedik lövésre megfutamodott az orosz járőr. A golyókat három német gyalogos küldte, akik a búzafölden bújtak el és szakadatlanul tüzeltek az ellenségre. így futa- mitott meg három német gyalogos ötven orosz lovaskatonát.
