Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-12-06 / 49. szám
49. sz. december 6. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA GYERMEKEKNEK. AZ ÁLLATOK LAKOMÁJA. “Az emberek minduntalan nagy lakomákat csapnak, kövessük mi is a példásokat s rendezzünk egy finom lakomát az erdőben ! ’’ — így szólt a medve, midőn este a hegyoldalban ismerő - sei vei találkozott. — “Helyes!” monda a róka; de hát csak úgy tartok veletek, ha minden vendég magával hozza kedvenc ételét. — Holnap este találkozunk ott ben az erdőben a nagy tisztáson.” — Jól van! — ott leszünk mindnyájan! de te, róka koma, magadra vállalod a házigazda szerepét!” kiáltották az állatok. — “Elfogadom ! felelt a róka; tehát holnap alkonyaikor szivesen látlak kedves barátaim és — ha jöttök, lesztek — ha hoztok esztek! — ez az én jeligém!” Hát másnap este, midőn alko- nyodott, csakugyan gyülekeztek a vendégek a nagy tisztáson, róka koma nagon szivesen fogadta őket, hiszen a lakoma neki, mint házi gazdának nem került semmibe. A farkas hozott magával egy egész birkát, de meg is ette, csak a bőre maradt; a vadkan hozott magával egy zsák válogatott makkot, a nyúl szép káposztát, a medve, mint nagy inyencz, finom mézet, a gólya kövér békát és a fürge mókus jó friss mogyorót, a róka pedig kövér fácánt lopott a királyi vadaskertből. A kedélyes lakoma késő éjjelig tartott, s midőn a vendégek elbúcsúztak, mind azt mondták, hogy nagyon jól mulattak és legközelebb majd rendeznek egy batyubált is. Most kis fiú vagyok. Most kis fiú vagyok, Falovon nyargalok, S ha fölülök rája, Meg sem mer moccanni Adta paripája. De majd ha nagy leszek Élő lovat veszek. S ha felülök rája Repül, mint a szélvész, Adta paripája! Pajtások. Egyszer csak Tinike mit gondol magába Feltette kalapját Muki buksijára Muki kutya tűrte, türelmesen tiirte, Gondolta: Szeretem Tinikét, megszenvedek érte. Regény KÉT PÁRT KÖZÖTT. — Történelmi regény. — Irta: Kovács Endre. 145-ik folytatás.) t’crduj meg sarkaiban, mintegy figyelmeztetve az esetleg elkéső hadfiakat arra az első izbeni kiszabott tizenöt botütésre, amelyikei ezt a kis mulasztást a katonai szolgálati szabályzat értelmében büntetik. Egyszerre kardesörtetés hangja ütötte meg a pagonyban lesel- kedők fülét, mire a férfi halkan odasugta a lerchenfeldi viseletben didergő nőnek: — Ez ő, bizonyosan ő, Lehman hadnagy, a kapitány öcsese... Aztán mindketten előrehuzód tak, egészen a pagony szélére. Valaki csakugyan közeledett siető, határozott léptekkel a vár mentén. de olyan sötét volt, hogy csak egy közeledő alak körvonalait lehetett kivenni. Végre a kapu alá érve, viszonozta az őrszem tisztelgését s eltűnt a homályba. —- Igen, ö az, — suttogta a férfi. Egyedül ment be. . . — Istenem! — sóhajtott a nő. Most a férfi kézenfogta és is-j mét visszavezette a süni bokrok; közé. — Gugoljon le fenséges asszonyom. —- mondá halkan — egy pillanatra magára hagyom, mert még valamiről bizonyságot kell szereznem. Xem is várva feleletre, óvatosan osont tova és egyszerre ő is eltűnt a sürii setétségben. Ezalatt odaát fegyverzörgés, harsány' vezényszó hangzott. Az őrséget váltották fel, mire a nehéz kapu csikorogva fordult nmg sarkában s elzárta azt a csekélyke világosságot is, mely a sárgásán pislogó mécsesből a pagony sötétségébe vetődött. Köröskörül éji csend, koromsötétség. Hessen! Amália dideregve vonta összébb keblén a kendőt, mely ezúttal igen jó szolgálatot tett a eripös szél ellen és tekintetével abba a/ irányba meredt, ahol a férfi alakja egybeolvadt az ide-oda hajlan- gó bokrok körvonalaival. Egy pár kinos perc telt el kétségbeejtő várakozásban. Végre egy árny kibontakozott a többi közül, és amint közeledett, hallható lett a nedves fü zizergése léptei alatt. — Minden úgy van, ahogy ki volt fundálva, — suttogta lelkendezve, amint Rákócziné közelébe ért. — Két tüzes mén felnyergelve amott türelmetlenkedik a fasor végén. Most már a jó Isten csak odabent segítené meg őket. — Imádkozzunk, Mentonika — rebegte hesseni Amália — és a hideg, nedves pázsitra roskadtak mind a ketten. . Jó ideig voltak ebben a helyzetben és forró esdőimát küldtek az egek urához, mikor egyszerre odaátról az izgalmakat túlfeszítő nesz hatolt a térdeplőkhöz. — A kulcs csikorogva fordult meg a zárban, a nehéz kapu félig kinyílt s a mécs pislogó sugara két fehérköpenyes alakra lövellt; aztán a kapu ismét bezárult. Sötét lett megint; a néma csöndességben csak a két tovasiető alak léptei hangzottak egyre elhalóbban. Hesseni Amália egyszerre mindenről megfeledkezve, felugrott és — talán öntudatlanul is — futásnak eredt, Mentonika a szoknyájába csimpaszkodott , aztán fdtápászkodva térdeplő helyzeté- bei, tőle telhető gyöngédséggel fcr.ta egyik karját az egész testében reszkető asszony dereka köré, mig a másik kezét az asszony ajkára tapasztva, a kitörni készülő zokogást igyekezett elfojtani. És ebben a helyzetben maradtak egy percig mind a ketten. Rákóczin? kinos vergődésben. Mento- nika pedig előrenyujtott nyakkal, fülét abba az irányba hegyezve, a honnan az előbb visszatért. Egy kis fuvallat egyszerre lódobogás hangját hozta abból az irányból. Mentonika nehéz lélek- zetet vett. —- Hála neked, én jó uram. Istenem. — rebegte tegintetével a sötét égboltozatra tekintve, — Ez a szabadságot jelenti. — S az én árvaságomat, — suttogta hesseni Amália siri hangon. Összekulcsolta kezeit és eo-ész hülyében remegve, mondhatatlan fájdalommal a szivében, szorította azokat láztól forró fejéhez. Szelid, kék szemei elé most már nem vont fátyolt az envhet adó köny; pihegő kebléből nem fakadt fel a mondbatatlan fájdalom hör- gése s száraz ajkán egy panaszos hang sem jelentkezett. Az elmúlt héten összes hátralékos t. előfizetőinket felszólítottuk, ez utón is kérjük a hátralékos előfizetési összegek mielőbbi beküldését.
