Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)
1914-04-04 / 13. szám
13. sz. 1914 Április 4. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA :7 GYERMEKEKNEK A MI HÁZUNK. Az a mi kis kedves házunk . A legszebb ház a világon; Faluvégen, pázsitszélen, Talpig mosolygó fehéren Az a mi kis kedves házunk! Két fényes ablakszemével Úgy tekint az országúira, Mintha mindig engem nézne: ■“Mégse látom, mégse... mégse”. Mintha csak azt hajtogatná Az a mi kis kedves házunk? S föl se tenné senki róla; Milyen egy kis Kanaán az! A padláson télbe, fagyva, Úgy terem a piros alma! S mennyi az álló szőlője, Vigan csörrenő diója: Édes anyánk kék kötője Annak a megmondhatója! Oh ! ha én most váratlanul Ott teremnék kapujában... Hogy megtelnék boldogsággal, Öleléssel, könyhullással, Az a mi kedves házunk!-----o-----A LUDAK. A ludak egyszer elhatározták, hogy ök bizony nem fognak az ember kegyelméből élni, hanem gyűjtenek maguknak nyáron át eleséget és télen abból fognak él-: ni. A gunár volt vezérük, aki úgy rendelte el, hogy aratás után kimennek a tarlóra buzaszemet szedni, s minden nyolc lúd gyűjt égy zsákkal. El is indultak a tarlóra. Útköz ben váltig mondogatták a parancsot : “Nyolcán gyűjtünk egy zsákkal!” “Nyolcán gyűjtünk egy zsákkal!” De mikor a tarlóra értek, végé lett a jó szándéknak. Minden lúd csak a maga begyére gondolt, csak abba szedegetett, miközben foly- ton-folyvást azt kiabálták: “Kiki macának!” ‘ ‘ Kiki ma gának ! ’ ’ Nem is lett a gyűjtésből semmi. ——o—— MEGY ILON AZ ISKOLÁBA. Megy Hon az iskolába, A nyakában útitáska. De köszön is ő menőben Mindenkinek illendően. Nem ugrándoz jobbra-balra, A ruháját nem szaggatja. Neim kiabál senkire sem, Hanem ballag szép csendeseen. Ha valaki megkérdezi : Olyan szépen felel neki. Mind azt mondja, aki látja: Ejnye, bejó, derék lányka. Szeretik az iskolában, Egytől-egyig valhányán. Reggeliznek ,ozsonnáznak, Mindig ad ő az árváknak. Szereti a tanító is, Mert igen jó tanuló is. A leckéjét úgy elmondja, Mintha csak a Tisza folyna. Iskolából mikor kijön,, Mindenkinek szépen köszön. Mind azt mondja, aki látja : Ejnye be jó, derék lányka. -----o----A FARKAS MEG A SAS. Kéri a farkas a madarak királyát: — Taníts meg engemet repülni! — Oh, csak fogódzói bele a farkamba — mondta neki a sas. Hát belefogódzott a farkába; aztán viszi fölfellé. Mikor már jó magasan voltak, kél di a sas a farkast: — Farkas koma, látod-e még a földet ? — Még látom. Megint viszi fölfelé, megint mondja a sas: —-Farkas koma, látod-e még a földet? — Még látom. Mennek följebb, megint mondja— Látod-e még? — Nem látom. Azt mondja neki a sas: — No hát, ereszd el a farkamat. Eleresztette, aztán esett lefelé. Nagyon 'örült a farkas, hogy ilyen sebesen repül; azt mondja egy t uskénak:-— Eredj előlem, te szenes tuskó, mert agyonütlek! De biz a szenes tuskó nem ment el előle; rávágódott a farkas, menten agyonütötte magát. TISZTELT OLVASÓINKHOZ. Lapunk tisztelt olvasóinak kényelmére könyvosztályt nyitottunk, mely főképen az imakönyvek és egyéb vallásos könyvek terjesztésével kiván foglalkozni. ezenkiviil a hasznos és lélekemelő könyveket kívánjuk terjeszteni. Reméljük, hogy lapunk t. olvasói a jövőben bennünket keresnek fel megrendeléseikkel, annak is inkább, mert a hirdetésünkben közölt könyveket azonnal szállíthatjuk. Tisztelettel az A. M. Reformátusok Lapia szerkesztősége és kiadóhivatala Regény OGLÁN BÉG KINCSE. Irta: Rákosi Viktor. (Folytatás.) Annak a puhalelkü városi polgárnak, aki minden este tollas ágyba hajtja le a fejét, több a becsülete, mint nekünk, hadfiaknak. Cudar mesterség ez, Miska, te még fiatal vagy, hatat fordíthatsz neki. A fiatal legény nagyot sóhajtott és busán megszólalt: — Hadd el, Brankó, nem úgy volt megirva a csillagokban. Apám nak háza volt, belőlem is szántóvető ember lett