Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)
1914-03-21 / 11. szám
11. sz. 1914 Március 21. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ;7 Regény OGLÁN BÉG KINCSE. Irta: Rákosi Viktor. ELSŐ FEJEZET. A csombordi csárda. A nádas mocsár szélén, valami zsámbék mögé meghúzódva, két ki tona hevert és a csombordi csárdát leste. Lehet, hogy nem is ka tenák, hanem zsiványok voltak. Bizonyos, hogy fegyvert viselték bőven. Nem lehetett tudni, hogy fiatalok-e vagy vének. Torzonborz szakálluk és bajuszuk, mely összevissza kuszáit szénaboglyaként ágaskodott mindenfelé, még nem deresedett, tekintetük is fiatalos élénkséget mutatott, csak az arcbőrük volt ráncos, de valószínűleg nem a kortól, hanem a bujdosó, szabad élet és az időjárás viszontagságaitól ; a fagyos szél fúvósától, a hidegen csapkodó hótól és esőtől, s a nap égető sugaraitól, melyektől felpattogzik és cserepes lesz a bőr. Olyan embereknek látszottak, akik éjjeli szállást nem is embertől, hanem az utszéli bokortól szoktak kérni. A két alak fegyver tekintetében jó el volt látva ; az egyik mellett rövid csövű, bönyaku, durva- mivü puska hevert, mellyel ütni bizonyosan jóban lehetett, mint lőni, a másiknak oldalán pedig egy krimiai tetárayil feküdt. Volt kardjuk is, meg övükben bosszú janicsárkés, mely mellett egy-egy öblös pisztoly tátongott. Viseltes ruhájukat is úgy lopkodhatták össze különböző uraságoktól. A rr.agyar buszárcsizmájukta török bugyogót gyűrtek. Durván s7őtt ingére mindegyik esry-eory ezüst gombos janicsár dolmányt bukott, amin pedig feküdtek, az egy birka bőr bekecs volt. A vastagabbik, szélesebb vállu, szőiösebb és ráncosabb arcú, tehát nyilván az idősebbik alak, egyszerit csak megrugta cimboráját és igy szólt: — Miska te, alszol ? — Lehet is ebben a cudar hidegben, — dünnyögött a másik re kedt hangon. — Nyisd ki jól a szemedet, Miska szolgám és amint a csárda ab lakából fehér keszkenőt látsz lobogni, tüstént <izólj. — Úgy látszik, komám, te is jobban szeretnél már a göröer kocsmáiéban mele-’’ bort inni, mint itt kucorogni a nádasban. Az öregebbik martaidé sóhajtva felelt: — Majd arra is rákerül a sor, esak türelem. — líát aztán, ha a jelet megkapjuk, Brankó komám, mi lesz a teendőnk? — firtatta a fiatalabbik. — Vagy három puskalövésnyi- re kikerülünk az országútim, aztán mint jámbor utazó katonák betérünk a csárdába. Ott átvesszük a görögtől a hirt és elvisszük a gazdánknak, Kos Mihók kapitánynak. Miközben ezt mondta, egy kis fakulcsot vett elő és jót húzott belőle. Azután átadta pajtásának, ki szintén ivott egyet a szivet erősítő pálinkából. Ez a kis fűtés kellemesebbé teszi a várakozást. A fiatalabbik, le nem véve szemét a nem messze levő csárda tetejéről, igy folytatta a megkezdett beszélgetést : — Te Brankó, már régen meg akartam kérdezni, b.ogy még mikor ilyen veszedelmes portyázásra indulunk is, mint most. miért hozod magaddal mindig a nyilat? Hiszen te kedves embere, azt mondhatjuk, hogy hadnagya vagy a kapitányunknak, ba egy szót szólsz neki. a legszebb aranyveretü brusszai puskáját is neked adja, aki úgy hord, hogy a verebet lelövöd vele száz lépésről. Brankó nevetett. — Nagyon ifjú legény vagy te még. Miska és kevés a tapasztalatod a katonamesterségben. Én meg tudod, ott születtem a végeken s mikor más gyerek még az anyja szoknyájába kapaszkodva mert csak járni, engem az apám már a nyeregbe ültetett s vitt törököt kergetni. Hát tudod, a jó puska jó fegyver, de egy nagyszájú. dicsekedő fegyver, a.mdy az egész világnak kikiáltja, hogv hol do’coidk. Pedig a munkája olyan, hogy az sokkal jobb. ha titokban végzi el. Nézd te Miska, ugy-e bár. mikor lesben állunk, ion a török csapat és a kanitánv azt mondja nekem: Brankó. l"dd ki a béget a csapatból: akkor ugy-e én sohasem a puskát, hanem a nvilat veszem a kezembe. Miért? Mert a nagyszájú, hencegő puska rögtön elárulja, hogv én lőttem. Elárulja a hangjával, elárulja a füstjével és az ellenséges csgpat egy pillanat alatt a nyakunkon terem. De az én hallgatag, becsületes, nem dicsekedő nvi’am nesztelenül odasuban a csapat közepébe. belefnródik a bég szivébe s a kopaszfeiü csapat csak akkor veszi észre, hogv itt ellenség iár, mikor a vezére holtan bukik a lovak alá. Na, látod Miska, ez a különbség puska ás a nyíl között. A fiatal legény őszinte