Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-07-26 / 30. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMAT USO A LATJA 30. sz. Julius 26. t Tárcza. A BAJUSZ. Irta : Péczely József. — ... Olyan nagy bajuszt nem láttam életemben... Két végit a fülire csavarhatta volna a Zsiga bátyánk. Talán meg is tette. A tövinél vastag volt, a végit meg tűbe lehetett volna huzni. .. De hol volt a vége? Való, hogy kissé elragadott a beszéd heve. De úgy gondoltam, hogy ha már valamit megtoldok, hát az legyen megtoldva alaposan. Kuka András, a kocsisom, megingatta a fejét. Öklével egész önkéntelenül kétfelé törülte a maga csutakjait; közbe köhintett is vagy kettőt. Már azt hittem, hogy szól valamit, de csalódtam... Úgy esett, hogy irás jött a faluba s abba az volt belevésve, hogy az embereket számba kell venni. Apraját, nagyját. — Ha má ’ igy van — mondta a biró, — akko’ majd rubrikába szödik azt a tanítók! Eddig is úgy volt, ha valami “nemszeretem” munka kerülkö- zött, hát a tanítókat rántották elő. Azok erre igen alkalmas emberek. Nem húzódoznak. A nyomorúság teszi-e, vagy a hivatásuk, ki tudná azt megmondani? Nem keresi senki. Elég annyi, hogy alkalmatos emberek. Különösen igy faluhelyen használhatósak. Tudják ezt a belső emberek, da meg a jegyző, a szolgabiró is, hát miért is bíznák az ilyen kényes dolgokat másra? No, meg az is valami, hogy egy kis mellékest is juttatnak egész jóindulatulag a tanítóknak, ami meg nagyon is rájuk fér. Ami igaz, igaz. Jól esett az a kis kereset mindannyiónknak.. Egyiket hét gyerek rángatta a kenyérért, másiknak fia, lánya tanult a városban. No, örültünk ez alkalomnak. Úgy volt, hogy egy hét alatt végezzük el a munkát, de bizony rá" ment a második is. Ennek is megvolt az oka. Pótlóinkig elrendeltek, hogy nemcsak a népséget, hanem a vagyoni a1- lást is be kell rubrikázni. Kinek mi jutott a földi javakból? Menynyi szántó, mennyi rét. erdőilletőség? Van-e szőlőskert, veteményes? Ezt Tisza Pista fundálta ki a választói jog célirányos kiterjesztése irányában. Ez íöabb rendeletre csóválgat- tuk a fejeinket. — Itt hiba lesz. Hát volt is. Mikor a földi javakra került a sor, legtöb helyen hiába mondogattuk, magyaráztuk, hogy a választás hiányában tudakolja a kormány. Nem hitték. — Adó lösz abbu’! Ahol lehetett, le is tagadtak pár holdat. Tudtuk mi ezt előre; de tndták a belső emberek is. Ezért hát egy- egy járatos embert alkalmaztak mellénk. Persze csak úgy közmunkában, fizetés nélkül, amit kutyasornak titulálnak a faluban. No, meg nem is jó szívvel teljesitik az emberek. De muszáj. Az meg nagy szó. Ezek a célszerű emberek hordták utánunk a protokollumot, verték (d róluk a kutyákat, no meg az a tisztük is volt, hogy ahol le akartak tagadni egv-egy gyereket, vagy szőlőföldet, szántót, hát ők figyelmeztettek bennünket a csalafintaságra. Én mellém Kuka Andrást osztották, mivel nekem a külsőség jutott. Egyikőnk sem akarta vállalni a külső munkát a nagy hidegben. Lutrit vetettünk rá. Nekem jutott. Hát jó. Az tudnivaló, hogy a tanyák bejárásához lovasember szükségeltetik. Nem megy az másképp! Kuka Andrásnak volt két lova. Biz azok nem voltak valami tüzes véiüek, de azért elrángatták a hámistrángot egyik napról a másikra. András gazda meg volt velük elégedve. Akkor pedig kinek mi köze hozzá. Különben sem adott a más eszejárására semmit. Ő már, mint afféle magányos, özvegyi sorban élő ember, csak igy szolgálta a hazát : hol három, hol negyedmagával, amint néha-néha a lovak mellé csikó is került. András gazda kevés beszéddel járt. Azért is hívták Kukának. Azaz, hogy azt a nevét az öregap- játul örökölte. Bizonyara az is fukarkodott a szóval. Valamikor még Balogok voltak. Legalábn usry magyarázzák a falubeliek, a benszülöttek. Az apja már Kukának irta a nevét, azaz irta volna, l a le tudja vetegetni. . . ... Biz unalmas dolog volt. Egyik tanyáról a másikra. Közben bámulni a hóval borított végtelen rónát. András gazda a lovait nézegette. Én meg az ő hátán a kopottas bőrbekecset. Tgaz, volt rajta sok ciráda, az idő is közibe vésett néhányat, azaz belekontárkodett