Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1913-03-01 / 9. szám

XIV. ÉVFOLYAM, 9. SZ.

NEW YORK, N. Y. 1913 MÁRCIUS 1.

VOL. XIV. No. 9.

AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA.

Editor:

Rev. LAD. HARSANY1 235 East 115th St. New York, N. Y.

OFFICIAL ORGAN OF THE AMERICAN HUNGARIAN REFORMED FEDERATION

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON — PUBLISHED EVERY SATURDAY.

Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y„ under the act of March 3, 1879.

A ZÁSZLÓ BECSÜLETE.

Százezernyi ember lakik a con- necticuti Bridgeporton. E százezer ember közül, körülbelül tizenötezernyi a magyarság száma. Szóval Bridgeporton aránylag, a lakosság kor. mértén nagyobb a magyarság száma, mint New Yorkban, vagy Clevelandban, hol ugyan igen nagy számban él a magyarság, de elvész a többi nép sürü embertömegeiben.

Bridgeporton e nagy népességű magyar városban az Ur 1913. évében az történt, hogy a római kat- holikus egyház lelkésze, egy egyesületet kiutasított a templomból, mert ez az egyesület olyan bátor és vakmerő volt, hogy egy elhalt tagtársa temetése alkalmával zászlójával vonult be a templomba.

Nekünk, a kik a nagy nyilvánosságnak írunk egyenesen kötelességünk, hogy minden magyar ügyhez hozzászóljunk. Félreértés ne essék, mi nem azért tesszük szóvá ezt az előttünk érthetetlen ügyet, mert a zászló becsületét a római katholikus egyházban sértették meg, hanem azért, mert megsértették. Mi akkor is szóvá tennök ezt a dolgot, ha véletlenül egy református egyházban (bár erről szó sem lehet) történt volna ez a sajnálatos incidens, sőt határozottan állíthatjuk, hogy egész más, erősebb hangon mondtuk volna el vé le tyűnket, mint ahogy tesszük az len esetben.

i. Clevelandot „az amerikai ma gyai Debrecen“ jelző illeti meg, úgy Bridgeport magyarsága méltán megérdemli, hogy a magyar k'ziigyek terén „úttörő“-nek ne- ve-zük Bridgeporton széVpl a ha

talmas Betegsegélyző egyletek szövetsége, a mi virágzó Református egyesületünknek két nagy osztálya működik, van számos különböző nagy és kis egyesülete, a melyek mind a magyarság boldogulását, összetartását, előrehaladását hirdetik. A bridgeporti magyarság, mondhatni büszke a magyarságára, szóval és tettel hirdeti minden alkalomból, hogy még itt a messze idegenben is tisztelettel lelkesedik minden iránt, a mi magyar.

A sajnálatos eset megtörtént. A lelkész a zászlót kiutasította a tem plomból, csak ázért, mert nem volt “megszentelve”. Hát a magyar zászló, a magyar nemzeti szinü lobogó csak akkor szent, ha meg van szentelve? Lehet, hogy a katholikus egyház szabályai szerint csak akkor az, ha az tényleg meg van szentelve, és igy az is lehet, hogy az a lelkész szabály és jog szerint járt el, de még akkor is megsértette a zászlónk becsületét megsértette az illendőséget, megsértette az egész amerikai magyarságot, azt a magyarságot, a melv nem felekezeti szempontokból Ítél, hanem fennen hirdeti, hogy elsősorban is magyar és nűnt ilyen szeretettel és tisztelettel hódol a magyar zászló előtt.

A bridgeporti magyarság nagyon helyesen magáévá tette ezt az ügyet és elégtételt követel. Azonban alig hisszük, hogy elégtételt kapjon. Ez esetben se bán- kodiék a bridveporti magyarság, hanem vegye tudomásul, hogy aki ilyesmit tesz, az lehet jó lelkész, de nem jó magyar ember.

A verebes ember.

Valahol künn a budapesti Angyalföld legvégén, a minap éjszaka a rendőr cirkálás közben egy embernek a megfagyott holttestére bukkant.

Munkásféle férfi volt a halott, nem is éppen fiatal ember már, Rongy rongyot takart a testén. Mi baja lehetett? Hát mi? Éhes volt, valahol lerészegedett, a deres éjszakába elfogta az álom, kihűlt, a szive megállóit verésében, megfagyott, pont.

Hanem azért hát mégis csak ki kellett hívni a holttesthez a rendőri bizottságot. Pláne, hogy a halottról hiányzott a csizma, kabát, kalap. Nagyon meglátszott szegényen, hogy az egek ura tolvaj tájékon szólította magához. A ruhája zsebében is mindössze két réz pitykét találtak.

A bizottság is hamar elvégezte vele a munkáját.

Szivszélhüdés, ismeretlen halott, országjáró csavargó, beszállítják a törvényszéki boncoló intézetbe, a csizmák dolgában megindul az eljárás, tovább igazán nincs.

Azaz, hogy van.

Már indulófélben vannak az urak, amikor a rendőr a halott ember lajbijában fölfedez egy belső zsebet s miközben belenyúl, már meg is szólal:

— Jelentem alásan, van itt még valami.

— Micsoda? — kérdik nem éppen szívesen, mert hiszen nagy a hideg és az Angyalföldön szél is fuj hozzá.

— Ezek itt ni, — folytatja most e rendőr s előkotorász a halott ember zsebéből három összeguba- colódott pelyhes verebet. A rendőr keze tenyerűi egy pillanatra

úgy tűnnek, mintha elkábulva egymáshoz bújtak volna. Megrázzák szegényeket, hát csak széjjeldőlnek, ki jobbra, ki balra, — bizony nyincsen már azokban élet.

— Döglött veréb, — mondja a fogalmazó.

— Az ám, de hogy kerül a zsebébe, — teszi föl a kérdést a segédje, a ki még a kiváncsi emberek sorába tapossa az évek számát.

— Ilgy fogta, nem volt ennivalója, majd megsütötte volna, a ve- rébhus nem is rossz. Ez a magyarázat az összeverődött közönség sorából került ki. A ki hangoztatta, egy őszbecsavarodott koldus- forma ember, alighanem tapasztalásból beszélt.

— Mindegy no, — fejezte be a rendőrhöz fordulva a vitát a bizottság vezetője. — foglalja bele a jelentésbe a verebeket is, — gyerünk.

A hogy a bizottság elment, a közönség is eloszlott s ismét egyedül maradt a rendőr a halottal, meg a verebekkel.

Valami tiszavidéki jó magyar fiu volt a halottszállítót váró biztos ur, sehogysem tudott belenyugodni ebbe a verebes dologba. Különösen az öreg koldusnak a magyarázatát nevette.

—- Magyar ember nem eszik verebet, -— mondogatta magában, — még ha éhen hal is. Ez a halott pedig igazi magyar ember, az meglátszott az arcán. Az sem egészen bizonyos, hogy olyan nagy koldus csavargó volt, ki tudja, milyen ju csizmát vittek el tőle az angyalföldiek.

Nagy boszuságában újra átkutatta a halott ember ruháit, hátha mégis kitudódik, hogy kicsoda. De csak nem lett semmi haszna a do-