Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-09-06 / 36. szám
36. sz. Szeptember 6. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7 Tárcza. AZ ÖREG TAKÁCS ÉS AZ UNOKÁJA. Irta: Szomaházy István. Takáesék tavaly mentek le először az öregekhez, hogy ott töltsék a nyári szabadságukat. Takácsot, aki házassága első éveiben előkelő külföldi fürdőkbe vitte fiatal feleségét, tavaly különös lelkifurdalások gyötörték a miatt, hogy az apja sajószentjánosi, falusi házit oly sokáig elkerülte. — Egy júniusi hajnalon tehát bezárta a budapesti lakását s gyerekestül, dadástul, szobalányostul kihajtatott a keleti pályaudvarba. Az öreg Takács a sajószentjánosi vasúti őrhá/jnál várta budapesti vendégeit. Takács hangos kiáltással borult az édes apa kebelére, a fiatal asszony pedig mosolyogva tartotta eléje magas, fehér homlokát. Mikor az illedelmes gyermekek később tisztességtudóan kezet csókoltak, a vén lókupec félénken menekült előlük a kijárás felé, a melyen túl négy ficánkoló paripa toporzékolt türelmetlenül a kocsik előtt. Az öreg Takács különös karakter volt, — a fiával szemben is féltékenyen megőrizte parasztos, hajthatatlan büszkeségét. Sándor, tanulmányainak tizenöt esztendeje alatt, nem került sokkal kevesebbjébe, mint a falusi jószága s a Sajószentjános és Budapest közt fennálló postai kapcsolat majdnem kizárólag az öreg Takács pénzes leveleinek szentelte hivatalos óráit. A jánosi kupéé, aki egész életében nem foglalkozott mással, mint lovakkal, bensőleg fölöttébb büszke volt arra, hogy a doktor és igazi úri ember kerül ki az ő sürü paraszt véréből. A feleségét harminc éven át pórázon tartotta, de a fiától nem igen vont meg olyan summákat sem, amelyekért máskülönben az egész vármegyével baibakapott volna. Mikor Sándor első i 'ben látogatott haza, mint diplomás orvos, a vén Takács szó- ta1 an gyönyörűséggel nézte a városházi lámpa mellől, ahol a szen- zí lókkal kaszinózni szokott. De a hiúsága jelentékenyen megcsök- kert. űrkor Sándor egy táblai biró leányát vezette Pesten az, oltár elé. . . Nem lenne könnyű dolog kita-. hálni miért szomorította meg az öreg parasztot az előkelő házassá", de bizonyos, hogy a Sándor apja félt húzódozott a menyétől. Úgy láts-ik nagyon, is finomnak tartotta ezt a csipkeruhás jövevényt, s mord arccal sántikált el a kályha mögé, mikor a fiatal leány az eljegyzésen kezet csókolt neki. Talán a nádaslakó pákász idegenkedése volt ez a jólöltözött emberektől.... Sándor és felesége az első kocsiba kapaszkodtak föl, László és Ella pedig trécselve kuporodtak össze a nagyapjuk mellett a magas kucsir kocsi szalmapárnáján. A vén kupec sanda hidegeéggel nézte a két fickándozó apróságot. — Le fog esni az urfi, — mondta a nyolc esztendős kölyöknek. Megvetéssel nézte végig a gyerek tiszta, fehér ruháját, csipkés kis nadrágot, melyből kilátszott a gyerek rószaszinü térde, az urias, aranyszegélyes matrózgallért. Ez lenne az ő vére, ezi .a nyápic, finomkodó, kis öreg? A vén lókupec Iméjében most megjelent a zömök, négyesztendős Sándor, aki mindennap szakadt nadrággal, kék szedertől maszatosan tért meg a nádfödeles szülői háziba. . . Nagyszerű ebéd várta a budapesti vendégeket, a vén Takácsné két fözöasszonnyal dolgozott hajnal óta a konyhában. A Sándor anyja bezzeg nem várta olyan kedvetlenül a menyét, meg az unokáit, s két hét óta sorra szom- szédolta az összes ismerőseit, hogy a drága, szép pestiasszonykáról beszéljen nekik. Nevetett is, sirt is délfelé, mikor a csipkés kis hercegeket a kék festőruhá- hájáhozi szoríthatta. Ebéd után lefeküdtek a vendégek a hűvös nappali szobában az öreg Takács pedig kezébe vette a kampós botját, hogy a rozsvetésekre kiballagjon. Laci, aki nem szokta meg a délutáni alvást, be- leesimpaszkodott az öregapja térdébe : — Vigyen el a mezőre, — mondta neki könyörögve: Az öreg Takács kelletlenül bö- ködte botjával a szoba padlóját. — Az urfinak megártana a meleg, mert az urfi nem szokta meg a mi időjárásunkat. .. A nap úgy tűz le ilyenkor, hogy keresztül- furja a kis szalmakalapját... Jobb lesz: ha szépen lefekszik az< urfi a hideg, árnyékos szobában... Sándor, aki már ledőlt a kanapéra, felütötte a fejét a vánkosok közül. — De édesapám