Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-02-08 / 6. szám
6. sz. Február 8. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK KARJA 7 & GYERMEKEKNEK. € DICSEKEDŐ JOHNNY. — Tudsz te korcsolyázni, Jack? — kérdezték a fiuk. — Már miért ne tudnék. — Azért, mert sohasem tanultad azt, — felelték Jack kis barátai. — Oh, — nevetett Jack — ti talán azt hiszitek, hogy azt is tanulni kell, hisz az olyan könnyű, hogy mindenki tudja azt, tanulás nélkül is. — Nem Jack, nincs igazad — mondotta az egyik fiú, — neked nem is lehet fogalmad a korcsolyázásról, hisz eddig Floridában laktatok, ott, ahol soha sincs tél. — Ide azzal a korcsolyával, majd megmutatom én, hogy mit tudok, — felelte Jack. A többi fiuk hiába magyarázták, hogy a korcsolyázást is tanulni kell és hogy az idő is enyhe és igy a jég nem alkalmas a korcsolyázásra. Jack mégis büszkén felkötötte a korcsolyáját és a többi gyermekek nagy hahotája közben bátran neki iramodott, de már az első percben elbukott. — Hé fiuk — kiáltotta, — adjatok csak egy botot és majd nyomban megmutatom, hogy mit tudok. A fiuk a kezébe nyomták a kért botot és Jack újból nekiiramodott, de nyomban újból elvágódott, mire a fiuk gúnyosan kiáltották: “Hát mutasd meg, hogy mit tudsz te “Dicsekedő Johnny.“ Jack újból és újból próbálkozott. de minden alkalommal csak szánalmas kudarcot vallott. Végre is a gyerekek gúnyos nevetése és “Dicsekedő Johnny’’ kiáltások közben, kénytelen volt szégyenkezve haza szaladni. Este lefekvéskor elmondta édes anyjának, hos'v a többi "vétkek kicsufolták öt. A mamája erre erélyesen megszidta Jacket és és megmagyarázta neki, hogy a korcsolyázás nem könnyű dolog és azt éppen úgy meg kell tanulni, mint egy iskolai feladatot. Jack másnap, — a midőn a h’-' deg idő folytán a jég uiból alkalmas volt a korcsolyázásra, — ismét ellátogatott a jégpályára, de legelső szavai ezek voltak: — Tévedtem, fiuk, bocsássatok meor és segítsetek. mert szeretnék korcsolyázni tanulni. A fink nyomban Jack segítségére siettek, tanították őt és egy w/» pár nap múlva már annyira haladt a tanulásban, hogy most niár bot és segítség nélkül is tudott korcsolyázni. SZÁNKÁZÁS. A szomszédunkban lakott egy 8—10 éves kis leány, aki télen minden reggel szánkán húzta kisebb testvéreit az iskolába. Sokáig figyeltem a kis leányt, aki bár szegény szülők gyermeke volt, mégis illedelmes, szófogadó, jó kis gyermek volt. Egy reggel láttam, hogy a másik szomszédék, a gazdag Joeék kis fia mily büszkén segít a kis leánynak a kisebbeket huzni. A kis Joe, a gazdag szülők gyermeke igy segített a kis szomszédnak, aki özvegyasszonynak volt a gyermeke. Később megtudtam, hogy a kis fiú szülőinek révén, a kis leány anyja állandó és jó munkához jutott, mely bői tisztességesen el tudta tartani gyermekeit. Ebből a kis téli képből tehát az a tanulság, hogy aki tud másnak segíteni, az segítsen, mert akkor a jó Istennek tetsző dolgot cselekszik. “Büszkén segít a kis leánynak.” “De nyomban újra elvágódott.” Ettől a naptól fogva pajtásai nem hívták többé “Dicsekedő Johnny ”-nak, mert ebből az I egy esetből megtanulta, hogy mindent, amit tudni akar az em bér, meg kell tanulnia, és hogy a dicsekedés egy nagyon csúf szokás.