csodálattal nézett tarsara, azután megszólalt : — Okos ember vagy, Brankó, ha kapitány volnék, én sem választanék mást magam mellé, mint téged. Egy darabig mély csend következett, aztán Brankó megszólalt: — Még mindig nem látsz semmit ? — Hol látnék én ott meg valamit, Brankó komám, ahol még te is hiába erőlteted a szemedet? — Nem úgy van, öcsém. A hatvani véres dáridóban én is ott voltam abban az ostromtoronyban, melyet a paniesárok fölrobbantottak. Tudod, hogy majdnem ott maradt a szemem világa. Azóta vöröset. lát a szemem és sokszor káprá- zik. Valóságos bagollyá lettem: éjjel jobban látok. Elhallgattak, magukra húzták a bekecset, hogy a novemberi éles széltől, mely halkan zizeghette a nádast, jobban védve legyenek. A két martalóc amellett az országút mellett feküdt, amely Budát Nándorfehérvárral kötötte össze. Nem volt az valami szépen kidolgozott országút, csak inkább a mocsarak közt öntötték fel kővel, fával míg száraz helyütt csak azzal jelölték az utat, hogy minden huszonöt lépésre, egy cölöpöt vertek le, mely az irányt mutassa. Amint aztán karavánok kitaposták a nyomot, megszülettet az ut. Ez volt a török utcsinálás módszere. Ha aztán ingoványos helyhez jutottak, ösz- szeterelték egypár falu lakosságát követ hordattak, árkot h uzattak velük, ha a munkások napszámot követeltek, kettőnek, báromnak leütötték a fejét, tizenötdmsz embert megkorbácsoltak, a többi pedig sietett haza és örült, hogy ép bőrrel szabadult. A budai és nándorfehérvári basák azonban, a Konstantinápolyba küldött adóból bizonyára szép kis összeget lecsípték és a maguk zsebébe csúsztatták. (No. ilyesmi most is elő szokott fordulni.) A két martalóc, mint mondtuk, a csombordi csárdát leste. Ez a csárda egv fallal és árokkal kéri- “;ett nagy kőház volt. mely úgy festett, mintha kastélynak kezdték volna építeni. A gazdáiét Larginosnak hívták, ki valami Törökországból ideszakadt görög ember lehetett s faja szokott élelmességével észrevette, hogy az átvonuló karavánokból ezen a puszta ponton is igen szépen meg lehet élni. Mert Buda és Nádorfehérvár akkor két főpontja volt Törökországnak s köztük igen élénk közlekedés állt fenn. Larginos kocsikat, lovakat is tartott, és szükség esetén postai szolgálatokat is teljesített. Ez a görög csárdás maga is nagy gazember lehetett, hogy ebben a zivataros időben, ezen az elhagyott helyen nemcsak bántó- dása nem esett, de szemlátomást gyarapodott gazdagságban. Ha török csapat szorongatta, akkora oltalomlevelet húzott elő a budai és nádorfehérvári basáktól, hogy a jámbor muzulmánok egyszerre hányát estek ijedtükben. Ha német katonák vetődtek oda és érdeklődtek a görög vagyoni viszonyai iránt, akkor rendesen kihúzott zsebéből egy levelet, melyben a legközelebbi császári vezér terjesztette ki föléje védő karját. Ha pedig bujdosóknak kóbor csapata, akiket hajdúknak szoktak nevezni ,próbált eret vágni a korcsmá- ros pénzes zacskóján, akkor meg- gint egy Írást tudott előmutatni, melyben valamelyik félelmes kapitány tiltotta meg a vitézeknek, bogy a görögöt bántani merjék. Úgy látszik, a görög mindegyikkel jó barátságban állott és mindegyiknek szolgálatot tett. A mi usry értendő, hogy mindegyiket elárulta. Veszedelmes foglalkozás, mert ha egyszer erre valamelyik rájön, abban a percben a becsületes görög életének fonala elszakad. Ez a Larginos különben, aki itt a jóravaló korcsmárost játszotta, nagyon beavatott és jól értesült férfiú volt. Ezen a helyen ő az erre keresztül haladó emberektől mindent megtudott, ami Konstantinápoly és Buda közt történt. Ebből az utszéli csárdából sokszor igen nevezetes tetteket vitt véghez. Egy este beszállt ho mk egy stambuli futár, aki azt a parancsot vitte a füleki basának, hogy mérgezze meg magát. Larginos ezt a titkot kivette a futárból, fiát Leonidást felültette legjobb lovára s rögtön Fülekre inditotta. A futár kényelmesen utazott, jó barátainál megpihent Budán, Vácon, még talán egyéb helyeken is, de- nikve mire Fülekre ért, a basa már bárom napja összeszedte kincseit, s hadi titkokkal is jól meg terhelve elsétált a magyar királyság területére és jelentkezett a legközelebbi német generálisnál. Úgy okoskodott (és ebben talán igaza volt), hogy jobb eleven németnek, mint bolt töröknek lenni. V neki szánt mérget azonban ott hagyta Füleken és ezt a szegény