csak nem szólítja urfinak az unokáját?... Tegezze és hívja a, nevén, mint engem. amikor még idehaza betyár- kodtam... Laci konzekvens legény volt és ha egyszer megbarátkozott a gondolattal, nem igen találkozott olyan ember, aki könnyű szerrel eltéríthette volna tőle. Laci most a fejébe vette, hogy a mezőre megy és a nagyapja végre is keserves arccal kapitulált ... Kegyetlen foróság volt, de a falu portengerén keresztülgázolva kiértek a hullámzó vetések közé, melyeket meszziről egy sötét er- döfolt határolt a látóhatár széle felé. Az öreg szemére húzta a pör- ge kalapját és csak kalap alól nézte a fehérruhás gyermeket, a ki vidáman trécselt. A vetések közt. kígyózó ösvényen egy zöld- kalapos vadász tűnt fel, fejkendős parasztasszonyak jöttek szembe lük, néhol már arattak, takarítottak a végtelenbe vesző zöld abroszon ... Messiről ide látszott egy rozzant csűr, mely otrombán feketéllett a rozsvetések között. A vén Takács odamutatott az ujjúval: — Látja az urfi, az a szegény nagyapja szántóföldje... A gyerek huncutkodva elnevette magát: — Nem igaz, mert tudom, hogy a nagyapa igen gazdag... Annyi lova, ökre, szántóföldje van, mint a királynak.. . — Ejnye, haszontalan kölyke, hogy merszi engem meghazudtolni? — Apa mondta és az apa nem hazudik. .. A kis betyár oly szemtelen fen-, héjázással mondta ezt, hogy az öreg lókupec gyönyörködve felejtette rajta a szemét. — Mindig ilyen bátran beszélsz? — kérdezte tőle most már tegeződve. — Arra teremtette az istenke a számat, hogy beszéljek vele. . . # A nagyapó egy barackot nyomott az unokája fejebubjára és most már kézeni fogva vezette tovább a gyalogösvényen, melynek két oldalán sötétkék óceánja Imiié mzott a különféle vetéseknek. Nemsokára odaértek a Márton dűlőjére, ahol a vén Takács napszámosai dolgoztak, azaz, hogy dolgoztak volna, ha a reltkenő, ebéd-' utáni forróság el nem nyomja őket a ros/jant deszkaállomány árnyékában. A lókupec dühösen bökte meg az egyik pihenő munkást’: — Hej, szedte-vette mihaszna naplopói, — kiáltotta, — kit óra is elmúlt és ti még mindig itt alusszátok át az úristen szép napját ... Talpra iziben, ha jót akartok, mert még az unokátok is arról koldul, ha megharagszom... A béresek ijedte uugráltak föl a puha szénáról, a nyolcesztendős kis pesti öreg pedig .negyszerüen mulatott a jeleneten... Mikor a parasztok kitakarodtak a pajtából ő is utánuk szaladt az ajtófélfáig. — Szedte-vette mihaszna naplopói, talpra iziben, ha jót akartok... Még a dédunokátok is arról koldul, ha megharagszom. . . A vén Takácsnak elállt a szeme- szája. —-Hallod-e, de jól megtanultad egyszeri hallásra... Tudtál már ezelőtt is igy beszélni? — Nem tudtam én, mert odahaza illedelmesen kell beszélnünk. De ugy-e édes, jó nagyapuska, megtanít, ha jól viselem magamat ?... — Meg akarod tanulni ezt a csúf beszédet? — mondta a lókupec csillogó szemekkel. — Meg, nagyapuskám. .. Az öreg a földhöz vágta a zsi- ros, pörge kalapját: — Nagyszerű kölyök vagy és a paraszt Takácsok vére folyik benned. . . Gyere csak ide, ülj le mellém a szénára... Félénken körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, aztén ölébe ültette a gyereket. — Mondd hát szépen utánam: ‘ Suridum-buridum rontom-bontcm. . . ” De keményen mondd, a hogy én... — Suridum-buridum rontom- bontom!... — Meg ezt: “A kakas cs:pje meg?.;. — A kakas csípje meg ! A lókupc könyes szemmel ölelte meg a kipirult gyermeket: — Engem úgyse, több a véred, mint az édesapádnak... Te vagy az én igazi ivadékom, te cserfes, pattogós mókus. . . Gyere no, csókold meg hamar a vén nagyapád seprő-bajuszát... A gyerek hízelkedve borult a vén ember piros nyakába : — Drága nagyapuskám, ugy-e, máskor is magával hoz? —.De el ne árulj az édesanyádnak.!... Majd igy kettecskén elleszünk itt délutánonként... — Nem árullak el nagyapuskám. .. — Gyere hát, veszek neked mé zeskalácsot... Elvitte az unokáját a templom lom elé, ahol a városi mézeskalá- csos nagyszerű huszárokat, sziveket, kardokat árult. Laci 3 állig fölfegyverzett huszárt kardostul megevett hazáig s még oly tekintélyes számú alattvalója maradt, hogybátran hadat üzenhetett volna velük a burkusoknak és a muszkáknak. . . # Mikor alkonyattájt a nagy