volna, de a házunkat felgyújtották, az apámat megölték, én meg tejfelesszáju suihanc koromban bujdosónak züllöttem . —Nincsenek atyádfiai? — Vannak bizony, ott a hajdú- városokban, ahova István fejedelmünk telepítette őket, de már any- nyi emberélet nyomja a leltemet, hogy beise mernék köszönteni ezek közé a becsületes emberek közé. E pillanatban egy fiatal legény egy nagy tál juhhusos kását, egy fél kenyeret és egy fél veder meleg bort hozott a martalócoknak, kik mohón fogtak hozzá. A forró ételszag odacsalta a kutyákat is, melyek szilaj ugatással jóformán ostrom alá fogták az istállót. De nemsokára más foglalta le a figyel- "miiket. Két hasszudárdás kurd lovas ment arra, itatni vezette a lovait. Most a két kutya ezek ellen fordult. Az egyik hozzákapott a kurdhoz és egyszeriben lerepitette róla bő bugyogóját. A török katona egy dühös átokkal lekapta a dárdáját és leszúrta a kutyát, mely vért okádva félreült. Az ép kutya a másik kurdra támadt, aki a maga elé tartott vederrel védekezett. E pillanatban valahonnan egy nvil surrant és keresztülfuró- dott a kutyán, mely egyszeribe hanyatt vágódott és nyöszörögve hempergett a földön. Ezt a nyilat már Brankó küldötte, aki igv szólt cimborájához: — A görögnek megfizettünk, Miska, de most kotródjunk. mielőtt észreveszi a dolgot. Csak gyere te is. van neki elég.cselédie. A két martalóe kivezette lovát, — nyeregbe ugrott s a nyitott kapun keresztül kivágtatott az éjszakába. HARMADIK FEJEZET. Iglán pékből Iglán bég. Hires, nevezetes Drinápoly városában, mely Konstantinápoly előtt egy ideig Törökország fővárosa volt, élt egyszer egy gazdag pékmester, akit úgy hívtak, hogy Oglán. Süteményei híresek voltak az egész briodálomban. Oly nagyszerű cukrász-süteményeket tudott kitalálni, hogy még a török császár is nála rendelt, ha vendégeket várt. Nagyon békességes, jószivü, jótékony ember volt Oglán pékmester. Sok süteményt eladott drága pénzen a gazdagoknak, de sokat elosztogatott ingyen -a szegényeknek, Ha boltja előtt megállt valami éhes alak és élvezettel szívta be a frissen isült kenyér illatát, rögtön ott termett mellett Öglán- nak egyik legénye s markába nyomott egy cipót. Minden hónapban egyszer pedig hosszú asztalt térit, tetett s megvendégelt egy csomó szegény embert. Azt szokta mondani : egyéb öröme sincs a gazdag embernek, mintha a gazdagságát megoszthatja a szegény emberekkel. Még egy nevezetessége volt Og- lén mesternek s tulajdonképpen erről volt hires városszerte s ez az, hogy roppant testi erővel áldotta meg az Isten. A vaspatkót épp oly könnyen tördelte kétfelé, mint a leggyöngébb kiflit. Félkészei a legnehezebb embert fel tudta emelni a levegőbe s fiatal fákat csak úgy húzogatta ki a földből, mint más a hagymaszárat. Egyszer méregbe jött s pofonlegyintet- te egyik legényét, ki ettől meg- siketiilt a félfülére, pedig Oglán szerint ő csak tréfából, egészen gyöngéden cselekedte a dolgot. Ez a nagy testi ereje lett is a veszte a derék pékmesternek. Egy napon arab lovasok vonultak végig a városon. Ázsiából jöttek és a magyarországi harctérre siettek. Hideg téli idő volt s a könnyű fehér bugyogóba 'és világos lepedőbe öltözködött és meleg éghez szokott arabusok ugyancsak dideregtek. Végre is megun ták a dicsőséget s a külső táborból betódultak a városba s erőszakkal követelték maguknak a helyet a meleg házakban. Különösen sokan ostromolták Oglán pék házát, a honnan jóféle illatok terjedtek szét a levegőben is csalogatták a mindig éhes. mert mindig koplaló szegény török katonákat. Oglán kiosztott köztük egy csomó kenyeret és kérte őket, hogy hagyják a házát békében .nincs az ilyen tömeges beszállásokra berendezve. Az arabok csak nevettek a jámbor pék könvörgésén, végre ez dühbe jött. előkeritett egy lapátot s ezzel kezdte kapacitálni a tolakodókat. Ebből nagy verekedés