a szürszabói mesterségbe; d.,‘ már másnap beleuntam ebbe is. Megpróbáltam az öreget szóra hozni... Akkor hozakodtam elő a Zsiga bátyánk bajuszával... Kudarcot vallottam. Közben bejártunk vagy négy-öt falut. Egyik nagyob kerülőnél az időre vetettem néhány szót. — Vagy eső lesz, vagy hó... Az öreg felemelte a süvegét, megnézte az eget, tekintett egyet jobbra, egyet balra, s aztán szopta tovább diófaszáras készségét. Mikor hazafelé indultunk, a lovait hoztam szóba. — Jó állású ez a deres. Úgy látszik, bírja az igát. Csontos egy állat... Valamikor katona alatt szolgálhatott---- Úgy szedi a lábait, mintha most is trombitást hordana a hátán. . . Még ma is megütné a mértéket... Ez a beszéd már nyilvánvalóan tetszett az öreg füleinek. Megmozgatta a derekát. Köhentett. Lehet, hogy a valót nem akarta elárulni, azért nem szólt. Mert azt látni való volt az első szemvetésre, hogy a deres még furuiyaszót sem hallott életében, nemhogy katona- trombitára masírozott volna valamikor. Hogy a deressel nem boldogultam, a pejkót vettem elő. No, az is csontos állat volt. Meg lehetett róla állapítani. Erről meg leszedtem azt a keveset is ,amivel vékony csontjait takargatta. El mondtam, kehesnek, sántának, vaknak... Erre az öreg úgy végigvágott rajta az ostorral, hogy magam is Megsajnáltam a szegény ál atoc. Hogy a lovakkal nem értem cé.t egy merész fordulattal a politika szövevényes mezejére isaptam át. Dicsértem a kormányt nyakra-főre : — Ezek az emberek... Ezek dolgoznak. . . S mi fő, önzetlenül... S más egyebek. Az öreg meghuzogatta a nyakát. — Na, most... — gondoltam. Hát ütöttem a vasat, mint egy mindenre elszánt kovácslegény. Egészen szemérmetlenül. Hiába. András gazda nem fogott tüzet. Félúton találkoztam Szűri Pisti: bá’-val. Kocsink előtt vagy pár száz lépésnyire bandukolt. Mikor utolértük, az öreg megállította a lovait s intett neki ,de csak úgy a szemöldökével: — Kapaszkogy fő! így aztán mégis került ez egyszer beszélgető cimborám. No meg is eredt közöttünk a szó. A faluig nem fogytunk ki belőle. A falu szélén Szűri Pista bá’ le következett a kocsiról. Elparoláztunk. Aztán mi mentünk, mendegél- fünk tovább, be a községházához. Hogy beértünk, egészen ránk esteledett. Kezdtem lefelé cihelődni a kocsiról. Épp a felhágóra tettem az egyik lábamat, mikor Andirás gaz- c:a hátra fordult s a pipát kivette a szájból. No, ez szólni akar. Biztatni kezdtem: — No, bátyám, mondja... No, mondja. — Izé... — No... Az öreg szaporán pislogott, miközben a szája szögletéből nagy- nehezen kibökte: — Oszt’ pödörte-é? — Kit ? Mit ? Megrántotta a vállát, amivel azt magyarázta: hogy lehet ilyesmit kérdezni ? Hirtelen eszembe ötlött, hogy reggel a Zsiga bácsi bajuszát tol - dozgattam. Hm? Hát az öreg még mindig ott tart? Azon óg-móg? Megnyugtattam: — Pödörte, bátyám, pödörte... Már hogyne pödörte volna! Az öreg elégedetten intett a fejével Tán jóéjszakát kívánt, mert közben a kalapja szélét is megbökte ; azonban az is lehet, hogy ez-el a bólintással kétkedő lelkének megnyugovását fejezte ki a pöd* rést illetőleg. Különfélék. Bécs legnagyobb háza. Érdekes házat adtak el a minap Bécsben. A hires Freihaus-t, Becs legnagyobb házát, amelyet le fognak rombolni, a város megváltotta. A házban hat udvar, harmincegy lépcső és háromszázhuszonöt lakás van. Csak az utcára néző homlok zatán huszonöt üzlet van. Van benne négy vendéglő, -sportpálya, egy kápolna,tánciskola, varieté stb. Ebben a házban irta Mozart a Varázsfuvolát. A házban szökőkút is val, amelyet a hires sehönbrunni vízvezeték táplál, amely a Hof- burgot is ellátja vízzel. Csak a telekért öt millió koronát adtak. Esőzés és árvíz Boszniában. Néhány nap óta egész Boszniában szakadatlanul esik az eső, úgy hogy újabb árvíztől kell tartani. A Narenta defilében a vasúti közlekedés nagyon nehezen megy, minthogy a folytonos esőzés következtében kövek válnak le a sziklás talajról és a pályatestet el- torlaszloják. A bródi vonalai újabb árviz fenyegeti. A Eo-na vize már két méterrel a rendes állása fölé emelkedett. Az egész kornyék népe nagy Ínségnek néz elébe.
